A világjárvány a költőket, írókat, művészeket is kihívás elé állította: a közönséggel, természetes közegükkel való kapcsolattartás lehetősége megszűnt, a „műhelymunka” jórészt az otthon falai közé szorult.

Kíváncsiak voltunk, hogy idén, amikor a magyar költészet napját már másodszor ünnepeljük „pandémikus” körülmények között, a Kárpát-medence különböző tájain élő magyar költők mit kezdenek ezzel a helyzettel – olyan alkotók, akik ráadásul nem is a közösségi életre több lehetőséget biztosító centrumokban, Budapesten vagy Kolozsváron élnek.

Három kérdést tettünk fel mindenkinek, az ezekre adott válaszok eltérő hangulatokat, megélési módokat, életstratégiákat villantanak fel.

Csík Mónika (1978), Szabadka

1. Jómagam nehezen viselem az elmúlt egy év hozadékait. Azt az időt, amit korábban szépirodalmi alkotómunkára fordítottam, felemészti ezernyi más teendő, távmunka, szorongás, aggodalom. Nehezen találom meg újra az ihletett lelkiállapotot, amikor kizárható a külvilág, és csak a belső csendre figyelhetek. Bár ez a csend is mintha már a múlté lenne. Nyugtalanító, felzaklató gondolatok kattognak helyette, végeérhetetlenül. Jó lenne mindezt teremtő munkára váltani. Átrágni, átgyúrni, átlényegíteni. Kiírni magamból. De egyelőre túl friss, túl sűrű, túl elemi ez a mindennapi tapasztalás, nem lehet kívülről, két lépésnyi távolból figyelni. Az ember most csak kapkodja a fejét, megél és átél. Jó esetben majd szavakat is talál mindehhez, és akkor beszélhet a költő helyett a vers.

2. Egyszerre beszűkült és ki is tágult a világ. Vagy mondhatnánk úgy is: bezárultak ajtók, de kitárultak ablakok. Az online térbe költözött a kulturális rendezvények jó része, és olyan programok váltak egy kattintással elérhetővé, amelyekre nem biztos, hogy egykönnyen eljuthatnánk. Ez lényegében üdvözlendő, még akkor is, ha a monitor síkja nem adja vissza az „élő” esemény varázsát.

Bár jómagam szívesen veszek részt online rendezvényeken, ezek minden esetben fokozzák a vágyamat közvetlen találkozásra, helyszíni impresszióra. Fontos a közvetlen visszacsatolás, a közösségélmény, és az is, hogy az ember testileg-lelkileg felkészülve, az otthoni mackónadrágos kényelemből kimozdulva, alkalomhoz illően öltözve vegyen részt időnként egy-egy kulturális programon, megadva a művészeknek és a művészetnek is a tiszteletet.

3. Gulyás József Végre című verse. Mindössze négy sor, de minden benne van:

Végre kimondhatod,
váratott soká:
van honnan szökni,
de nincs hová.

Marcsák Gergely (1990), Beregszász

1. Jól láthatóan hasznosíthatók, hiszen ha szétnézünk irodalmunk háza táján, beleolvasunk az elmúlt egy év termésébe a folyóiratokban, azt látjuk, hogy szinte divat lett a karanténvers, a karanténnovella, sőt, pályázatok buzdítanak ezek írására. Én természetemnél fogva kerülöm a trendeket, és nem inspirálódom a válsághelyzetből, de egy újabb, Stockholm című versemben mégis említem a vírust. Ez azért van, mert egy évvel ezelőtt a svéd fővárosban szembesültem azzal, hogy milyen súlyos a helyzet, és kérdésessé vált, hogy hazatérhetek-e a szeretteimhez. Ez a tehetetlen érzés mély nyomot hagyott bennem, és versbe kívánkozott.

2. E témáról nem tudok a tőlem megszokott optimizmussal felelni. Egyértelműen negatív fejlemény, hogy irodalmi életünk az online térbe szorult. Mindig is úgy gondoltam, hogy a személyes kontaktust nem pótolhatja semmi, amit pedig most csinálunk a változó kép- és hangminőségű videóinkkal és Zoom-hívásokkal, az szerintem nem tartható állapot. Persze szükség volt rá, hogy a mi szakmánkat is segítsék a digitális lehetőségek, de nem egy ilyen hirtelen átállással, mert ez szerintem csak kármentés lehet.

