Mindaz, ami Lengyelország és Fehéroroszország határán történik, más, mint az európai kontinens déli partjainál látunk. A migráció két különböző „lebonyolítását” látjuk, és e különbség az új európai „birodalom” limesének kiépíthetetlenségét is jelzi.

Limest – megerősített határvonalat, védvonalat – Európában a Római Birodalom épített ki először. A védvonal kiépítésére a császárság – a konszolidált birodalmiság – korában került sor, részben spontán, részben tervezett módon, de mindenképpen egy olyan területi „ütközés” eredményeképpen, amelynek egyik oldalán a római civilizáció területi berendezkedése, a másik oldalán pedig a barbaricumból (a „nemcivilizált” területekről) érkező népek ellenszegülése, portyázó betörésekre való felkészülődései voltak.

Az európai délről, vagyis a Görögország, Olaszország és Spanyolország felől érkező migrációnak két fontos geopolitikai vonása van. Egyrészt történetileg visszanyúlik arra a korszakra, amelyben a mediterrán térséggel kapcsolatban levő európai államok – Franciaország, Olaszország és részben még Spanyolország is – folyamatos kapcsolatban voltak afrikai gyarmataikkal. Az innen érkező mai migrációnak fontos – és az említett országok számára részben legitimáló – előzménye az évszázadokra visszanyúló, európai irányú etnodemográfiai átszivárgás. Ezzel szemben

Európának nincs teljesen kiépített limese – birodalmi határmezsgyéje –,

már csak abból adódóan sem, hogy e déli határ „túlsó oldalán” nem egy nagyhatalmi tömb áll, hanem bukott, sikerületlen államok (ún. failed states) sokasága.

A Belarusz felől érkező migrációnak azonban nincs ilyen „szivárgásos” háttere. A keleti lengyel településekről történő elvándorlás történelmileg már lezárult folyamat (a második világháború alatti népirtást követően), az ukrán vendégmunkások sokasága Lengyelországban pedig nem rokonítható azzal a bevándorlással, amelyet a déli migráció hozott Európába (tekintettel arra, hogy a keresztény kultúrkörbe tartozó emberek rendezett gazdasági migrációjáról van szó). Sokkal lényegesebb, hogy ugyanakkor ez a határvonal két – katonailag és geopolitikailag is megszilárdult – hatalmi tömb közötti választóvonal is; az egyik oldalon a NATO, a másikon pedig a Belaruszt katonailag integráló Oroszország áll.

Vagyis: Lengyelország határánál nem ozmotikus átszivárgás van, hanem ütközőzóna.

A konfliktusnak jelenlegi formája az, hogy

Belarusz – orosz támogatással – hibrid hadviselési céllal használja ki az EU-val szemben a migrációs potenciált.

Tehát itt egy állami-politikai háttér van, eltérően a mediterrán övezetben megfigyelhető embercsempész-magánvállalkozói háttértől.

Az európai limes uniós intézményesítése ekként ellentmondásos helyzetbe került. Az európai birodalomépítő próbálkozások (az Unió föderációvá alakításának a terve) eddig a belső homogenitás megerősítésére összpontosítottak, aminek legnyilvánvalóbb jele az éppen most kibontakozó vita az Európai Bíróság és több állam (Németország, Lengyelország és Magyarország) alkotmánybírósága között. Viszont az a közvetlen katonai-nagyhatalmi fenyegetés, amely a lengyel határon körvonalazódik, felgyorsítja a birodalomépítés kérdésének a külső határokra vonatkozó megfogalmazását is. Van-e európai közös határ limesként – birodalmi védelmi mezsgyeként –, avagy csupán az EU nemzetállami határainak összetoldott külső vonala létezik, amelynek elsősorban belső kijelölő értelme van az EU számára, vagyis csupán annak a belső térnek (némiképp fiktív) meghatározására szolgál, amelyen belül a négy alapszabadság, „az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad mozgása” (az 1958-as Római Szerződés szerint) megvalósul.

Milyen esélye van a védelmi limes közös, megegyezéses definiálásának és kiépítésének, egy közös határvédelmi koncepció kidolgozásának?

E kérdés megválaszolása a birodalmi/globalista és a nemzeti szuverenista felfogások közötti – Unión belüli – küzdelem kimenetelétől függ, amit főleg az tesz nehezen megjósolhatóvá, hogy mögöttük ellentétes demokrácia-értékek és felfogások állnak.

Paul Veyne francia történész írta a hetvenes években, hogy az új lakók iránti nyitottság, a befogadói magatartás elsősorban a birodalmak jellemzője, míg a népképviseleti kormányoké nem, egészen a legutóbbi időkig.

A népképviseletiségnek tulajdonképpen már az antik kezdetek óta alapkérdése a befogadás. Arisztotelész az Athéni államban leírja, hogy Periklész, a nagy államférfi és kiváló szónok azzal vívta ki a köz elismerését, hogy a szavazati joggal rendelkező athéni polgárok listájáról kihúzta azokat, akik nem tudták három generációra visszamenően igazolni athéni származásukat.

A mostani probléma abból származik, hogy

modern liberális demokráciák kezdtek birodalomként – korlátlan befogadóként – viselkedni,

azaz „hagyták” átalakulni a népet egy képlékeny, globális folyamatoknak alárendelt kulturális identitású tömeggé, miközben azért továbbra is ragaszkodtak a népképviseleti felhatalmazáshoz, de valójában egy „nép nélküli” demokráciához. Vagyis: a liberális demokráciákban a demokratikus legitimitás egyesült egy birodalmi felfogással.

Ez az „egyesülés” viszont olyan folyamat, amely Európa nyugati felén jórészt végbement, a kelet-közép-európai térségben azonban még nem. Itt a népképviselet és a szilárd kulturális alapok – melyeket nemzetnek neveznek – még kölcsönösen legitimálják egymást, a birodalmi logika kizárásával.

Ebben a kettős, ellentmondásos helyzetben jelent meg a „lengyel limes” kérdése mint válsághelyzet.

Az Európai Unió „birodalmibb” magvának döntenie kell,

mit tart fontosabbnak a pillanat nyomása alatt: erőltetni a kelet-közép-európai demokráciákban is a birodalmias kulturális képlékenység térnyerését – most éppen Lengyelország megleckéztetésén keresztül –, vagy elfogadva a lengyel önvédelmet – annak nemzeti önlegitimációját – de ugyanakkor segítve is azt, részt vesz a közös limes kiépítésében.

A döntés minden bizonnyal meghatározó lesz az Európai Unió jövőjére nézve.