Jelen szöveg a Contributors oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Előttem fekszik Cărtărescu Solenoidja, Pascal Gondolatokja, Platón Phaidónja, Nietzsche Az antikrisztusa, egy Wikipédia-oldal a transformational leadership-ről, néhány idézet Facebookos (na, és?) véleményvezérektől vagy kommentátoroktól és egy erkölcsről szóló szöveg megírásával próbálkozom. Állítólag… Valójában a tanácstalanságomat és a kétségbeesésemet akarom szavakba önteni egy Másokról szóló szöveget írva. Kényelmes, igaz?

Túl sok az etika a világban, a legszívesebben így kiáltana fel  az ember kétségbeesetten! LE AZ ETIKÁVAL! Nem adja magát feltétlenül ez a szlogen? Ha túl sok az etika, akkor ez nem azt jelenti, hogy kevesebbre van szükségünk? Számomra logikus szlogennek tűnik.

Minden dolog, minden ügy érinti az erkölcsöt! A huszonnegyedik órában vagyunk! Minden ég! (Ezt tudatosan írtam).

„Azt akarom, hogy pánikba essetek”, ez a környezetvédő tinédzser Greta Thunberg mottója.

Remek, kiált fel a klinikus! Előbb pánikba esés és aztán terápiára járás a pánikból való kijutás érdekében. A pánikban nincs kapcsolatunk a valósággal és a valóság jogos korlátozásaival. A pánikban a valóság eltorzul.

Egy Facebookos kommentelő szavaival élve, aki a környezetvédő-gyermeknek ahhoz a vállalkozásához szólt hozzá, melynek keretében környezetvédő módon akarja átszelni az Atlanti-óceánt: „A klíma, a szennyezés szempontjából a huszonnegyedik órába értünk. Úgy vélem, hogy legalábbis helytelen dolog bírálni bármilyen pozitív kezdeményezést. Ez a lány eléri, hogy meghallják a hangját.”

Ajaj! Erről van szó. A pozitív kezdeményezés bizonyosságáról. Tele lett a világ pozitív kezdeményezésekkel. Ha pedig a lépés pozitív (hogyan is lehetne másmilyen?), akkor teljes legitimitással rendelkezik (hogyan is lehetne másképpen?). Le lehet nyomni a torkunkon és joga van (mi másra?) ismertségre. Ugyanaz a torkunkon erőszakkal letuszkolt (kételyek nélküli) abszolút jó. Aktivisták, húzzátok fel maximumra a hangfalakat, hogy bejöjjön az igazság. Ügyelni kell, hogy mit eszünk, mit gondolunk, mit iszunk, nehogy megsértsük a bolygót. Nem. Ha ez így lenne, akkor tényleg elfogadható, szinte kitűnő lenne. Ha a kezdeményezés pozitív, akkor arra kell figyelnünk, hogy mit esznek, mit gondolnek, mit isznak, mit tesznek közzé és miben hisznek a felebarátaink. Ha nem a bolygó az új Urunk és az aktivisták a megváltás új apostolai, akkor nem is tudom…

„Ég a bolygó tüdeje”. Meglehet, nem mondom, hogy nem.

De az etikai felháborodás napjainkban vírusszerűen terjed (örökös katasztrófába menve át) és a bolygó tüdeje mellett az agyunk is ég – az meg aztán jó sokáig éghet. A katasztrófa kellős közepén élünk. A végtelenségig tartó huszonnegyedik órában. Franciaország elnöke, Macron kijelentette, hogy „Ég az Amazonas, a házunk. Ez egy nemzetközi válság.” „Scientists warn of cascading system colapse”. De úgy tűnik, az Amazonas minden évben égni szokott. A száraz idény, az erdőirtások és a tudatosan okozott erdőtüzek miatt (a helybélieknek szükségük van legelőkre az állataik számára). Miben különbözik ez a tűz az előző éviektől? Úgy tűnik, a tűz idén hamarabb és új helyeken jelent meg. Lehet, hogy emögött (kisszerű) érdekek is vannak, nemcsak globális felmelegedés. Valahol azt olvastam, hogy „Az amazonasi dzsungel az utóbbi 60 évben nagyjából 17 százalékkal csökkent, de Brazília lakossága is megháromszorozódott”. Más szóval, a helyzet valóban létezik, a dzsungel nem Photoshopban ég, de nem annyira katasztrofális, amilyennek első látásra tűnik. De ha a helyzet általában véve nem teljesen katasztrofális, akkor kinek tartunk mi még erkölcsi kioktatást? Min (és kin?) gyakoroljuk majd az értékítéleteinket? Éhen halunk etikailag, ha a helyzet nem katasztrofális és ha nem kimondottan valaki (bárki, csak nem MI) a hibás érte. Rémi Brague „Vádirat a hibáztatás ellen”-ben kifejtett véleménye szerint: „Egy hibáztatással megfertőzött, annak hatalmába került társadalom nem szükségszerűen olyan, melyben mindenki hibásnak tudja és érzi magát.”

