Az interjú első részét ide kattintva olvashatja el.

 

A digitális világ nemcsak a fiatalok, hanem a társadalom többi része esetében is jelentős változást hozott. Míg a fiatalok természetesebben mozognak ebben a világban, mert beleszülettek, az idősebbekre rázúdult, felkészületlenül, felkészítetlenül…

Amikor pár éve ezzel kapcsolatos felméréseket készítettünk, azt láttuk, hogy olyan 750 ezer azoknak az erdélyi magyar felhasználóknak a száma, akik beazonosíthatók a Facebookon.

 

Ha megnézzük a legutóbbi népszámlálás eredményét, amely szerint valamivel több, mint egymillió az erdélyi magyarok száma, és leszámítjuk a gyerekeket, akkor ez a 750 ezres szám lényegében a teljes lakosságot jelenti…

Igen, ez nagyjából a teljes erdélyi magyar létszám. A többi közösségi platformot nem néztük, de a Facebook-használat esetében mondhatni teljes a lefedettség. Ami azt jelenti, hogy a digitális penetráció a közösségben óriási.

 

Az is elősegítette a digitális penetrációt, hogy egyrészt az internetkapcsolat igen olcsó Romániában, másrészt nagyon sokan interneten keresztül tartják a kapcsolatot a külföldre költözött vagy ott dolgozó családtagokkal, például Skype-on beszélnek, gyakran és rendszeresen…

Ezzel kapcsolatban van egy sztorim. Az utóbbi egy hónapban többször is találkoztam Kolozsváron srí lankai vendégmunkásokkal, és rendszeresen láttam, hogy a munkás tartja a kezében a telefonját, a képernyőn egy idős srí lankai asszony, akinek mutogatja, hogy hol van, hol dolgozik, tehát az itteni világot. Nos, ez az online kapcsolattartás a bevándorló létben az elidegenedés szimbóluma, ennek a munkásnak a mobiltelefon az emberi kapcsolat, az anyukája ott van a képernyőn, a vonal végén. Ugyanígy van a külföldön dolgozó erdélyi magyarok és az itthon maradott hozzátartozóik esetében is: a kapcsolattartást lehetővé tevő technológia egyben az elidegenedés közege is.

 

Tehát azt látjuk, hogy a digitális technológiák és az online világ mára teljesen áthatotta a társadalom egészét és lényegesen átalakította a kommunikációt. Ez pedig nagy mértékben átalakítja a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen hivatalos kommunikációt, a politikai kommunikációt is.

A politikai kommunikáció erre azonnal reagál és rögtön alkalmazza is. Toró Tamás barátom hívta fel a figyelmem, hogy erre a jobboldali politikai formációk sokkal inkább rámozdultak, mint a balközép vagy liberális alakulatok, Trumptól kezdve Marine Le Penig egy sor jobboldali politikai szereplő erőteljesebben használja az online eszközöket. Például a Fidesz is jóval nagyobb mértékben és gyakorlatiasabb szemszögből használja ki az online politikai kommunikáció lehetőségeit, mint az ellenzék. Vagy ott van például az AUR, amelynek a felfutása szinte kizárólag ennek köszönhető. Romániában ők ennek a zászlóvivői. Az RMDSZ is próbál rámozdulni, de ők inkább a hagyományos pártokat követik ebben a tekintetben, bár mondjuk a PSD-nél előrébb vannak, mert a PSD esetében erősebbek a hagyományos, offline klienteláris beágyazottságok, ők ma is inkább a polgármestereken keresztül vagy az informális hálózatokon keresztül végzik a mobilizációt.

 

Kinek lenne a feladata vagy felelőssége felkészíteni a társadalmat az ilyen gyökeres változásokra, mint például az online világ? Azt látjuk, hogy az emberek digitális műveltsége jelenleg is igen alacsony, az emberek még éppen elkezelgetik mondjuk a Facebookot, de már problémáik lehetnek mondjuk az online ügyintézéssel, amire egyre inkább rákényszerülnek, mert az államigazgatás, az adminisztráció, a közszolgáltatások is erőteljesen költöznek át az online-ba. Az állam, esetleg a civilek feladata kellene legyen a társadalom ilyen irányú képzése?

