Most, hogy lezárult az SZNT által elindított európai polgári kezdeményezés első aláírásgyűjtő szakasza, és hogy folytathatósága az Európai Bizottság, az Európai Tanács és az EP döntési jogkörébe került, egy ideális „félig üres–félig tele pohár”-helyzet jött létre a politikai viták számára. És a „politika” jól él az ilyen helyzetekből: azokon a sokszínű–sokfonákú kérdéseken hízik, amelyek sokakat megmozgatnak, illetve sokakban képesek felkelteni az érintettség érzetét és az illetékesség élményét. A mostani kezdeményezésnek az tehát sikere, hogy egy megújított keretbe helyezte a székelyföldi autonómia kérdését.
Nincs itt most tere azoknak történelmi érveknek, hogy a székelység autonómiája miért ilyen perzisztens kérdés, honnan meríti – hosszabb korszakokon átívelő – állhatatos továbbélő képességét. De azt fontos szem előtt tartani, hogy minden tartós politikai terv továbbélésének a feltétele, hogy a horizont, amelyre támogatói rávetítik, az maga is karbantartható maradjon.
Olvasson még:
A székely autonómia értelmét és horizontját vitató érveket az elmúlt hetek publicisztikáiban is bőven megtaláljuk, s az írások által verbuvált kommentseregek önmagukban is jelzik, hogy a székely autonómia – épp az antagonizáló viták nyomán – továbbra is a politikai képzelőerő centrumában maradt.
A most olvasható vitákból két olyan dolog emelkedik ki, amely túlmutat a kérdés konkrét tárgyán, és a politikáról alkotott alapvető felfogásunk eredetére és belső ellentéteire utal.
Az egyik a politikai cselekvés természetével kapcsolatos. Azt veti fel, hogy kik által és hogyan születnek a jó, racionálisan kivitelezhető és a konfliktusokat feloldó (akár megszüntető) tervek. Jónéhány, a polgári kezdeményezéssel kapcsolatos cikk az ügy túlracionalizásával tűnik ki. Kulcsár Árpád még februárban arról ír, hogy jó lenne „reálisan felmérni helyzetet, mivel nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy május elejéig összegyűljenek az aláírók”, viszont annak igenis nagy, hogy „az Európai Bizottság simán visszadobja majd, kijelentve, hogy egyáltalán nem tisztje eljárni az ügyben”. És fel kellene tenni a kérdést: érdemes-e olyan ügyre áldozni jelentős anyagi erőforrásokat, amelyiknek alig van matematikai esélye? Számos Facebook-vitában is visszatért ez a megközelítés, például hogy a székelyek elképzelése „szakmaiatlan” stb.
Csak a politika nem racionalizálható abban az értelemben, ahogy a kritikai értelmiségi elképzeli. A politika nem okos íróasztaloknál, okos tanulmányok alapján elkészített tervek „rajt-cél” logikával elképzelt végrehajtása. Mindazok, akik így gondolkodnak, vagy a kritikai értelmiségivel szembeni berzenkedéssel találkoznak („ők mindig megmondják, hogyan ne, de azt soha, hogy hogyan”), vagy átélik azt a frusztrációt (amennyiben mégis megmondják „a hogyant”…), hogy a szép és logikus terveke „a sok »maradi« nem képes megvalósítani”. A túlracionalizáló felfogás elemi hibája az, hogy nem látja: a politikai cselekvést nem a logika, hanem a részvétel hitelessége legitimálja. Ahogy Schlett István írja a magyar politikai gondolkodásról írt impozáns művében: elsősorban nem az eszmék és az elméletek jelölik ki a politika témáit, és a politikai cselekvés indítékai sem onnan származnak. A racionalizált politikai tervek legtöbb egy kis szeletét jelenthetik – számos más gondolkodási elem: hagyomány, toposzok, metaforák mellett – a politikai gondolkodásnak. Ezek együttesen alkotják a politikai gondolkodásnak azt a horizontját, amely a politikai cselekvést meghatározza.
A másik, most lezajló vita kapcsán kiemelkedő kérdés a politikai közösség kérdése. Salat Levente egy interjúban kifejti, hogy a székelyföldiek „nem állnak készen az autonómiára”, azaz „nem rendelkeznek azokkal a kollektív kompetenciákkal, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy egy autonómiát működtetni lehessen”. Ez megint azt a túlracionalizáló – elitista – attitűdöt jeleníti meg, amely szerint előbb egy felvilágosításnak, valamiféle pedagogikus előkészítésnek kellene valahogyan „kiviteleződnie”, s csak annak befejeződésével állna előttünk egy kész fegyverzetű autonómia-gyakorló közösség.
A politikai realizmus szemüvegén keresztül azonban folyamatot kell látnunk, amelyben a „próbák és hibák” módszere (a „learning by doing”) a domináns. A „székely autonómiára” irányuló közösségi akarat tekintetében Salat Levente azt a látszik üzenni, hogy az nem létezik, fikció csupán, mert nincs meg a közös, konszenzusos, jól kidolgozott koncepció erre nézve. Csakhogy a székely autonómiára irányuló közakarat is olyan, mint a népakarat általában a képviseleti demokráciákban. Nem egy, már önmagában kész, esetleg felvilágosító pedagógiával előkészíthető dologként létezik – inkább formátlan, szétszórt, és ezért folyamatos formálásra szorul. Ez az előzetes formázás pedig az igényt előhívó és aktualizáló rákérdezés útján valósul meg. Nem felvilágosítás és fogalmi képzés útján, hanem erős politikai cselekvők folyamatos rákérdezésére – kezdeményezéseire – adott válaszként.
Mindezek után mit várhatunk el az erős politikai aktoroktól: nem fogalmilag kimunkált terveket, hanem folyamatos „rákérdezéseket”. Olyan kezdeményezéseket, amelyek fenntartják a székelyföldi autonómiával kapcsolatos képzeletet, várakozásokat, de a cselekvőképességet is, még akkor is, amikor annak lehetőségei szűkösek.