„A – Ki a hibás? – kérdés megvásárolja az azt feltevő ártatlanságát.” Kitűnő meglátás.

Elég ítélkezni és ujjal mutogatni, hogy bebiztosítsd magadnak az ártatlanságot (erényt, emberséget, felelősségtudatot, szerepvállalást).

Tehát Nietzsche teljesen feleslegesen tipródott a jón és rosszon túli gyógyászatával, az erkölcs életellenesként, az élet érzetére mondott NEM-ként való értelmezésével? Az erkölcs valójában jó és megment bennünket a katasztrófától? Az antikrisztusban (azon számos rant-ja egyikében, melyek a keresztény – mi más? – erkölcs ellen irányulnak) az „erkölcsi fogalmak önillúziójáról” beszél, a gyengékről, akik a jóknak nevezik magukat, „a jó és a rossz Isten dualista fikciójáról”, az abszolút jó katasztrofális fogalmáról, mindent egybevetve a keresztény erkölcs, az érzékek ellenében létrehozott erkölcs természetellenességéről.

„A kereszténységben az időt semmire sem tartják, a higiéniát pedig érzékiségként utasítják el. Kereszténynek lenni, bizonyos értelemben, saját magaddal és másokkal szembeni kegyetlenséget jelent; azok gyűlöletét, akik másképp gondolkodnak, mint te; az üldözés akaratát. Az előtérben a rosszkedvűbb és felkavaróbb ábrázolások lépkednek: a legsóvárgottabb, a legmagasabb szintű nevekkel illetett állapotok az epilepszoidok; a követendő diétát úgy választják ki, hogy halálos jelenségeket segíthessen elő és túlterhelje az idegeket. A kereszténység halálos gyűlöletet jelent a földet uralókkal szemben, a nemesekkel szemben és ugyanakkor egy burkolt és titkos versengést is (hagyjuk a testet, csak a lelket akarjuk…). Keresztény az érzékek elleni, az érzékek barátai elleni, általában véve a barátok elleni gyűlölet…”

Íme, a zsákutca! Nos, nem mélységesen keresztény a környezetvédő etika? Nem epilepszoid a legmagasabb szintű állapota? „Azt akarom, hogy essetek pánikba”, a 16 éve aktivista szavaival.

Ma nem az jelenti az új érzékiséget, hogy nyugodtan éldegélsz a Terrán, nem esve pánikba (hisztériába)?

Nincs teljes mértékben jogunk elítélni azokat, akik gúnyt űznek a derék hisztériából? Nem bűnös dolog és büntetésre érdemes a klímatagadás? Hiába vetted szádra a Bolygó nevét, kiátkozott vagy. Kifelé! Hova kifelé? Az erényes konszenzus szent teréből kifelé.

Akkora roham van a mentsétek, a tegyük, a csináljuk, a tudatosítsuk, a legyünk jobban, a változtassuk meg alapjaiban a mentalitást, a rendszert, a foglaljunk állást iránt, hogy az első dolog, amit legszívesebben megtennénk: hátat fordítani ennek a sürgős igyekezetnek (ennek a MISSZIONÁRIUSSÁGnak) és megenni egy Seven days MAX csokis kiflit. Egyszerűen már képtelenség bármihez is passzívan (zavartalanul?) asszisztálni. Nem! Szerepet kell vállalni! Kapcsolódj be most! Mögötted kell hagynod a cinizmust és el kell indulnod az átváltoztató aktivista utazásra.

Összeomlás, válság, utolsó óra.

2000 év óta folyamatosan ez van.