Igen, ez a digitális analfabetizmus kérdése. A legutóbbi népszámláláson szembesültünk vele általános mértékben, volt erre vonatkozóan felmérésünk is, hogy hány emberről feltételezhetjük, hogy önállóan, segítség nélkül ki tud tölteni egy viszonylag bonyolult online űrlapot. Az erdélyi magyar társadalom esetében ez az arány olyan 15-20 százalék, ami nagyon alacsony. Szerintem állami, közoktatási feladat lenne a digitális analfabetizmus csökkentése és az emberek felhasználói, ügyintézési képességeinek növelése.

És hát van ugye az online politikai propaganda kérdése is, hogy az emberek hogyan tudják ezt kezelni, vagy ellenállni neki. Ezt nem tudja felvállalni az állam, de ez egy komplexebb kérdés is, hogy miként tud az ember a propagandának ellenállni. Szerintem sehogy, legalábbis a lakosság egészét nézve, ezt a közoktatás sem tudja megoldani.

A digitális analfabetizmus felszámolása tekintetében hatásos lehet a folyamatos és hatékony felnőttképzés például, de a post-truth világban a kritikai gondolkodás kialakítása ennél sokkal többet igényelne.

 

Viszont eléggé megnehezíti a társadalom digitális képzését az, hogy ebben a világban egyre gyorsabban jönnek az újabb és újabb fejlemények, tegnap mondjuk még egy email megírása, a Facebook kezelése vagy egy online űrlappal való boldogulás volt a fő kihívás, de ma már erőteljesen jön fel például a mesterséges intelligenciához való viszonyulás kérdése és így tovább. Vagyis úgy tűnik, a társadalom folyamatosan lépéshátrányban van, és nincs az az állam, amely képes ezt a hátrányt behozni…

Hát igen, de a digitális alapkompetenciáknak a megtanítása azért megoldható, és az állam működésének hatékonysága szempontjából pedig nagy lépés lenne.

 

Ha már a fiatal generációról és a közelmúltról való tudásról beszéltünk… Nem olyan rég hallottam, hogy egy 15-20 fős egyetemi csoportban egy előadáson kiderült, hogy az egyetemisták közöl senki nem tudta, mi történt 1990 márciusában Marosvásárhelyen és Sütő Andrásról sem hallott. Egy másik, 20 év körül értelmiségi fiatal nem tudta, ki az a Tőkés László, hogy 1989, Temesvár, forradalom. Nemrég pedig megjelent egy oktatási felmérés, amelyből az derült ki, hogy a gimnazisták 42 százaléka funkcionális analfabéta, tehát nem érti, amit olvas, további 47 százalékuk pedig minimális szinten érti, és csak 11 százalékuknak nincsenek ilyen gondjaik. Ezek azért eléggé ijesztő jelenségek…

De vajon a funkcionális analfabetizmus szintje korábban alacsonyabb volt? Mert nem feltétlenül. A romániai oktatási rendszernek van mindenféle hátránya, szoktuk is kritizálni, de azt gondolom, hogy ha GDP-arányosan nézzük, más hasonló országokhoz képest Románia működőképes és mindenki számára ingyenesen hozzáférhető oktatási rendszert tart fenn. Nyilván lehetne sok mindenen javítani, de nem gondolom, hogy a közoktatás katasztrofális helyzetben lenne és hogy a felnövő romániai, erdélyi magyar generációk teljesen el lennének hülyülve.

A másik kérdés, amit említettél, valóban egy fennálló probléma. A társadalmi vagy közösségi önismeretnek nincsenek meg azok a hozzáférhető és fogyasztható formái, amelyekre támaszkodva akár egy középiskolás, de akár egy felnőtt is egy reális közösségképet ki tudna alakítani. Voltak ezzel kapcsolatos felméréseink és nem csak azt nem tudják, hogy Tőkés László kicsoda, hanem azt sem, hogy mekkora a magyar közösség lélekszáma, mekkora az aránya az erdélyi lakosságon belül. Vagy hogy miként élnek a különböző régiók magyar közösségei, erről hihetetlen kevés és fals tudás van. Például a Székelyföldön élők azt hiszik, hogy a Székelyföldön kívüliek nagyjából el vannak románosodva, a nagy többségük vegyes házasságban él, román iskolába járatja a gyerekeit. A nem Székelyföldön élők pedig úgymond orientalizálják a székelyeket, vagyis, hogy az egy elmaradott közösség, amely nem akar semmiképpen megtanulni románul, miközben a székelyek között is teljes konszenzus van arról, hogy jó lenne az államnyelvnek az ismerete. Tehát nincs a közösség kiterjedéséről, földrajzi elhelyezkedéséről, a különböző csoportok helyzetéről, kompaktságáról, intézményrendszeréről szóló hozzáférhető tudás.

