Arthur, kezd menni a bolt
Kubiszyn Viktor: Drognapló (részlet)

Nézem a mentoromat a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszióban. Vidéken vagyok, négy hónapja. Betöltöttem a harmincat novemberben és nagyjából letisztultam. Még néha remegek, agyban minden zavaros, gyötör a bűntudat az elmúlt éveim miatt, rám zuhant minden, amit műveltem. Atyaég.

A mentorom régi dzsanki. Tizennyolc évig szúrt ópiátot, tizenhárom éve tiszta.

– Az alkohollal kezdődött. Tizenhárom éves voltam, amikor először berúgtam. Aztán jött a fű egy év múlva, meg a gombák, meg a nitrohigító, de az első nagy szerelem az LSD volt – mondom neki.
Egy karosszékben ülök és elfutja a szememet a könny. A lizergsav-dietil-amid. A tökéletes illúzió. Az első szerelem.

Varázsló, dupla Hoffman.

Én nem hallottam arról, hogy bárki LSD-t szúrt volna. Mondjuk én tíz éve papíroztam utoljára, változnak az idők. A 22 éves Danika folyékony LSD-t szúrt, attól tanult meg rajzolni.

– A szárított tehénszart is beszúrtam már – mondja nekem. – De heroint soha. A fater abba halt bele. Ez visszatart. Az egyik spanom akivel toltuk, meghalt, a másiknál elcsúszott valami naggggyon csúnyááááán, mert katatón skizó maradt, eszem a lelkét. Felborult az agyhormon-háztartása haver, ez nem vicc, kajakra nem vicc. Nézd, ezt a Garfieldot én rajzoltam – és mutogatja a rajzait. Tényleg jól rajzol.

– Én nagyon régen trinyóztam, haver. Az LSD-re már nem is emlékszem – inkább ezt mondom neki, túl lelkes, félek, hogy engem is elkapna a lelkesedés.

Pedig dehogynem emlékszem.

Flashback, visszavillanás, ahogy a trendi acidfejek mondják. Nem a vénábabuzult tűzombik forró flesse, hanem az igazán trendi savarcok ki nem hunyó agyrakétája. Az elfolyó pillanatok rombuszalakú vándorai, akiknek zenél a metrófogantyú reggel a partiból hazafele. Illegalparty, techno, acid, goa, az Istent látom minden páfrányban. Nem múló pszichedelikus flessek, nagyon ritkán visszatérő emlékek.

Az ember nem komoly tizenhét évesen.

Mindent elolvastam az LSD-ről. Mindig ezzel nyugtatom magam, a nyugalom fontos mielőtt benyalom, mert ha ráparázok, annyi. Jönnek megint anyám elfojtott emlékei a háztetőről, mint a múltkor, amikor még hülye fejjel rászívtam egy kis beléndekes dzsoját. A szegedi skunk, meg a szutyok hallucinogén mixe ahelyett, hogy lelazított volna, hozta a pszichózist. No para, most béke van, a világmindenség a barátom.

Barátoooooommmmmmmmmm, om mani padme hummmmmmmm, rezegj bennem öröktől született hang…

Mindent tudok. Mindent hallottam. Kalandra fel, kapitány, vár a valóság utáni utolsó bástya, ahonnan aláugrunk az ismeretlen örvényekbe. Arthur, ez kellett volna neked is, akkor nemcsak szagosak a magánhangzók, de még rózsaszín kacsákat is tojnak az ékezetek.

Várok, várok, várok, ez a mocsok átvert. Már megint valami rég kiszikkadt papírt adott el friss Varázslónak.

Hullámzik az utca. Mindig szorongok ezen a környéken, nem csoda, hogy mindjárt bezabál a Hollán Ernő tábla.

– Ne, ne már, mész innen, sicc! – mondom a táblának. Lassan visszalibeg, egy rózsaszín fényvillanás kíséri és egy magas C hang. ÁÁÁÁÁÁ. Utálom ezt a hangot!

A zöldséges, egy nagydarab tetovált gyerek, aki éppen a paradicsomokat rendezgeti, összerezzen. Rávigyorgok, legalábbis azt hiszem, és méghozzá kedvesen.

– Szépek a paradicsomok, a kukac hozzá jár? Vagy az milyen, import? Bár a sárga, összekent verzió jobb lenne, absztrakt.

– Na, húzzál innen öcsém. – Felszívja magát, bár nem értem miért, olyan kicsi vagyok és csoffadt, hogy egy szellő elfúj. Gyöngyöznek az izmai. Gyönyörű férfi, a tetoválás lassan lekúszik a bicepszéről, már a szemem előtt lebeg. Tra-tra-trilli-tra-megesszük-ma-kis-trala. Lenyűgözve bámulom.