Tehát itt vannak nekünk az új apostolok (a globális felmelegedésé) és a régi apostolok (a keresztények). Ez utóbbiakat nem kavarja fel az ökológiai apokalipszis. Be lehet illeszteni a „világvége” fejezetbe, amellyel a keresztények már néhány évezrede foglalatoskodnak. A királyság nem itt van. Minél gyorsabban véget érnek a dolgok itt, annál hamarabb kezdődik el az élet odaát. A keresztényeket a megváltástani apokalipszis foglalkoztatja. Egy keresztény újságíró szavaival élve (a román konzervativizmus autochtonistább részéből): „Egy sor apokaliptikus cikk azt közli velünk, hogy a klímaváltozások egy új Apartheidet hoznak majd el és fokozni fogják a nacionalizmust, az idegengyűlöletet, a rasszizmust és más válaszokat. De a bennünket (újra) apokalipszissel fenyegető ezen cikkek és ezen szakértők egyikének sem jut eszébe egyetlen pillanatig sem elmondani, hogy az egésznek a… korrupció lehetne a kiindulási pontja. Igen, az erkölcsi korrupció (…) Hajlandó még a modern ember az erkölcsi korrupcióról beszélni?”

Nem, már nem hajlandó, ezt mondanámk a legszívesebben! Le az erkölccsel!

Adrian Papahagi keresztény bölcsész az elmúlt napokban jelentette be, hogy előadást fog tartani a moldovai fiatal ortodoxok találkozóján.

Az első komment? Mi más: „Professzor úr, tanítsd meg a fiataloknak, hogy mi az Élet. Hasznos, ha tudják, hogy miként és miért éljenek, de ugyanilyen jó, ha tudják, miként és miért ne féljenek (többé) a haláltól…!!!”. Rögtön érkezett egy másik: „Sokan szembemennek az iránnyal. De azt állítják, hogy megtalálták az irányt.”

Nem vagyunk egészségesek, ha nem a Másik erkölcsisége mellett virrasztunk! A pozitív kezdeményezés betegsége.
A közösségi médiában megjelent egy filmecske (érzékenyítő, mi más?) a Florin Iaru által a kommunista időszakban végrehajtott (elkövetett?) abortuszokról. Ha a Facebookon rákeresnek a „Florin Iaru abortuszok”-ra, a következőket találják: „Florin Iaru mesél a barátnőin elvégzett beavatkozásokról, arról, hogyan múlik el a félelem, amikor biztos vagy abban, amit csinálsz, az emberekről, akik tudnak és akik osztoznak az abszurd társadalmi parancsolat elutasításában, a mérlegre tételről és a kisebbik rosszról.”

Florin Iaru: „Életem során elvégeztem hat-hét beavatkozást, mind a barátnőimen, mind más barátnőkön. Nem szerető-barátnőkön, hanem barát-barátnőkön. Az én szemszögemből nézve megmentettem néhány sorsot egy nagy szerencsétlenségtől és egy gödörből. Az életük azután normálisan folytatódott és valószínűleg képesek voltak úgy élni az életüket, ahogy akarták, amennyire ez akkoriban lehetséges volt. Néha megkérdezik a barátaim, akikkel erről beszélek, hogy félek vagy féltem-e valaha amiatt, amit tettem? Szörnyen fog hangozni, amit mondani fogok: sohasem féltem, mert abszolút biztos voltam abban, amit tettem. Sohasem cselekedtem találomra vagy improvizálva. Tudtam, hogy miként működik a test, tudtam, hogy mit kell tennem és bíztam annak az együttműködésében és cinkosságában, akivel együtt dolgoztam. Nemcsak azokról a személyekről van itt szó, akiken a beavatkozást elvégeztem, hanem az egész baráti körről, akik ugyanúgy viszonyultak a hivatalos doktrínához és a társadalmi kényszerhez. Mindnyájan elutasították ezt a kötelességet, mely a szexet örömből, természetes dologból társadalmi kényszerré változtatta. Sohasem gondoltam arra, hogy rosszat szeretnék, vagy akárcsak egy pillanatig is akarnék tenni. Ellenkezőleg, arra gondoltam, hogy egy kényszerhelyzetben kisegítek egy barátot vagy barátnőt. Ez olyan, mintha vízbe ugranál, hogy megments valakit. Mert az én szemszögemből nézve, az illető személy élete akkor is alapvetően megváltozott volna, ha nem kerül sor arra a beavatkozásra. Márpedig ő ezt nem akarta.