3. Az elmúlt egy évben feleségemmel a gyerekvállalás mellett döntöttünk, közösen szépítgetjük otthonunkat, és a vírus – hála Istennek – elkerülte családtagjainkat. Az év a béke és a bizakodás jegyében telt, ezért Berzsenyi Dániel Osztályrészem című versével jellemezném.

Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!

Bár nem olly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Bíztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?

Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hives ernyőd.

Nagy Zsuka (1977), Nyíregyháza

1. Költőként, alkotó emberként és magánként is blokkolt a járvány. És leginkább a kezelése. Nem tudtam odafigyelni a saját dolgaimra. Csak tehetetlenül néztem, hogy bizonyos intézkedések – az egész világon – mennyire lélekrombolóak, mennyire ellenkeznek a külső és belső emberi természettel. És ez nagyon bántott. Szétestek a gondolataim, nem tudtam a jelenre figyelni, nem tudtam a saját teremtésemre fókuszálni, az írói munkámra. Csak kétségbeesetten valamiféle falanszterisztikus jövőt vizionáltam. Ahol a természettudományok protokollja a meghatározó és a többi.

És engem alkotóként is az ember érdekel. Fontosak az arcok, a tekintetek, az érintés, a közelség a közösségi terek, a kultterek. És ezek nincsenek. Csak zoombulunk egy képernyőre és azt hisszük, élünk. És el is fogjuk hinni ezt, ha ez még így megy tovább. És akkor sok minden elveszejtődik egy homo ludens számára. Újra kell értelmeznie magát. A digitális barlangokba való menekülés és száműzettetés, valamiféle mikroorganisztikus dinoszauruszoktól való félelem teljesen felülírhat minden (klasszikusan) emberit. És hogy mi számomra az emberi? Az egy másik és kifejtős kérdés. De kábé költői túlzással mindennek az ellentéte, ami most van. Szóval, nem ispirál a szitu. Nagy lentjeim vannak. De próbálok és akarok írni. Vannak is dolgok, amiket meg szeretnék csinálni.

2. Köszönöm ezt a kérdést. Azért is, mert van benne olyan dolog, ami jó, és én nem is gondoltam rá. Miszerint sokkal több emberhez eljuthat a kultúra. Bár ez a lehetőség eddig is megvolt. Persze, igen, most még inkább megvan és kényszerszerű is.

De a kérdés(em) az, hogy minek az árán és mi helyett vannak ezek. Ezek az onlájn terek.

És mennyire ingerszegény, hogy minden ebben a mátrixdobozban van. Jó, persze, vannak előnyei is, és ezzel élni kell a jövőben is, ha visszatérítik az életet abba, amitől eltérítették. De a személyes találkozásokat nem szabad így és ennyire beszűkíteni. Bár lehet, hogy csak öregszem…

Nekem nagyon hiányoztok.

És a kultúra nemcsak kultúra, hanem egymás közelsége is. Egy másféle jelenlét. Ünnep. És ezt mindig otthon, ugyanabban a környezetben nehéz megélni. A kultúra maga a szabad (mozgás)tér, az autonóm gondolat, az eszmecsere. Aminek szaga van, atmoszférája van. Rengései, rezdülései vannak. Nem lehet szkafanderben csinálni. A kultúra kockázat, vakmerőség is. És mi vagyunk. Nem kicsi négyzetek egy képernyőn. Hanem összecsendülő gondolatok és összekoccanó poharak. Esőben ázás, meg napfürdő. Meg minden. Több dolog történik a kulturális eseményeken, mint kultúra. A személyes találkozások a kultúrában – is – nagyon fontosak. Nem hiába utazott értük hosszú órákat az ember. Egymás immunrendszerei vagyunk. Amit nem lehet csak vegytanilag aposztrofálni.

3. Nagy László Vérugató tündér című verse.

Nem a betegség témája miatt. Hanem ami belőle árad. Az a féltés, az a kétségbeesett, tehetetlen, szétcibáló, könyörgő valami. Fájdalom. Hangulat, hangnem. Hatás. Érzés. Amit áraszt.