De ez nem azért van, mert az emberek hülyék lennének, hanem azért, mert nincs egy olyan médiaszerkezet, illetve nincs meg ez a tudás olyan formában, amit az emberek el tudnának olvasni meg tudnának nézni. Mert az emberek nem fognak adatbázisokat bogarászni, vagy szakkönyveket forgatni ezzel kapcsolatban.

 

Kinek lenne a feladata létrehozni ezt a fogyasztható tudást?

Az erdélyi magyar intézményrendszernek. Van egy támogatási rendszere az erdélyi magyar közösségnek, a román állam és Magyarország is támogat nagyon sok mindent. Ezeknek az ismereteknek a hozzáférhetővé tétele és bekerülése a közoktatásba szerintem a jelenlegi forrásokból is megvalósítható lenne. Kezdésként egy politikai döntést kellene hozni, hogy beindulhasson ez a folyamat. De ott volt például az Erdélystat projekt, amelynek az volt a célja, hogy statisztikai és intézményi adatokat tegyen hozzáférhetővé magyarul Romániáról, Erdélyről és az erdélyi magyarokról, tehát valami hasonlót próbált megvalósítani. De elfogyott mögüle a politikai támogatás, valójában az érdeklődés sem volt nagy iránta, és akkor a projekt leállt. Nos, ilyen jellegű dolgokat kellene erőltetni, rákapcsolódva az új médiafogyasztási szokásokra.

 

Tavaly népszámlálás volt Romániában. Végleges eredmény ugyan még nincs, de az már látszik, hogy fogy Románia lakossága, és fogy az erdélyi magyar lakosság is. Ha ez folytatódik, akkor egyszer csak elérkezünk egy olyan ponthoz, amikor a csökkenés már látványosabb változásokat eredményez majd a közösségben, például a magyar iskolarendszer sorvadni kezd…

A közösség állapota folyamatosan változik, a jelenlegi állapotaink nem statikusak. Van egy folyamatos területi átstrukturálódása az erdélyi magyar közösségnek, tömbösödésnek nevezzük és nem most kezdődött. Jelenleg az erdélyi magyaroknak olyan 40 százaléka a két székelyföldi megyében él, ez jóval kevesebb volt 1989-ben. Olyan területeken volt nagyon drámai intézményes és demográfiai visszaesés, mint például Nagybánya vagy a Bánság, Arad, de akár Nagyvárad is rákerülhet az intézményes és demográfiai térvesztés pályájára.

Viszont ez nem igaz minden területen. Mert a Székelyföldön hosszú távon fenntartható a magyar jelenlét a megfelelő etnopolitikai vagy közpolitikai döntésekkel. Például a roma közösségek vonatkozásában a megfelelő és a társadalmi kohéziót biztosító lépésekkel, és akkor nincs térvesztés. Vagy például a Partium magyarlakta területein sem valószínű a radikális térvesztés.

 

De lehet például Kolozsváron, ahol elképzelhető, hogy például az öt nagy magyar iskolából megmarad kettő…

Kolozsvárra van beáramlás: magyar is, román is. Persze a kolozsvári egyetemnek a vonzáskörzetébe most már egyértelműen beletartozik Moldva északi része, Iași nem, de Bákó, Botoșani, Suceava, onnan költöznek fiatalok Kolozsvárra. Ez arányvesztést eredményez. De azt nem látom, hogy az intézményes kompaktsága csökkent volna a kolozsvári magyaroknak. Ez inkább növekedett az elmúlt évtizedekben. Van egy stabil intézményes és demográfiai helyzet, nem látom a beszűkülést. Ezt egy önmagának többé-kevésbé elegendő világnak látom. Persze nem egy zárt világnak, hanem olyannak, amelynek van kommunikációja vagy kulturális cseréje a város román részével, de nemzetközi szinten is.