Azt hiszem, hogy az emberek segíthetnek egymáson és mérlegre kell tenniük, hogy mi a rosszabb.

Akárcsak most is, mindig a kisebbik rosszat választottam.”

Egy motivációs könyveket író szerzőnő személyes vallomással jelentkezik:

„Sajnos egyike vagyok azoknak a nőknek, akik rákényszerültek az abortuszra. És mivel vagy pénzem nem volt megfizetni egy nőt, vagy nem találtam olyat, aki hajlandó lett volna a szabadságát kockáztatni, szereztem egy szondát és elvégeztem magamon. Nagy vérveszteségem volt, de féltem mentőt hívni, de miután több liter elfolyt, a szerelmem mentőt hívott és kórházba, a Polizuba kerültem. Inkább voltam holt, mint élő, nem mindenre emlékszem… a folytatást majd máskor.”

Egy másik hölgy: „Gratulálok a bátorságért és a hölgyeknek nyújtott felbecsülhetetlen segítségért, Iaru úr!”

Egy másik hölgy vallomása: „Ha tudnátok, milyen traumán mentem keresztül egész életemben fiatal, házas nőként! Hány végrehajtott abortusz van a rovásomon! Szaporább lévén egy nyúlnál, a szex abszolút rettegés volt számomra. Naptár, óvakodás, ecet, semmi sem jött be. Az első két évben csináltam két gyermeket, azután folyamatos harc volt.”

Egy női kommentelő moralizál: „Florin Iarunak magába kellett volna néznie, csendben elbeszélgetve magával és Istennel. Kár, hogy ennyi ártatlan élettel terhelte meg a karmáját.”

Az egészet egy másik női kommentáló zárja le, szintén keresztényiesen, de a keresztény érme másik oldalával: „Van ki megítéljen mindnyájunkat külön-külön, ne álljatok neki ti ítélkezni, mert nem vagytok tiszták, mint a harmat!”

Látjuk a pozitív kezdeményezés meggyőződését?

Látjuk a jón és rosszon túli természetesség nietzschei terapeutikáját? Van természetesség és van társadalmi kényszer (végső soron az erkölcsi standard egyik változata), mely meghamisítja/eltorzítja az érzékek természetességét és – a filozófus szavaival élve – szétzúzza az idegeket, depresszív/kötelező diétára kényszerítve azt.

Egy másik (vállaltabban konzervatív, vállaltabban az erkölcsi korrupció felől közelítő) oldalon Iaru úr cinizmusát bírálják:

„A Jurnalul decretului (A rendelet naplója – a szerk.) oldal egyik augusztus 6-i posztjában Florin Iaru író elmeséli, hogy fiatalkorában miként végzett abortuszt a barátnőin. Megdöbbentő az a cinizmus, amellyel mesél. Elmondásaiból az a gondolat tűnik elsődlegesnek, hogy a ’szex természetesség’ és a ’szex öröm’ – ami valójában a neomarxista szexuális forradalom régi mantrája. Az író az általa bizonyos személyek megmentése érdekében végzett abortuszt ahhoz hasonlította, mintha ’beugrott volna a vízbe, hogy megmentse őket a fulladástól’. Egyetlen pillanatig sem merül fel benne, hogy ott egy életről, egy emberről volt szó, bár arról biztosít bennünket, hogy ’tudtam, miként működik az emberi test’. Márpedig ha ekkora szakértő vagy és ennyire jól tudod, miként működik az emberi test, akkor azt is tudod, hogy azoknak a nőknek a testében egy élet, egy ember sarjadzott; vagy pontosabban mondva sok élet és sok ember. A bejegyzés hőssé avatja Florin Iarut – ’megmentettem néhány sorsot’; a megmentés azzal egyenértékű, hogy a nők ’úgy élhették az életüket, ahogy akarták’. De sem Iaruban, sem a riporterekben nem merül fel a kérdés: vajon tényleg megmentette őket? Az abortuszt elkövető nők nagy többsége ezt később megbánja. Egyes statisztikák azt mutatják, hogy az abortuszt elkövető nők esetében hatszor nagyobb az öngyilkosság esélye. És ha már az író ennyire cinikusan azzal dicsekszik, hogy „megmentettem néhány sorsot” –

nem lenne tisztességes, ha elmondaná, hogy hány sorsot szakított meg?

