Nézem, hogy milyen elképesztően agresszív felháborodás-hullámot keltett egy interjú, amely a Főtéren jelent meg pár nappal ezelőtt. Az interjúban egy kolozsvári fiatal, aki a tinédzser-éveit épphogy csak maga mögött hagyta, elmondja, hogy iszonyúan rosszul teltek az iskolás évei, nem szeretett tanulni az itthoni oktatási rendszerben, nem látta értelmét, aztán tizenkettedikben két tantárgyból is megbuktatták, így nem is érettségizett, de így is felvették egy berlini filmes iskolába.

Szenvedélyesen mondja, persze, dühösen és dacosan, de összefüggően és értelmesen. Fiatalok már csak szoktak szenvedélyesen megnyilvánulni. Kegyetlen dolgokat mond, elküldi a picsába az egészet, mert – minő meglepetés –, a fiatalok el szokták küldeni a picsába az egészet, a rendszert, meg ami nekik nem tetszik (itt kéretik felszisszenni a hivatásos felszisszenőknek). És ezekkel a kegyetlen dolgokkal mi, felelős, képzett, érett, érettségizett, diplomás felnőttek nem szeretünk szembesülni. Mi ugyanis már megálltuk a helyünket az Életben, letettünk valamit az asztalra, karriert építettünk, ami feljogosít bennünket arra, hogy ítélkezzünk, megmondjuk a tutit, kioktassunk és gondolkodás nélkül meglincseljünk bárkit, de főleg az éretlen, tapasztalatlan, hülyeségeket beszélő fiatalokat.

Mert most, az interjú megjelenése utáni napokban kollektív lincselés kezdődött.

Agresszív, görcsös emberek (köztük szép számmal tanárok, pedagógusok) beleznek ki virtuálisan, de annál könyörtelenebbül egy fiatalt, akinek pusztán annyi a bűne, hogy elmondja: nem tetszik neki a rendszer és megpróbál szabadulni belőle. Nem bűnöző, nem tömeggyilkos, nem ártott senkinek, csak elmondta a véleményét és a terveit.

Pedig mindig, minden korban, minden társadalomban és közösségben voltak hozzá hasonlók, lázadók, elhajlók, különutasok, sorolhatnám. És ma is vannak, igen, ebben a mi szent és érinthetetlen, erkölcsös, okos és egyetlen (erdélyi) (magyar) valóságunkban és társadalmunkban is. Ők az „idióták”, „a bunkók”, a „hülyepicsák”, a „bukottak”, akik a közösség szégyenei, pusztán azért, mert kimondják, hogy hahó, én más akarok és mást is fogok csinálni, mert nekem nem tetszik ez a rendszer. Az, ahogyan az oktatási rendszer viszonyul saját tárgyához. Az, ahogyan egymáshoz beszélünk és viszonyulunk, nem csak az iskolában, hanem azon kívül is. Az, amit és ahogyan értéknek tekintünk. Az, amivel érdemesnek látjuk foglalkozni. Az, ahogyan dolgozunk és élünk.

Sokan ennek a fiatalnak a védelmére keltek, és úgy tűnik, át tudják érezni, meg tudják érteni a helyzetét, a véleményét és támogató, bátorító hozzászólásokat írtak a Facebookon – mert ez a reakciócunami természetesen a Facebookon zajlik, hol máshol.

Én a többiek reakcióját tartom elképesztőnek, azokét, akik kíméletlenül, agresszíven, páros lábbal szálltak bele ebbe a fiatalba. Megdöbbentő az az intenzitás, amellyel ezek az emberek azonnal pálcát törtek fölötte, a felháborodás tárgyához képest túlságosan is intenzív. Mögötte felsejlik annak a bizonyos Rendszernek a kudarca és frusztrációja. Amivel nem tudunk mit kezdeni, azt elhallgatjuk, félrenézünk, akkor is, ha tudjuk, hogy rossz és a mi dolgunk lenne változtatni.

