Jelen szöveg a Dilema Veche oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A holokauszt lealjasító katasztrófája után arra számítottunk, hogy a közvitában soha többé nem működik valaki etnikai kritériumok alapján történő inkriminálása. Vagy azonnal fellépnek ellene, a büntetőügyi megoldásokig is beleértve.

Nos, a választási összecsapás szorítójában

az egyik vagy másik etnikumhoz való tartozás mindig kéznél lévő vádpont lett ismét,

büntetlenül, bárdolatlanul. El sem tudom hinni! Siegfried Mureşanra akar valaki csapást mérni és felháborodik – büszkén – azon, hogy Siegfriednek hívják. Cioloş is Julien, Clotilde Armandról már nem is beszélve… De a kampányban a „német” a nagy dobás! Klaus Iohannis! Kitűnő nyersanyag a honi politikai pofozkodáshoz! Könnygázt használnak augusztus 10-én a tüntetők ellen? Ki beszél! A német! Aki, születésénél fogva, szakértője a koncentrációs táborokban végzett elgázosítási eljárásnak! (A szerző az „elgázosítás” kifejezés tüntetéssel kapcsolatos használatával átsiklik afölött, hogy a PSD-s kormányzat politikai és médián belüli ellenfelei tendenciózus módon használták a könnygáz használatára az eddig csak és kizárólag a holokauszt kapcsán használt „elgázosítás” szót. A PSD-s politikusok erre válaszoltak, ugyanúgy elítélendő módon – a szerk.) Egy tüzes hölgyemény (naná, oltyán!) szintén kiszagolja a veszélyt. A német új koncentrációs táborokat akar létesíteni, ahol majd kiirtják a pészédéseket (PSD = Szociáldemokrata Párt – a szerk.). A szóban forgó hölgyeménynek (Lia Olguţa Vasilescu – a szerk.) figyelemre méltó előélete van. 16 évesen elcsábult és belépett a Nagy-Románia Pártba (PRM), melynek elnöke, Corneliu Vadim Tudor az 1990-es évek elején fellépő ellenzékiek esetében azt javasolta, hogy

egy jókora stadionban össze kellene gyűjteni és ott hazafiasan le kellene őket lőni.

Szintén neki tulajdonítható a patetikus sóhaj is: „Ebben a nyomorúságos országban mindig a zsidók vannak hatalmon”. Vajon Vadim is német volt? Újabban egy impozáns erdélyi filozófus (Andrei Marga – a szerk.) is durva hasonlatokkal illeti Iohannist, egyrészt Mussolinivel, másrészt Hitlerrel és társaival azonosítja őt. Egy kifinomult metafizikustól valamivel árnyaltabb elemzéseket vártunk volna. Igaz, okozott már nekünk ártatlan meglepetéseket: egyik könyve fejezetének a Vallások trialógusa címet adta, azt gondolva, hogy a „dialógus” csak kettesben beszélgetést jelent. A fogalom elemi ismeretének figyelmeztetnie kellett volna őt arra, hogy a „dia-”-nak nem a „kettő”-höz van köze és „dialógus” a neve a három, négy és akármennyi fő közötti beszélgetésnek is. De nálunk (a „románoknál”?), elitgondolkodó, rektor és miniszter lehet az ember még akkor is, ha kis ábécés hiányosságaid vannak…

A „vad rrrománok”, akik a hatalomért folyó harc mohó és opportunista furorjában

túl könnyen folyamodnak az etnikai támadáshoz, figyelmen kívül hagyják saját történelmüket és nem adják meg a tiszteletet a „hagyományos” vendégszeretetnek. Számukra nem lehet valaki egyszerre német származású és a befogadó ország iránt hűséges állampolgár. (Nem világos, hogy mit ért a szerző „befogadó ország” alatt; hiszen Klaus Iohannis személy szerint Romániában született, tehát nem kellett „befogadni”, ha viszont általában véve a szászokra gondolt, akkor őket nem – az akkor nem is létező – Románia, hanem Magyarország fogadta be – a szerk..) Így lenne? Tekintsünk csak vissza az időben. A lista elején I. Károly királyt fogom említeni, aki tősgyökeres német volt, mégis habozás és megalkuvás nélkül Romániának szentelte magát. Ő modernizálta radikálisan az országot a Fejedelemségek (Moldva és Havasalföld – a szerk.) egyesítése után és ő érte el, több évszázados oszmán uralom után, a függetlenségét. Túlságosan könnyen feledkezünk meg Karl Storckról, a modern román szobrászati iskola alapítójáról, akit Brâncuşi követett (akinek a „bukaresti” professzorát Hegelnek hívták…). Most nem fogom egy teljes leltárral húzni az időt. De bármikor felidézhetjük

