Tűz általi ítélet: a zöld apokalipszis

A világvégét márpedig hirdetni kell, minél erőszakosabban! De ha ilyen közel van, minek kínlódjunk az erkölcsös élettel?
Hirdetés

A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Görögországban elcsíptem egy erdőtüzet – valójában, rövid időre, a kellős közepébe kerültem a családommal együtt. A szállásunkul szolgáló falu feletti erdő egy része kigyulladt. A gépkocsival a tűzvész kellős közepén haladtam át; egy tűzoltócsapat már leállította a forgalmat.

Kiszálltam, hogy kiderítsem, miről van szó és láttam a lángokat a gépkocsi előtt, majd tűznyelveket kibújni az erdőből a hátunk mögött is. Sürgősen beugrottam a gépkocsiba és elindultam a tenger felé; aznap a tenger környékén maradtunk. Később visszatértünk ahhoz az erdődarabhoz és megnéztük a tűzvész nyomait.

Azokban a napokban olvastam az oroszországi, brazíliai, afrikai és máshol is megjelent erdőtüzekről. Útközben is láttam ilyenfajta nyomokat, Görögországban, de Bulgáriában is. Egyes helyeken egész domboldalak égtek le – és csak megszenesedett növényzetmaradványok maradtak rajtuk. Más években is jártunk ebben a két országban, még ugyanazon az útvonalon is. Biztonságosnak tudtuk azt a helyet, ahol voltunk, korábban nem volt erdőtűz. Elismerem, hogy azokban a napokban apokaliptikus érzésem volt. Úgy éreztem, hogy a természet egy kicsit megbolondult; és hogy szinte az egész világ ég körülöttünk – vagy az ideológiák tüzében (egyik radikálisabb és rombolóbb a másiknál), vagy az erkölcsi atrocitásokéban (újabb és újabb leleplezések jelentek meg a romániai emberkereskedelmi hálózatok méreteiről), vagy akár az erdőket az összes kontinensen felperzselő tűz formájában is.

12 év a „zöldek” apokalipsziséig

Nem csodálkoztam, amikor azt láttam, hogy ezekben a napokban a környezetvédők – újra – apokalipszissel fenyegetnek bennünket. Sőt, Alexandra Ocasio-Cortez, a (baloldali) demokrata radikálisok egyik szócsöve az AEÁ Parlamentjében még azt is megmondta, hány évünk van hátra: 12, egészen a „zöldek” apokalipsziséig. Görögországban megéreztem a veszély küszöbönállóságát; ennek ellenére a Cortez, Madonna és más celebek által bemutatott vízió nekem szűklátókörűnek és – sok tekintetben – rendkívül populistának tűnik. Az ilyenfajta elképzelések gyakran csak még néhány szavazatot szakítanak ki – meg némi pénzt a pánikot tápláló aktivisták számára. Olyan aktivistákról van szó, akik irreális megoldásokkal állnak elő, vagy olyan „megoldásokkal”, melyek tovább rontanak a helyzeten. Most nem fogok részletesen kitérni a „klímaváltozások” kérdésére. Csak annyit fogok mondani, hogy nem tagadom: az ember tevékenysége kihat a környezetre. Nem tagadom, hogy vannak masszív erdőirtások – vagy azt, hogy radioaktív hulladékot dobnak a tengerekbe. Csakhogy a „zöldek” elképzelése, a gyakran hamis megoldásaikkal és a bármely vallási próféciánál komorabb jóslataikkal, számomra nagyon szűklátókörűnek tűnik; és elvonhatja a figyelmünket a legalább ennyire sürgős kérdésekről (mint amilyen a régi világ demográfiai hanyatlása, például) vagy más nem hatékony, sőt cinikus megközelítések felé.

Ha már úgyis szóba hoztuk az erdőirtásokat: emlékeznek még a legutóbbi haiti hurrikánokról, melyek több ezer embert gyilkoltak meg? Az áldozatok száma azután kezdett nőni, hogy kivágták a sziget erdőinek jelentős részét. Méghozzá éppen a kis köztársaság nagyon szegény lakói vágták ki őket. Ezek az emberek azért vágták ki az erdőiket, mert egyszerűen szükségük van fára, amivel főzhetnek és melegíthetnek. Ők egyfajta nagyon rossz minőségű szénné változtatják a fát, amivel kielégítik az alapvető szükségleteiket. Nem azért vágják ki a fákat, mert holmi profitéhes szörnyek lennének; egyszerűen azért, mert nagyon szegények és meg kell élniük.

Mit használ, hogy Madonna és más celebek kiírják a Twitterre, hogy lecsap ránk a klímaapokalipszis?