 

Eljöhet majd az a pillanat, amikor a politikai képviseletet, tehát az érdekérvényesítést is érinti majd a demográfiai csökkenés, mert egyszer csak nem lesz meg az 5 százaléknyi szavazat…

Igen, ez eljöhet, de a politikai képviselet megmarad. Szerintem a román politikai rendszer az RMDSZ-t benn fogja tartani a parlamentben, most is létezik a törvényben az alternatív küszöb. Az európai parlamenti választásokon viszont valóban elveszhet a képviselet, ha nincs meg a szükséges szavazatarány. De hogy ebből mi következik, az egy politikai kérdés is. Például a Vajdaságban a VMSZ kormányzati tényező, jóval alacsonyabb aránnyal. Az RMDSZ-nek amúgy szerintem hamarabb merülnek ki a politikai tartalékai, mint a magyar közösség demográfiai tartalékai. Vagyis inkább a mozgósító képesség a kérdés. Nem volt az elmúlt 10-20 évben olyan csökkenés, ami önmagában lehetetlenné tenné a politikai érdekképviseletet. Az RMDSZ-nek továbbra is 6 százalék körüli eredménye van a választókorú népességen belül. Meg aztán ezzel párhuzamosan a román lakosság is csökken, tehát az etnikai arányok nem változnak olyan látványosan, hogy az RMDSZ e miatt bukja a következő választást.

Inkább az következhet be, hogy az RMDSZ-nek a mobilizációs kapacitásai merülnek ki, amiatt, amiről korábban beszéltünk: hogy nincs etnopolitikai cél, nincs „ügy”, nem sikerül valamit mondani az embereknek, hogy miért menjenek el szavazni az RMDSZ-re. Most azt mondják nekik, hogy az RMDSZ erőforrásokat hoz a közösségnek. Majd a választások előtt azzal fogják ijesztegetni az embereket, hogy mekkora baj lesz, ha nem lesz ott az RMDSZ és nem lesz, aki megvédje a magyarokat a románoktól. Tehát a kisebbségi ontológiai bizonytalanságérzetet próbálják majd felszítani az emberekben. De ezzel operálnak húsz éve. Nincs ebben nagy újdonság. A legutóbbi választásokon is így volt, akkor már semmilyen nagy politikai üzenet nem volt, csak ez a bizonytalanságérzés-keltés. Én azt látom, hogy előbb lesz ennek a mobilizációs lehetőségnek valamilyen fajta kimerülése, mint hogy a magyar közösség demográfiailag elfogyjon.

 

Egy ideje az RMDSZ kommunikációja nem szól egyébről, mint a források elosztásáról, az EU-s pénzek becsatornázásáról…

A román költségvetési pénzek azért továbbra is jelentősebbek, mint az EU-s összegek. Utóbbiak most valóban megnőttek, és a becsatornázásuk a cél, hogy a magyar közösségek is részesüljenek bennük különböző fejlesztések formájában. De ez is egy klasszikus képlet, a 2000-es években is ez volt, a PSD-s protokollum alatt is ez volt a fő logika, 2004-et követően is, és ezt a logikát gyakorlatilag az antikorrupciós harcnak a romániai politika középpontjába kerülése törte meg.

Ahogy a korrupcióellenes harc kikerült a középpontból, visszajött ez a korábbi logika. Az antikorrupciós korszakban volt az, hogy a kiesett kormányzati források és az elosztási monopólium helyére jöttek be a magyarországi források, amelyek egy másfajta klienteláris rendszert hoztak létre, amelyben nem volt az RMDSZ-nek erőforrás-elosztó monopóliuma. Most megint visszajött ez a monopólium és ha megnézzük a kongresszus temesvári dokumentumát, abban Orbán és a Fidesz teljesen ki van retusálva, mintha most már nem is lenne ez a szál, pedig az elmúlt öt év erről szólt: magyarországi intézményes térnyerésről és Magyarországhoz való politikai igazodásról. Na, ezt most mintha kimontírozták volna a képből.

 

A romániai politikai élet is gyakorlatilag megszűnt abban a formájában, ahogy korábban zajlott. Eltűntek a nagy bukaresti politikai harcok, nincsenek látványos mozgások, a politika szinte kizárólag a forráselosztásról szól…

Szerintem ez a román politikának a normál állapota. A román politikát 1996-ot követően nem egy nagy fokú ideológiai polarizáció jellemezte. Addig megvolt ez a polarizáció, ott voltak Iliescuék és ott volt a neoliberális jobboldal. Iliescuék egyfajta állami protekcióra, nagyobb állami szerepvállalásra, korporativizmusra, vagyis a szakszervezetek nagyobb szerepére épülő kapitalista modellt próbáltak megvalósítani. Ez a régióban például Szlovéniában vagy Horvátországban valósult meg az EU-csatlakozást megelőzően. Ez a kísérlet bebukott, onnantól kialakult a jobboldali neoliberális konszenzus, ami mellé aztán felsorakozott a PSD is. Innentől kezdve, 2000-től, a Năstase-kormány alatt, de talán még Isărescu miniszterelnöksége alatt kristályosodott ki ez a fajta új fejlődési konszenzus. Itt nem az ideológiai szembenállás, hanem a forráselosztás és a klienteláris hálózatok szerkezete volt az, ami meghatározta a román politikát. És erre zúdult rá az antikorrupciós harc, ami nagyon bekavart ennek az állapotnak.

