A legnagyobb lehetett volna, de annál is több akart lenni. Magánál a futballnál is több, ezért lett végül tragikus hős. Hatvan éves korában elhunyt Diego Armando Maradona.

Brazíliában a legnépszerűbb sport a röplabda – magyarázták valamikor a 90-es években egy magyar sportriporternek. Nem a foci? – kérdezett ő vissza meglepetten, mire jött a válasz: Brazíliában a foci nem sport, hanem vallás.

A brazilok ősellenségénél, Argentínában nem a futball, hanem egy futballista teremtett vallást. Legalábbis a hívei, akik egyházat is alapítottak tiszteletére, mert nem csak egyszerűen csodálták, hanem istenítették.
Lehetett is.

Diego Maradonánál nagyobb tehetség aligha született a futball feltalálása óta.

Pelét – aki maga is minden idők legnagyobb játékosának nevezte az apró termetű argentin zsenit – elsősorban három világbajnoki címe miatt tartják a legnagyobbnak, de a brazil szupersztár sosem játszott Európában. Messi, aki csak a sokadik „új Maradona” (Ariel Ortega, Pablo Aimar, Javier Saviola és Juan Román Riquelme után áll az epigonok sorában) sosem tudott világbajnokságot nyerni, pedig négyszer is megpróbálta.

De neki már egyedül nem ment. Maradonát pont ez emelte ki a sok tehetséges dél-amerikai labdazsonglőr közül.

Ő egyedül is képes volt nyerni, gyengébb képességű társakat is a magasba emelni.

Az 1986-os mexikói világbajnokság egyes-egyedül róla szólt. A angoloknak zseniális cselsorozata végén lőtt góljáról, és persze a kézzel beütött találatáról. Soha nem ismerte be utóbbi szándékosságát. Inkább szállóigét teremtett: „Isten keze volt”.

Még az 1990-es világbajnokságon is képes volt a döntőig cipelnie minden idők eddig legszerényebb képességű argentin csapatát, egymaga alázva meg a legnagyobb riválisnak számító brazilokat.

A Barcelona ugyan túl nagy klub volt neki, de Nápolyban megint egyedül varázsolt össze két bajnoki címet, és az UEFA-kupát egy olyan csapatban, amely se előtte, se utána nem nyerte meg többször a Serie A-t.

Persze közben habzsolta az életet, a legnagyobb sikereket gyorsan követték a legnagyobb botrányok.

Kokain, két bukott doppingteszt, haverkodás diktátorokkal (elsősorban Fidel Castróval), és valami hatalmas lebőgés edzőként, 2010-ben az argentin válogatottal. Két éve, a világbajnokság egyik reklámarcaként már csak önmaga szétcsúszott, öntudatlan karikatúrájaként integetett a moszkvai díszpáholyból.

Nem tudott elszakadni a futballtól, pedig az már rég elvágtatott mellette: a magányos, öntörvényű és önimádó zseni nem találta helyét a 21. század csúcstechnológiára, tudományra építő, mindent precízen megtervező labdarúgásában. Sztárok is csak a médiában kezelhető profik lehetnek, nem pedig a tömegek által istenített, de az elit által irányíthatatlan és kezelhetetlen ikonok, mint Maradona.

A lábával varázsolt, de mégis egyetlen kézmozdulatára fogunk emlékezni – mert ennyire ellentmondásos zsenije még nem volt a sportnak. A legnyughatatlanabb futballsztár tért örök nyugalomra.