Néhány tucatról van szó? Több száz gyermekről, akiket megölt, megszakított sorsokról? Mert a film alapján úgy lehet értelmezni, hogy sok abortuszt hajtott végre. A bejegyzés amerikai feministák egy másik, Shout your abortion című kampányára emlékeztet. Ebben a kampányban egyes feministák lefilmezték az abortuszaikat és feltették azokat a YouTube-ra; egy másik feminista pedig lefilmezte magát, miközben két gyermekkel beszélget és részletesen elmeséli nekik, miként hajtotta végre az abortuszt; azt mondta nekik, hogy az abortusz ’normális’, ’olyan, mintha fogorvoshoz mennél’ (úgy tűnik, az ilyenfajta kampányokban kényszeresen visszatérnek a ’természetes’, ’öröm’ és ’normális’ szavak). Miért vannak ilyenfajta kampányok? Az abortuszhoz való ’jogról’ szólnak? Többek ennél – az abortusz heroizálásáról szólnak. Valójában a barbárság heroizálásáról. Mert Florin Iaru és a társai holmi eszement és barbár tettekkel hősködnek.”
Egy másik oldalon: „Az abortusz imádói hősi szobrot emelnek Florin Iarunak azért, mert a ’rendelet’ idején abortuszokat ’teljesített’. Az életpárti vagy abortuszellenes aktivisták ugyanezért háborognak. De úgy látom, senkit sem döbbent meg, hogy valaki, mindenféle orvosi ismeretek nélkül, abszolút kezdetleges eszközökkel ilyenfajta „beavatkozásokat” hajtott végre, melyek könnyen nemcsak a gyermek, hanem a nő halálához is vezethettek volna. Gondoljátok csak végig egy kicsit: mennyi eszed kell legyen nekiállni vagdosni, vagy fogóval kirángatni darabokat egy emberből, miközben nem vagy orvos? És mennyi eszed kell legyen egy ilyenfajta emberre bíznod magad? Számomra ez már a pszichopátiát súrolja…”

Közbeszólnak a hölgyek:

„Iszonyatos és kriminális! És még dicsekszik is vele, az idióta! Meséld csak el, hány nő nyomorodott meg egy életre? Most sem fogja fel, hogy mit tett?”

„De igen! Én biztosan megdöbbentem, pontosan ebben a sorrendben: (1) egy orvosi ismeretekkel nem rendelkező alak ismételten invazív orvosi beavatkozásokat hajtott végre – ami még a mostani büntetőjog szerint is bűnözővé teszi, az akkori szerint még inkább; (2) ostoba nők erre a bűnözőre bízták magukat; (3) az orvosi beavatkozás jellege.”

A relatív erényeknek (Iaru) és abszolút erkölcsi standardoknak (konzervatívok) ebben az egész felsorakozásában megszólal egy elég nyíltszívűnek tűnő hölgy (nem kértem engedélyt e kommentárok közlésére, mert úgy ítéltem meg, hogy mivel nyilvánosak, felhasználhatom őket érvem illusztrálására):

„Én életfogytiglanra elítélve érzem magam, holott minden feltétellel rendelkezem és akartam a gyermekemet.

Meg tudom érteni egy lány kétségbeesését, aki nem rendelkezik ezekkel és meg tudom érteni, milyen nem kívánni egy terhességet. (…) a filozofálgató ókoriak férfiak voltak, akik nem tudták mit jelent felnevelni egy gyermeket. Én is szeretnék filozofálgatni és olvasgatni, miközben mások felnevelik a gyermekemet. Az lenne a szép világ, szerintem! (…) Mi ketten, vagyis én és a férjem, már első naptól kezdve egyformán kivesszük a részünket, ennek ellenére az életem radikálisan megváltozott. Nem tetszik, hogy valaki ennyire függ tőlem. Nem tetszik, hogy már nincs időm annyit olvasni és írni, amennyit szeretnék, nem tetszik, hogy 2. helyre tettem a karrieremet. Ez egy robot. Eleinte azt hiszed, hogy egyszer vége lesz. De nem ér véget. Csak akkor, amikor saját családot alapítanak. Csakhogy akkor már túlságosan vénember/vénasszony vagy ahhoz, hogy kedved legyen még élni. Más valaki felzabálta az életed. Attól a pillanattól kezdve, hogy szülő lettél, a te életednek vége. Ezért nem ellenezhetem az abortuszt. Jobb, ha egyes emberekből nem válik szülő. Túl van idealizálva az anyaság és a férfiak általában véve túl keveset értenek a nők ezzel kapcsolatos vegyes érzelmeiből, ennek az is az oka, hogy a nők nem beszélnek róla, mert ez egyfajta társadalmi tabu. De garantálhatom, hogy vannak anyák, akik mélységesen gyűlölik a gyermekeiket és akik súlyosabban és mélyrehatóbban nyomorítják meg őket, mintha abortuszt hajtottak volna végre. Mert az így megnyomorítottak később saját áldozatokat szednek és csak tovább terjed a gyűlölet.”

