Jelen szöveg a Detsche Welle oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Ha történelmi szempontból közelítjük meg a kérdést, akkor azt látjuk, hogy a román állam jelenleg nem nagyon hasonlít arra, ami a múltban volt. Az 1859-1866-os időszakot követően, bár Románia alkotmányos monarchia volt, az intézményi struktúrája pedig nagyrészt a francia modellt követte, az állam minimális volt, a minisztériumok száma pedig alacsony. Az első Brătianu-kormánynak (1876) 7 minisztériuma volt, a királyi diktatúra előtti utolsó kormánynak pedig 16 (mint jelenleg).

Annak ellenére, hogy a király német származású volt, a román alkotmányos monarchia sokkal inkább a brit, mint a német minta szerint működött.

A belga modell

Az 1866-os és az 1923-as alkotmányokat a korszak legdemokratikusabbjai közé sorolták. Ezek voltak az első idehaza kidolgozott alkotmányok. Az 1831-es belga alkotmány ihlette őket és liberális jellegű jogszabályok voltak. Bevezették a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, a kormányzási forma pedig az alkotmányos monarchia volt. A választási rendszer eleinte cenzusos szavazáson alapult, később térve át az általános választójogra.

A végrehajtó hatalom megoszlott a (miniszterelnök által vezetett) kormány és az uralkodó között. Struktúrájukat tekintve elhanyagolható különbség volt az 1866-os és az 1923-as alkotmány között (mindkét esetben 8 fejezet és 138 cikkely 133 helyett). A címek, a fejezetek és a szakaszok neve ugyanaz (egyetlen kivétellel). A mélyrehatóbb különbségek az ideatikus és a konceptuális jellegűek voltak.

1923, az általános szavazati jog éve

Jelentős módosításokon a III. cím (Az állam hatalmi ágairól) esett át. Az első nagy változás felszámolta a cenzusos szavazást és bevezette a „kisebbség képviseletén alapuló általános, közvetlen, kötelező és titkos szavazást”. A kisebbség képviseletének fogalma újdonság volt az előző alkotmányhoz képest. Szintén az általános szavazati joggal kapcsolatos, hogy a gyakorlatban nem igazán volt általános, mert a 6. cikkely 2. bekezdése szerint, „kétharmados aránnyal megszavazott különleges törvények határozzák majd meg azokat a feltételeket, melyek között a nők a politikai jogaikat gyakorolják”. A szenátorok megválasztásánál pedig csak a 40 évesnél idősebb állampolgárok szavazhattak.

A képviselők és szenátorok számát már nem alkotmányos szövegekben rögzítették (a képviselők és szenátorok mandátumának hossza sem volt már meghatározva). Az új alkotmányos szövegek rendelkezése szerint, új választási törvénynek kellett rögzítenie minden megye képviselőinek és szenátorainak számát. Minden megyében egy-egy szenátort közvetetten választottak meg, vagyis a helyi és megyei tanácsosok szavazatával. Módosították a miniszterek felelősségre vonásának feltételeit. Ennek megfelelően függetlenül attól, hogy ki kérte vizsgálat indítását valamelyik miniszter ellen (az egyik parlamenti ház vagy a király), a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék előtti vád megfogalmazása a Közügyi Minisztériumra hárult.

A bírói hatalom szervezetét és hatásköreit illetően elég jelentős módosításokat vezettek be, a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék Egyesített Részlegei pedig az Alkotmánybíróság szerepét töltötték be, a törvények alkotmánysértési („alkotmánytalansági”) eseteiről döntve. Ugyanennek a Bíróságnak tartozott a hatáskörébe, hogy a különféle bíróságok közötti hatásköri („feladati”) konfliktusokban döntsön.

A francia modell, amelyben a vezetők számítanak

1989 után az 1938-ig érvényes alkotmányos hagyományokhoz visszatérés lett volna normális. De Ion Iliescu és Antonie Iorgovan közbelépése a félig elnöki köztársaság strucctevéjéhez vezetett, a francia modellre hivatkozva. Csakhogy ez a modell az 1958-as alkotmány óta létezik Franciaországban. Franciaország addig parlamenti köztársaság volt. Az Európai Unióban jelenleg öt félig elnöki köztársaság van (Franciaország, Litvánia, Lengyelország, Portugália és Románia). A weimari köztársaság alatt Németországban is félig elnöki köztársaság volt. De úgy vélték, hogy ez az államszervezési forma jelentősen hozzájárult Adolf Hitler felemelkedéséhez, ezért a jelenlegi parlamenti köztársasági modellre tértek át.

Az 1989 utáni Románia számára jobb lett volna, ha parlamenti köztársaság vagy alkotmányos monarchia vagyunk. A parlamenti köztársaság nagyobb mértékben tette volna lehetővé ideológiai alapú pártok és egy alkalmas politikai osztály kialakulását. A francia–balkáni–szovjet típusú félig elnöki rendszer vezérek köré szerveződő pártok kialakulásához vezetett. Az alkotmányos monarchia a közéleti demagógia, a populizmus és az instabilitás mértékét csökkentette volna.

• A parlament a valódi kétkamarás jelleg és a két ház hatásköreinek valódi szétválasztásának hiányát szenvedi meg.
• A kormány (legalábbis november 4-éig) és a bürokrácia túlméretezettek, nem hatékonyak és korruptak.
• Még mindig nagyon ködös a gazdasági és politikai regionalizálás (ami már létezett a történelmünkben).
• Az adókat kizárólag törvényekben kellene meghatározni.
• Az igazságszolgáltatás, az utóbbi években elszenvedett visszalépései mellett, nem hasonlít a francia vagy más latin országokban meglévő modellekre, szervezetében még mindig őrizve szovjet típusú maradványokat.
• Valószínűleg meg kellene vizsgálni az esküdtszékek bevezetésének lehetőségét bizonyos büntetőügyek esetében (az 1938-ig meglévő helyzethez hasonlóan).
• A rendőrség és a csendőrség nagyrészt még mindig az 1947-es és 1989-es szervezeti felépítéssel rendelkezik.
• Az állam legfontosabb reformlépései közé tartozik az Alkotmánybíróság szerepének újragondolása a hatásköröket és a specializálódást illetően.
• A kilencéves mandátummal rendelkező kilenc bírát az elnöknek, a Szenátusnak és a legfelsőbb bíróságnak kellene kijelölnie és a jogi pályán legalább 10-15 éves tapasztalattal rendelkező jogászok, egyetemi oktatók, bírók, ügyészek és ügyvédek köréből kellene őket kiválasztani, akik előzőleg sohasem fejtettek ki politikai tevékenységet – ezt a rendszert használják az Európai Unió bíróságai bíráinak kiválasztására is.
• Jó lenne, ha három bírából álló testületekben tevékenykednének, ahogy az a hasonló európai bíróságokon történik, ahol a magisztrátusoknak van beleszólásuk az alkotmánybírák kiválasztásában.
• Az Alkotmánybróság elnökének hároméves mandátummal kellene rendelkeznie, az elnök nevezné ki és a Szenátus szavazná meg.

A jelenlegi bel- és külpolitikai kontextus az állam valódi reformját teszi elkerülhetetlenné (a háború előtti modellből is véve ihletet), de ahogy azt Edmund Burke, a modern brit konzervativizmus atyja mondta, „a megújítás nem jelent megreformálást”.