– Énekelni is tud? Én is akarok varratni, de nincs bátorságom, irtózom a tűtől, érted, IRTÓZOM A TŰTŐL, egész egyszerűen megőrülök, ha eszembe jut, hogy a tű hozzám ér, van bennem valami zsigeri irtózás a tűtől tesó, értsd meg!

– Kell valami? – Kell valami, valami, valami, kell, gyönyörű ez a zöldséges stand. Az egyik banán éppen ejakulál, rá a zellerre, a zeller pedig nyalja a hüvelybabot. Sós ízt érzek, csupa verejték az arcom. Nyammm, zöldség vagyok a zöldséges tálban, eper vagyok az epreskertben, kertész leszek, fát nevelek.

– Én igazából zöldség vagyok, érted, vegetatív létforma a világűrből, mint mindannyian, a spórák kibírják az űrt, tudod, mindannyian kicsiny spórák voltunk valaha és a fénysebességnél gyorsabban utaztunk, utaztuuuuuuunk végig, aztán így, a kozmikus emlékezet újraéled bennünk, spóra, spóra, kkkkhm.

Hoppá, valami jön fel belőlem, nyálkás dzsuva, alig bírok állni. Gomba vagyok, és most érkeztem az űrből. Űrutazók vagyunk, maradékok, a kozmikus böfögéssel együtt feljött űrragacsok a galaxis nyálkahártyáján. Sivatagi show baby!!!

Pfúj.

Hoppá, véletlenül leköptem azt a sárga tengert.

Citromok.

Sargasso-tenger és vitorlázunk. Rám jön a röhögőgörcs. Nem bírom ki. Itt a kozmikus tavasz, és beértek az évelő gyümölcsök.

– Mosmá húzzál innen mer szájba baszlak. Utójjára szóltam – ammmmmmmmmmmmmmmmmm, aammmm ammmm ammmm, olyan szép mély basszus, kitartva rezeg a dobhártyámon vagy az agylebenyemen, aammmm, szóltammmmmm, csak a cintányér hiányzik, meg mondjuk a hegedű, a mélyhegedű, és az a dallam, amitől megszületik a zöldség-gyümölcs összhangzattan. Hoppá, a nagy lelkesedésben véletlenül rátenyereltem valami puhára. A zöldséges mellbe lök, köszi, ez már kellett, azt hittem örökre itt ragadok a káposztavilágban.

Odébb pörgök, már nem csak az utca hullámzik, a beton alattam puha és lágy lett, mintha vattán járnék. Visszanézek a messzeségbe, látom a zöldségest, a tetoválása egy főnixmadárral üzekedik, aki egy kis pulival jött le zöldséget enni. A Katona Radnóti sarkán vagyok. Mit lökdös ez engem? Osztom itt neki az univerzum titkait, ez meg izél? Arthur Rimbaud a sivatagban forgat, te meg itt rajoskodsz, te gyökér? Hát hol az összetartás? Hol a szeretet? Olyan kicsi gombák vagyunk, lehet, hogy egymás mellett utazott a spóránk, te tetovált szépfiú, enném a trikódat.

– Mi baja ennek a fiúnak?

– Semmi, csak valami narkós, ne tessék vele törődni, ha legközelebb meglátom, nem ússza meg ennyivel.

– De hát olyan kis fiatal. Nézze, most meg a lámpaoszlopnak magyaráz. Inkább bolond szegény.

– Maradhat a két kiló tíz deka?

Elsuhanok az űrbe, és ez még csak a kezdet, várnak a csillaghercegnők, drágáim, szürcsölném a tejutadat kifele, mmmm.

Arthur, kezd menni a bolt!

Flashback

Veszély. Halálozási faktor: 100 százalék. Meg fogsz őrülni, meg fogsz őrülni, meg fogsz őrülni, meg fogsz őrülni, meg fogsz őrülni, meg fogsz őrülni, meg fogsz őrülni,
egy kis patkány mondta nékem:
gyere már, de csűrdöngölni, gyorsan,
katt katt katt katt.
Meztelen rózsabimbó nő a homlokából. Rám mosolyog. Hallom, ahogy a rostjaiban zubog a fehérje.
Anyám, be kell szúrni valami finom barnát, mer kihagyok, kivagyok, valami nyugalmat, nyugalmat, csak egy kicsit, légyszi, csak egy kicsit, légyszi, csak egy kis NYUGALMAT AKAROK.