Jöttek a nagyon agresszív üzenetek Iohannis meg az USR részéről, hogy meg kell semmisíteni a korrupt politikai osztályt, amit elsősorban a PSD-vel azonosítottak. De ennek a lecsengésével visszaállt a román politikának a normál állapota, amelyben Romániát patronázs-demokráciának tekinthetjük, ahol alapvetően nem ideológiai vagy programelemek, hanem forráselosztási kérdések mentén folyik a politikai versengés.

Vagyis mindez nem újdonság, hanem az antikorupciós intermezzo után visszaállt a román politika normál állapota. Ha van egyáltalán ilyesmi, hogy normál állapot. Egyrészt a neoliberális konszenzus szerint minimális állam van, viszont az ellátórendszereknek vannak olyan részei, amelyek működnek. Például az államilag támogatott és ingyenes oktatási rendszer, az egészségügyi rendszer is működik. Nincs ugyan univerzális egészségügyi biztosítás, de a biztosítottak számára azért relatíve, az ország teljesítőképességéhez képest nem rossz orvosi ellátás van, még ha a közvéleményben nem is éppen így szokott ez megjelenni. Ha ténylegesen nem is, de GDP-arányosan lehet, hogy a kanadainál, vagy az amerikainál jobb a román egészségügyi rendszer. A másik oldalon viszont minimális az alanyi jogon járó juttatásoknak a rendszere, nincs alanyi jogú egészségügyi biztosítás, és a szociális segélyeket mára szinte teljesen leépítették. De ezekben az irányokban azért konszenzus van. Nincs az, hogy a modell fölött vitatkoznának a pártok.

 

Mármint a politikai aktorok szintjén van konszenzus…

Abszolút, ez nem társadalmi konszenzus.

 

De akkor nézzük meg egy kicsit a társadalom oldaláról is, mert azt látjuk, hogy radikálisan csökkent az emberek érdeklődése a politika iránt általában, az állam és az állami intézmények működése irányában, a társadalom nem jön lázba szinte semmitől, az utóbbi években utcára sem lehetett vinni az embereket semmilyen ügy érdekében.

Legutóbb a 2019-es európai parlamenti választásoktól jött lázba a román társadalom, a PSD-nek ez okozta a teljes vesztét, emlékezzünk csak, az USR ugyanannyit kapott, mint a PSD, Iohannis megint teljesen behúzta ugyanabba az utcába az antikorrupciós populizmussal a román társadalmat. Azóta nem volt ilyen.

Volt még egy általánosabb fölhördülés, de annak már kevésbé volt politikai tétje, inkább a büntetőjogi populizmus irányába vitte a hangulatot. A caracali gyilkos ügyéről van szó, aki megölte a két fiatal lányt. Ott volt még egy ilyen felhördülés az állami intézmények ellen, de nem lettek politikai következményei.

Utána viszont már jött a covid, akkor mértünk is többször ebben a periódusban: soha olyan mélyen nem volt az állami intézmények iránti bizalom. Olyan szintű bizalomvesztést hozott a covid-válságkezelés, hogy abból azóta sem tért magához a román társadalom.

 

Azóta pedig jött egy háború is, ami a napi durva információáradattal megint csak emelte az emberek ingerküszöbét, akik lassan belefásulnak és már nem tudnak olyan intenzitással reagálni a világ változásaira…

Igen, a covid óta, 2020-tól biztosan van egy ilyen spirál, kétségtelenül. 2021 végén, 2022 elején volt a coviddal kapcsolatos kutatásunk, akkor láttuk ezt az intézmények iránti bizalomzuhanást, amire korábban nem volt példa.

 

Változott azóta a helyzet? Mert hogy aztán elmúlt a covid-válság…

Valamennyire változott, de ez a bizalom nem tért vissza azóta sem.