egyes német etnikumúak döntő hatású hozzájárulását a honi kultúra fejlődéséhez,

Oskar Walter Cizek (helyesen: Cisek – a szerk.) nagyszabású műkritikustól, a múlt század 20-as évei alatti román avantgárd támogatójától egy olyan zenészig, mint Wilhelm Berger, vagy olyan írókig, mint Wolf von Eichelburg (helyesen: Aichelburg – a szerk.), Eginald Schlattner, Oskar Pastior, Herta Müller, hogy csak néhány nevet említsünk. Megkerülhetetlen az az óriási kulturális és civilizációs örökség, amit a szászok kisebbsége hagyott Erdélyben, a velünk való 800 évnyi együttélés alatt. Iszonyatos, amúgy, miféle „idegenek” kísértenek errefelé! Sajnos, túl későn ébredtünk.

Már rég el kellett volna kezdenünk a tisztogatást!

A belgákéról kellett mintázzuk az első alkotmányunkat (az 1866-ost). Nem lett volna szabad hagynunk egy rakás franciát telerakni a fővárost „idegen” épületekkel: a Román Athéneum, a Nemzeti Bank, a Királyi Alapítványok (ma Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztár (CEC), a Splai-i Kórház, az Egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztérium, a cotroceni-i Orvosi Egyetem, vagy az Athénée Palace (ma Hilton) Szálloda. Jó lett volna, ha nevezett Carol Davilára sem bízzuk magunkat, aki valójában francia-olasz (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, hogy nélküle eléggé elkéstünk volna az orvosképzéssel, az első honi mentőszolgálat megszervezésével, az első árvaházak megnyitásával, sőt, még a bukaresti Füvészkert megnyitásával is (amit, jaj, egy osztrák kertészmérnökkel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg a Cişmigiut is, Bukarest legrégibb közparkját, ami Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre és a bécsi Wilhelm Mayer (helyesen: Meyer – a szerk.) szakképzett támogatásával fejeztek be. Kiseleffet mondtam? Igen, az

a „külföldi”, aki részt vett az itteni sarkalatos szabályok összeállításában

és aki Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a Fejedelemségek egyesülését. Tovább: hogy mentünk abba bele, hogy a szegény, küszködő hazácskánkban telepedjenek le a Fejedelemségek első poszt-bizánci festői (Schiavoni, Livaditti és Chladek), akik közül utóbbi Nicolae Grigorescu meghatározó hatású tanárává is lett? De itt még nem ér véget a „pechsorozatunk”. A román nyelvészet és folklorisztika „idegen” alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz (Ébredj, román!) zenéjét a mai Bulgáriában Petrov családnévvel megszületett Anton Pann szerezte. Mit mondjunk a nem éppen román felmenőjű híres románokról: Vasile Alecsandri (egyik nagyapja megkeresztelkedett zsidó volt), Alexandru Xenopol (neve lefordítva az „idegen fiát” jelentené), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek nehezen rendszerezhető családfája volt… Rosettiék és Ghiculeştiék eléggé görögök voltak, Cantacuzinoékról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, akinek az apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga, anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögöktől származott, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből, Constantin Noica egyik ükapja egy bizonyos Gigantis volt.

Íme, megannyi ok, hogy – a román nép nevében –

bocsánatot kérjek bármilyen etnikumú honfitársainktól

egy-egy őshonos nulla ostoba szavaiért. A normális románok nem úgy gondolkodnak, mint ők! Amúgy, minden marad a régiben: elegem van a semmirekellőkből, az ostobákból és a bunkókból.

(Korábbi, hasonlóképpen kétségbeesett írásokból átvett bekezdésekkel.)