Pedig a pozitívumok mellett egészen horror sztorik is vannak az oktatási rendszerünkben,

igen, a közvetlen környezetünkben, csak nem szeretünk beszélni róluk. Merev, kegyetlen, embertelen lépések, intézkedések, leszámolások, megnyomorítások. „Anyuka, nevelje meg a gyermekét, mert hiába ordítottam le a fejét, nem ül csendben az órán!” Vannak osztályok, iskolák, ahol a gyerekek többségét már egészen zsenge korban pszichológushoz kell vinni, nem tudnak aludni, depressziósak, szoronganak, folyamatosan feszültek, nem tudnak lazítani, mert hajtás van. Mert jön a vizsga, a felmérő, a feleltetés, egyik a másik után, teljesíteni kell, minden egyes nap, megfeszülve, nem lehet rontani az iskola statisztikáit. A napi 6-7 óra iskolában levés után a délutáni, estébe nyúló 5-6 óra házifeladatozás. Egy iskolás gyerek napi tíz-tizenkét órát dolgozik keményen, ha meg akar felelni az elvárásoknak. És ha nem sikerül, akkor jön a megszégyenítés, a leszámolás, a lincselés. Ráadásul minderre rátevődött az átkozott kovidos évek online oktatásnak nevezett borzalma, aminek még felmérni sem tudjuk a romboló, megsemmisítő hatását a gyerekeinkre (és magunkra is, persze, de ezt megint elhallgatjuk, mert mi vagyunk az okos és érett felnőttek).

Nem tett le semmit az asztalra, ne pofázzon – ez az egyik visszatérő eleme a támadásoknak. Mintha csak az szólalhatna meg, aki már letett valamit az asztalra, bármit is jelentsen az. Ez a fiatal nemrég fejezte be iskolás éveit, ki jogosultabb nála, hogy „pofázzon” olyan témában, amihez ő testközelből és éveken át szerzett tapasztalatokat? Mi az az instancia, amely megszabja, hogy ki beszélhet bizonyos dolgokról? Hogy ki hogyan érezzen (helyesen). Hogy ki szerepelhet a médiában. Hogy ki az, aki.

Mi, a felnőttek, a tanárai, iskolás éveinek meghatározói, a Rendszer pillérei és működtetői nem kérdeztük meg ezt a fiatalt, hogy miért nem tetszik neki a Rendszer,

nem tudtunk valamilyen hozzá vezető ösvényt kitaposni és nem tudtunk neki segíteni sem valamiféle alternatívát vagy kiutat találni abból a helyzetből, amelyben rosszul érzi magát. Pedig ez lenne a pedagógus egyik legfőbb feladata, a házi feladat számonkérése mellett. Talán még élveztük is, amikor szoríthattunk egyet a hurkon, amikor megbuktattuk, amikor elmondtuk neki, hogy ha nincs házi feladata, akkor egy értéktelen nagy nulla, akiből soha semmi nem lesz. És amikor nem hagytunk neki más utat, csak azt, hogy elmenjen innen és máshol próbáljon érvényesülni, azon a területen, amit saját bevallása szerint imád és amiben állítása szerint szeretne kiteljesedni.

Nos, ha egy fiatal úgy jön ki az iskolából, ahol a gyerekkorát töltötte, hogy ilyeneket mond, mint ami ebben az interjúban van, azért véleményem szerint ő a legkevésbé hibás. Annál több felelősség terheli a környezetét, a tanárait, az iskoláit, a beteg oktatási rendszert és azokat a felnőtteket (tudjuk: ők már letettek valamit az asztalra), akik azonnal szájba rúgják, ahelyett hogy meghallgatnák, amikor elmondja, mi nem tetszik neki.

Pedig az elhajlóknál sokkal több olyan gyerek van az iskolákban, aki képes „rendesen” tanulni,

megfelelni az elvárásoknak, képes leérettségizni, szakmát tanulni, egyetemre menni. Mégis ezt a néhány elhajlót lincseli meg látványosan a Rendszer, hogy aztán a véres kardot diadalmasan körbemutogatva legitimálja önmagát.

Miért nem lehet ezekkel a gyerekekkel külön foglalkozni? Miért nem lehet számukra valamilyen alternatív oktatási rendszert kitalálni? Ha valaki operatőr akar lenni, miért nem tanulhatja az operatőri mesterséget anélkül, hogy tudná az elektronhéjak elrendeződését a héliumatomban? Miért nem lehet megfelelően, hatékonyan megtanítani románul a magyar gyerekeket? Miért kell meglincselni azokat, akik azt mondják: nem tetszik nekem ez a rendszer, nem tetszenek nekem a módszerek, én valami mást akarok csinálni? Figyelem: valamit csinálni! És hány ilyen kérdést lehetne még feltenni…

Ez a lincselés mindannyiunk szégyene,

mert mi termeljük újra és újra ezeket a beteg reflexeket, mi játsszuk el ezeket a nyomorult hatalmi játszmákat az iskolában, a közösségünkben és mi nyomorítjuk meg a saját gyerekeinket.

Persze megtehetjük, mert mi leérettségiztünk, letettünk valamit az asztalra és annak idején jól megtanultuk a Harap Albot…