Amikor valami és valami nagyon fontos neked. És nem tudod, hogy kell megmenteni. Nem tudod, mit csinálj. Szóval, valahogy így érzem magam. Meg szeretném menteni a vérugató tündért. De nem tudom, hogyan. És ő egyre csak távolodik. És én nem tudom, mit tegyek.

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár – kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha egy szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.

Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt igéred!

Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Vermesser Levente (1969), Csíkszereda

1. Egy válsághelyzet olyan, mint a tóba dobott kavics; nélküle ritkábban fodrozódnak a költészet tavának hullámai. Ugyanakkor, ha túl sokáig tart, megszokjuk – ez a mai világban, ami exkluzíve a felkapottból él, különösen veszélyes. Manapság ugyanis megszokottnak lenni nagyobb gyalázat, mint mondjuk a középkorban a gonoszság volt.

Az elején volt inspiráló inkább, amikor egy kicsit repedezni látszott az Ember – aki a kihalófélben levő állatok ura és a vidáman szaporodó gépek rabja – döbbenetes önelégültsége. De hát ez nem tartott sokáig.

2. Nemcsak a kultúra költözött online térbe, minden ott van, már a korlátozások előttről. Kivéve talán szegény offline teret. Badarság lenne annak tényét tagadni, hogy ekképp több fogyasztóhoz is eljut az irodalom; kérdés, mihez kezdenek vele. Nekem rettenetesen hiányoznak a hangversenyek, az élő színház, a könyvbemutatók… De bízom abban, hogy egyszer mégiscsak visszajön a személyesség, a találkozások. A mozi! Ha már van foci meg műanyagos Kaufland, legyen mozi is. És nehogy azt mondják, hogy nagyobb a járványügyi kockázata, mint a bevásárlóközpontoké, mert akkor melankolikusan hörögni kezdek.

3. Kun Árpád Véletlen madár című verse.

„Emlékszel, amikor a kályha rád számolt,
s te tényleg legyőzve feküdtél az ágyban?
Anyád már elhagyta apádat, s a kisszobában,
ahonnét tévéstül-mindenestül eltűnt
egy délutáni, néma teherautóval,
újra te aludtál. Az új padló, amit
apád lerakatott, hullámzott, feldomborult,
bizonytalanná tette lépteid az addig
holtbiztos helyen.” „Emlékszem.
Áttámolyogtam a konyhán. Apám
felaggatott ruháiról nyakamba csöpögött a víz.
A holdsütötte udvar, ahol gyerekkorom óta
betegeskedett a körtefa, az őrülettel volt határos.”
„Én voltam, aki rád számolt. Visszamásztam
Bognárék burjánzó borostyánja mögé,
felzavartam az elült szúnyogokat,
helyet szorítottam magamnak szörnyeid
s csapzott tollú őrangyalod között, s a
fémesen csillogó levelek alól figyeltelek.
Féltettelek a látványomtól, ám ahogy
teltek az évek, kidugtam a sötétből
a kisujjamat, a lábam, fél fülem,
mint a nagymama ágyában fekvő
farkas a dunyha alól Piroskának.
Lásd, mára el tudod viselni az arcomat.”
„És mi lett a szörnyeimmel?” „Van,
amelyikre nyerget dobtál, s nyargalsz
a hátán nagy levegőjű bükkösökön át,
van, amelyiknek langyos tejet raksz ki
reggelente. Olyik a tűpárnára hajtva fejét
káromkodva forgolódik a varródobozban,
és satnya öccse megizmosodott, tetovált
jobbjával a kéményedre könyököl.
S ha némelyik mára virágpor és korom,
rátapadva méh combjára, lyukas lábasra,
nyugodj meg, a kis csapat azért veled marad.”
„És az őrangyalom?” „Lebukott a kopasztó fazékba,
repült, mint sült galamb, s elvétette a szádat,
próbált hattyúként a vadlibák közé vegyülni,
és ült a válladon, mint szerencsemondó
papagáj.” „Hát innét az a sok szárnyas lény
az életemben! És mi volt az a fülemüle a párkányon
a Delessert bulvári padlásszoba ablakában?”
„Mindent én sem tudhatok. Véletlen madár.”