Január 14-én az Európai Bizottság (EB) úgy döntött, hogy nem indít jogalkotási eljárást a Minority Safepack kezdeményezés (MSPI) kapcsán. Ahogy lenni szokott, a kommentárok egy jó része a „mi már megmondtuk” kategóriába tartozik, azaz a korábban megfogalmazott kétségek most a „várható volt ez a bukta” szentenciában térnek vissza, és ezt a kezdeményezőknek „illett volna előre felmérniük”.

Az intonáció azonban most kevésbé lényeges, az érvekre viszont fontos figyelnünk. Itt most csak az egyiket emelném ki, amely az Európai Bizottság szerepfelfogásával kapcsolatos.

Az EB – mint közleményében kifejti –

hatáskör hiányában és a meglévő politikák „elégséges volta” miatt utasította el,

hogy rendeletet alkosson a Minority Safepack nyomán az őshonos kisebbségek ügyében. Emögött viszont – amint Bakó Bea jogász egy interjúban kifejti – az rejlik, hogy az EB, mikor egy ilyen üggyel szembesül, mint például az MSPI, akkor előzetesen felméri, „akarhatnak-e” a tagállamok ilyen jogi normát, azaz előzetesen vélelmezi a „konszenzust”. S ha ez a konszenzus a Bizottság szemüvegén keresztül nem létezik, akkor nem alkot jogszabályt.

Csakhogy a „konszenzus vélelmezése” nem az Európai Bizottság dolga, s ha ezt a vélelmező gyakorlatot kialakította, akkor már maga is hozzájárult az európai uniós intézményrendszer delegitimálódásához. Amit csupán kiteljesít a több mint egymillió aláírás semmibe vétele.

Az uniós politikai konszenzus a fontos és éles kérdésekben ugyanis nem egy előzetesen mérhető, becsülhető dolog – annak in actu, vagyis magában a „cselekményben”, azaz a lefolytatott politikai vitában kell megvalósulnia. Ennek a helye pedig az Európai Tanács, ahogy azt legutóbb is, a Magyarországgal és Lengyelországgal kapcsolatos vétó- és jogállamisági vitában láttuk.

A „vélelmezett konszenzus” gyakorlata az európai döntéshozatal egyik legkártékonyabb gyakorlata,

és az teljesen logikus, hogy e gyakorlat elsősorban a bürokrácia legállandósultabb helyén, az Európai Bizottság környékén vert fészket.

A „vélelmezett konszenzus” kialakítása ugyanis olyan befolyási csatornák és lobbi-alagutak kiépülését segítette, amelyek teljesen megváltoztatták az Európai Bizottság szerepfelfogását.

Ebben a szerepfelfogásban alakult ki, hogy az EB olykor vígan túllép a saját jogkörén, máskor pedig – mint most, az MSPI esetén – jogköri korlátokra hivatkozva próbálja megindokolni a „vélelmezett konszenzust”.

Az Európai Törvényszék 2019. szeptember 24-én az MSPI befogadása kapcsán meghozott ítéletében úgy fogalmaz, hogy az a tény, hogy a szerződések nem tartalmaznak kisebbségi jogokra vonatkozó célkitűzéseket, még nem jelenti azt, hogy a Bizottság ne alkothatna saját kompetenciáján belül olyan jogszabályt, amely kitér az alapvető uniós értékek védelmére. Ezek közé tartoznak a kisebbségi jogok és Európa kulturális és nyelvi sokszínűsége. És itt

a kisebbségi jogok kérdése egy szintre kerül a jogállamiság kérdésével, hiszen mindkettő az alapvető értékek között szerepel

az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikkelye szerint. Ha pedig így van, akkor a „vélelmezett konszenzus” anomáliái közé tartozik, hogy miközben a jogállamiság értékének dolgában a Bizottság rendkívül proaktív módon (az Európai Tanácsot „beelőzve” vagy megkerülve) próbál normákat bevezetni, a kisebbségi jogok tekintetében viszont „hatásköri aggályai” támadnak.

A dolog annál is inkább furcsa, mert míg a jogállam fogalmára nézve nincs közös európai, de még csak jogdogmatikai definíció sem, a kisebbségi jogokra nézve viszont létezik ilyen: az EU-n kívül ugyan, de az európai térségen belül számos, nemzetközileg is kodifikált jogi norma megfogalmazódott erre nézve, tehát a „konszenzus-építéshez” sokkal jobb kiindulópontok vannak.

Az Európai Unió intézményi formájában egy hatalmas vergődés – vergődés egy „projekt” és a realitás között.

A projekt: a föderális Európa, a valóság az európai államok létező, de közös nevezőre nem hozható szuverenitás-igénye. A jogállamiság normatív erőltetése a „föderális projekt” kifejeződése (amely mögött egy centrum hatalmi igénye rejlik), a kisebbségi jogokkal kapcsolatos „hatásköri aggály” viszont a hallgatólagosan létező szuverenitásigény elismerése. Így az Európai Bizottság „következetlenségei” maguk is az EU vergődéseinek a megjelenítői.