 

Mi az, ami jelenleg felkelthetné a társadalom érdeklődését, mi az, amiért például az emberek az utcára vonulnának? A megélhetés, a szegényedés, vagy mi?

Önmagában a megélhetés nem politikai ügy. Itt egy polarizáltság tapasztalható a társadalomban. Ha egyik oldalon a fentiekhez kapcsolódóan, az egyenlőtlenségekhez, a megélhetéshez, a rendszerrel szembeni függőségből adódó frusztrációkra tudna valaki valamilyen politikai projektet építeni, akkor sem biztos, hogy utcára lehetne vinni ezeket a társadalmi rétegeket, mert ezekben a rétegekben nem alakult ki a protesztkultúra, ahogy az kialakult 2012 és 2019 között a középosztályban, mert ne feledjük, hogy abban az időszakban a középosztályt lehetett utcára vinni.

Tehát ha utcára nem is lehetne vinni az érintetteket, de egy stabil strukturális parlamenti többséget ki lehetne alakítani rájuk alapozva, egy protekcionista, nem neoliberális gazdaság- és társadalompolitika mellett, ami szerintem nagyon sok mindent jelenthet. Ez lehet egy jobboldali populizmus, ahhoz hasonló, amit Orbán képvisel, de ezt próbálja több-kevesebb sikerrel megjeleníteni az AUR is, csak sokkal kisebb hátországgal, kidolgozottsággal, cizelláltsággal, mint Orbán. De akár egy baloldali politikai alternatívaként is fel lehetne mindezt építeni. Mindkét alternatívához szükséges egy erőteljes politikai projekt, ami protekcionista, nagyobb egyenlőséget ígér, nagyobb védelmet ígér a kiszámíthatatlansággal, a gazdasági folyamatokkal szemben a népességnek. Akkor ennek lehetne egy strukturális többsége.

A másik oldalon ott van a román professzionális középosztály, ami megint csak egy erős társadalmi csoport, elsősorban nagyvárosokban, az ő körükben továbbra is domináns a neoliberális, Európa- és Nyugat-konform elképzelés, ami továbbra is politikai hívószóként is tud működni abban az esetben, ha valaki ezt megjeleníti.

Az utóbbinak nagyobb esélye van újra az utcára vinni az embereket, mint az előzőnek. Mert az AUR szerintem kevés ehhez, politikai értelemben, a diskurzusát illetően. Baloldalon pedig egyáltalán nincsenek aktorok. A PSD-t nem tekintem baloldalinak, mert ő a neoliberális konszenzus része. Ezt kisebb eséllyel látom megvalósulni, mint egy USR-hez hasonló projektet. Például mondjuk hazajön Laura Codruța Kövesi és megint feltüzeli mondjuk az antikorrupcióval vagy valami hasonlóval a városi középosztályt. Ennek nagyobb esélyét látom, mert megvannak a diskurzusai, az értelmisége, a műhelyei, médiafelületei, a kialakult mobilizációs patternjei, megvan az a népesség, ami megmozdítható, van valamiféle proteszt-kultúrája, politikai önérdek-érvényesítő képessége.

 

Szerinted a román–magyar feszültségek még felszíthatók Romániában? Vagy pedig valahogy túllépett a társadalom ezen?

Minden megtörténhet, de nem látom nagy esélyét annak, hogy a magyarokkal szembeni viszony Romániában első számú politikai tényezővé vagy törésvonallá lépjen elő. Volt erről is egy összehasonlító kutatásunk, amely a többségi ontológiai bizonytalanság, biztonságérzet fogalma köré épült, és kiderült, hogy a magyarok nem jelentik azt a fajta ontológiai fenyegetést a román nemzetállami projektre nézve, mármint a román többség szemében, mint mondjuk Lettországban vagy Észtországban az oroszok. A magyarok léte nem töri meg olyan radikálisan ezt a fajta román nemzetállami logikát, hogy az egy nagyon nagy ontológiai bizonytalanságérzetet ébresszen a többségben.

Nyilván lehetnek még ilyen próbálkozások, jövő évben ugye választások jönnek, tehát nem azt mondom, hogy kizárhatók az újabb Úz-völgye–jelenségek, de a magyaroktól való rettegésnek az a szintje, ami ezt ténylegesen működtetni tudná, szerintem már nincs meg és hosszú távon tovább csökken. Jelenleg nincsenek meg a szociológiai vagy szociálpszichológiai feltételei, nem abba az irányba megyünk.