sziszüphoszi élet
Szerző: Luca Dinulescu
2019. szeptember 14. szombat, 10:25
Ismerős a helyzet, ugye? Valaki belénk gyalogol, jön az igazságszolgáltatás, aztán kiderül, hogy a valaki igazából Valaki, és az igazságszolgáltatás szépen odébb áll.
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hamarosan elérkezik az úgynevezett Forradalom harmincadik évfordulója, de a barbár kilencvenesség nehezen múlik ezekről az Európa széli tájakról, csökönyösen egyre mélyebbre hatol a gyökereivel, mint egy baljóslatú gyomnövény.

És mindenfelé látszanak a jelei: a még mindig Dácsiákat toló járművezetőkben, melyek a leglehetetlenebb helyzetekben hagyják őket cserben, a bódékban, ahol még mindig árulják a Törökországból behozott steppelt zoknikat, a köztisztviselők mindent uraló lekezelésében, ami miatt még mindig sajnáljuk azokat az éveket, melyeket tanulással vesztegettünk el egy olyan országban, ahol erre a fogalomra nincs szükség.

A helyileg oly nagy élvezetet okozó förtelmes és középkori balkanizmus

mindenekelőtt az abszolút összes intézményt uraló, kapcsolatokon, haverségeken és komaságokon alapuló társadalmi architektúrában ismerhető fel a legkönnyebben. Ám ez normális, hiszen Romániában semmi sem értéken alapul, és ugyanilyen normálisak ezeknek az állapotoknak a következményei is. Mert keservesen téved, ha valaki azt hiszi, hogy múzeumi furcsaságként szemlélgetheti ezt a gyászos összképet. Az imposztorság és alkalmatlanság akkor is bemocskolnak, ha meg sem érintjük őket, és ha senki sem tűri fel az ingujját, hogy szembeszálljon az emberi lét ezen vidám attribútumainak képviselőivel, akkor mindnyájan összeomlunk gyászos terhük alatt.

Ám pszichológiai szemszögből nézve az a büntethetetlenség, mellyel az ország söpredéke cselekszik, az, amelyre a bolsevikok a végrendeletükben Románia vezetését bízták,

nem működhet a velük együtt élő lakosság hallgatólagos és – főleg! – rettegő beleegyezése nélkül.

Következésképpen nem lehet valaki egy bármilyen területen tevékenykedő potentát elkényeztetett kölyke és nem gyilkolhat zavartalanul embereket az utcán, ha nem tudja pontosan, hogy semmilyen bántódása nem fog esni (a cikk apropóját az adja, hogy a Hivatásos Labdarúgó Liga – LPF – elnökének fia, Mario Iorgulescu, a jelek szerint kábítószeres és alkoholos befolyásoltság alatt, gyorshajtás következményeként halálos végkimenetelű közlekedési balesetet okozott – a szerk.). Mert akár tetszik, akár nem, a dolgok még ebben a ferde világban is összefüggnek egymással, márpedig ha az a kétséges erkölcsösség, amellyel túléltük a hódítókat, idáig elvezetett bennünket, akkor szintén az vesz rá minket arra, hogy szemet hunyjunk, amikor igazságtalanság történik körülöttünk. A szerepvállalásnak ebből a hiányából következő mentális terrorról nem is beszélve, nevezetesen arról a mázsás súllyal ránk nehezedő érzésről, hogy minden hiábavaló és bármit tennének is ezen állapotok ellen, az eleve kudarcra van ítélve. Aminél  hamisabb dolgot nem tudok elképzelni.

Tehát, ne áltassuk magunkat:

a Colectiv, Caracal és újabban, íme, az a friss szörnyűség, ami hozzáadódik az undormányok ezen körhintájához, ami maga Románia,

a baleset, melyet egy olyan eszement okozott, akit, valószínűleg, véletlenszerűen nevelt fel Románia azon exponenseinek egyike, akiket nagy nehezen megpróbálunk magunk mögött hagyni, újra ráébresztenek bennünket, hogy kik vagyunk valójában. Holmi sors által megkínzott, mindig az idők viharának kitett emberek, akik késlekednek vállalni egy büszkeséget, ami még e föld kevésbé szerencsésebb népei számára is természetes: azt, hogy többé ne fordítsuk el a fejünket, amikor olyan dolgok történnek, melyek végső soron mindnyájunkra tartoznak. Azt, hogy ne mondjunk nemet, amikor valaki törvényt sért, a törvény pedig jelen esetben – a legvalószínűbb módon – két év felfüggesztettet ad majd neki olyasmiért, ami egy normális országban évtizedeket jelentene a börtönben. Végső soron azt a büszkeséget, hogy határozottan elutasítsuk ezt a döntő mértékben imposztorság és kisszerű harácsolás által táplált társadalmat, melyet az utcasarkon dobtak össze abban a reményben, hogy megéri legalább a holnapot. Mert, bár ez nehezen hihetőnek tűnik, minden belőlünk indul ki, a kommunisták hatalomra kerülésével bekövetkezett korszakos baleset történelmi következményei pedig továbbra is kifejtik majd a hatásaikat addig a pillanatig, amikor megtanulunk ellenállni ennek a – végső soron – kriminális mentalitásnak. Nehéz elképzelni, hogy meddig fog tartani.

comments powered by Disqus
Bár ünnepelni talán még korai lenne, az ítélet ugyanis még nem jogerős, és mindez Romániában történik.
Hol szálljanak meg az idesereglő turisták, ha nincs elég férőhely?
A parlament rábólintott a módosításra, így most jöhetnek a már megszokott, hónapokig tartó viták.
Igazán furcsa, hogy egy olyan ország államelnöke pózol kultúremberként, amely országban az olvasást nagyjából száműzték a közéletből. Van viszont állandó politikai hisztéria.
sőt, vissza kellene térnie oda, ahonnan elindult. Bukarestbe. Cristian Tudor Popescu írása.
De van egy rossz hírünk is: nem tudni, mennyire tojnak majd az illetékesek a szigorú törvényre.
Knónikus nemtörődömségben szenved szinte minden mioritikus vízió.
Emberiesség elleni bűncselekményekkel gyanúsítják. Ismét.
A fiatal építészeknek sikerült maguk mellé állítani pár tehetősebb vállalkozót, és az önkormányzattal is megegyeztek.
A hórukkpolitika és a villámreform legalább olyan veszélyes lehet, mint a balkáni halogatás.
A rácsok mögül ujjal mutogat a bukott kormányfőre EU-s pénzekkel kapcsolatos csalással vádolva őt.
Három napja keresik a rendőrök, a csendőrök és a hegyimentők.
A kincses város egyelőre utolérhetetlen Romániában a tömegközlekedés fejlesztésében.