Hirdetés

Igen, segíti Madonna PR-ját, aki tesz még egy kis virtue signaling-ot a hívei és a „civilizált világ” progresszista establishmentje számára. De egy olyan gondra, mint a haiti, csak egyetlen megoldás van, két lépésben: A. Madonna eladományozza vagyona egy részét a lakosoknak és segít nekik rövid távon megélni és nem kivágni az erdőiket; B. A világ milliárdosai (akik közül sokan a progresszista establishment sorait hizlalják) eladományozzák vagyonuk egy részét, hosszú távon emelik fel az országot és az embereket és segítik őket nem kivágni többé az erdőiket. Ennek, természetesen, az a feltétele, hogy az adományozott pénz tényleg eljusson az emberekhez és nem 1 százaléka az emberekhez, 99 százaléka pedig egyes civil szervezetek igazgatóihoz és különféle kampányokra a prostitúció törvényesítéséről, a tinédzserek szexuális beleegyezési korának csökkentéséről és a politikai korrektség más kedvenc témáiról. A haitihoz hasonló példákból pedig sok van – olyan emberekről beszélünk, akik azért vágják ki a fákat, mert egyszerűen rendkívül szegények és meg kell élniük. Van valamilyen megoldásunk nekik? Rendben. Nincs, vagy nem akarjukk, hogy legyen, de virtue signaling-ot végzünk a Twitteren és szlogenekkel dobálózunk? Ezt rendkívül cinikusnak tartom.

Klímaapokalipszis: keresztény perspektíva

Mi a keresztény perspektíva a klímaapokalipszisről? „Az egész teremtmény együtt szenved és együtt vannak fájdalmai eddig”, mondja nekünk Pál apostol. Másképp mondva, bukott világban élünk és az egész természet az emberrel együtt szenved – akár közvetlenül, a teremtmény bukott állapota miatt, akár közvetve, az ember gyakran megfontolatlan cselekedetei miatt, melyek rontanak a helyzeten. Azt is tudjuk, hogy „hallani fogtok háborúkról és háborúval kapcsolatos szóbeszédekről” és hogy „mindezeknek el kell jönniük, de ez nem lesz a vég”. Azért mondom, hogy a „zöldeknek” ez az apokalipszise nagyon szűklátókörű és sokkal komorabb, mint a keresztényeké – ha pedig csak a szén-dioxidról beszélünk, akkor nem fogunk beszélni az erkölcsi gondokról, a mohóságról, a hazugságról és manipulálásról (többek között a klímatéma – egyes esetekben – populista instrumentalizálásával), az ember rossz szokásairól. Nem fogunk többé beszélni a természetes család, sőt, az emberi méltóság elleni támadásról. És a világot feldúló összes többi tűzvészről. Melyek nemcsak erdőket emésztenek fel; a világot bizonyos káros ideológiák tüze emészti fel, ami legalább annyira pusztító. Másképp mondva, többé nem fogjuk érteni, hogy az ember a Teremtés őrzője és azt sem, hogy milyen jogok, de milyen felelősségek is fakadnak ebből az Istentől kapott szerepből; és gyakran észbontó szélsőségességekbe fogunk esni: vagy azt fogjuk mondani, hogy jogunk van bármit megtenni (hamis), vagy olyan törvényeket szavazunk majd meg, melyekben kihirdetjük, hogy a fáknak jogokkal kell rendelkezniük (?!).

A modern hübriszt egyaránt megtaláljuk a politikai színtér bal- és jobboldalán is:

az ember a Teremtés őrzője, ám a rossz szokásai miatt rossz és felelőtlen kezelője; mindkét megközelítés, az is, amely tagadja az ember cselekedeteinek a természetre gyakorolt közvetlen vagy közvetett hatását (az erkölcsi szintet is beleértve), az is, amelyik ideologizálja a klímaügyet és politikai célokból populista módon instrumentálja azt, ugyanannak a hübrisznek a tünetei. Ráadásul a hübrisz miatt figyelmen kívül hagyjuk a dolog lényegét – ha azt állítjuk, hogy nincsenek látható következményei az ember természetre, a Teremtésre gyakorolt közvetlen és közvetlen hatásának (és itt nem a szén-dioxidról, vagy nem csak arról beszélek) vagy éppen kétségbeesésbe és reménytelenségbe taszíttatunk: mi értelme van még erkölcsös éleetet élni, családot felnevelni, harcolni e rossz szokások vagy a társadalmat kísértő mérgező eszmék ellen, amikor 12 év múlva amúgy is eltűnünk mindnyájan? Utánunk az özönvíz.

Ehelyett a környezet kérdését úgy kellene megközelítenünk, ahogy azt Sir Roger Scruton teszi – vagyis a konkrét környezet iránti helyszíni gondossággal; és nem a klímaügy populista ideologizálásával.

„A játék az, hogy rávegyünk mindenkit tűzoltókészülékkel a kezében rohangálni, amikor jön egy árvíz; továbbá elérni, hogy mindenki a csónaknak a már víz alatt lévő részében tömörüljön”, írta 80 évvel ezelőtt C. S. Lewis. Az idézet ugyanilyen időszerű; csakhogy úgy tűnik, az emberek most lángszóróval a kezükben futkorásznak, amikor tűzvész van – és még több olajat öntenek a tűzre, azt állítva, hogy az eloltásáért küzdenek.

Hirdetés