Végre valaki, aki 1) nem játssza az eszét és 2) nem tart erkölcsi leckét,

mondom magamban. Végre egy nem beképzelt (értelmes) ember, aki robotról beszél ott, ahogy mások csak erényt látnak és nem térít (keresztényi módon) senki jobb útra. Valaki, aki csak magára korlátozódik, amikor beszél. Valaki, aki nem a szöveg elején felhozott pozitív kezdeményezés alapján szerez ismertséget. Valaki, aki nem az erkölcsi standardhoz vagy annak hiányához igazodik. Itt van az író Iaru, aki jobbra-balra menteget (felszámolva bármiféle etikához igazodást – „Gratulálok, Iaru úr, a bátorságáért!”) és itt vannak az erkölcsi standard katonái: „Ostobák, akik egy bűnözőre bízták magukat”, „Szomorú, hogy egy anya így gondolkodik”. A dolgok mindkét tábor számára híján vannak bármilyen kételynek. Persze, e két egymással szemben süket pólus között itt vannak a hamis közvetítők is: „Távol áll tőlem, hogy ítélkezzem, de…”. A „távol-áll-tőlem-az-ítélkezés” típusú közbeszólás keretében elkerülhetetlenül a lelkiismeretre apellálnak. Hogyan is lenne ez másképp. Az ember nem bírja ki víz, oxigén és erkölcs nélkül.

Apropó, az elején említett platóni Phaidón. Tudják, mi áll az első oldalon: Phaidón (avagy A lélekről: etikai párbeszéd). Minden etikai párbeszéd. Az az érzésünk, hogy a világon szinte minden interperszonális interakció etikai párbeszéd. Valakinek mindig meg kell térítenie a Jóra valakit. Láthatjuk a Facebookon. Azokat, akik tudják, hogyan térítsék meg azokat, akik nem tudják. A látók a vakokat. A szakértők a tudatlanokat. Az egzaltáltak a maflákat. Így aztán

az olyan alakok, akik nem igyekeznek megtéríteni, olyanok mint egy korty friss levegő.

Egy honfitársunk szavaival (a családról szóló epilepszoid népszavazás idején): „Azt hiszem, van egy próbakérdés az emberszeretők és az Istenszeretők számára is. Ön szerint a homoszexualitás bűn?”

Ajaj! Íme a tandem-trükk. Próbakérdés & pozitív kezdeményezés.

Ön szerin a homoszexualitás bűn?

Ön szerint ökológiai szempontból a huszonnegyedik órában vagyunk?

Ön szerint az abortusz rossz?

Ön szerint az abortusz jó?

Ön szerint Florin Iaru helyesen járt el?

Ön szerint Jézus Krisztus a Megváltónk?

Mind próbakérdés egy pozitív kezdeményezés alapján.

A kérdező nem azért kérdezi, mert kétségbe van esve, hanem mert rajta akar kapni.

Le akarja leplezni az imposztorságot. Sorry, Nietzsche. Még nem értük el a jón és rosszon túli terapeutika küszöbét. Még mindig ott vagyunk. Jók vs rosszak. Sok sikert! Ha nem válaszolnak helyesen, a kitaszítottság vár önökre.

A Solenoidban a szerető Irina a következőt kérdezi a 86-os iskola tanárától:

„- Mit tennél, ha egy lángoló házból egyetlen dolgot menthetnél ki és választanod kellene egy híres festmény és egy újszülött között?
– A gyermeket menteném ki…
– És ha tudnád, hogy ez egy autista gyermek, aki sohasem néz majd senkinek sem a szemébe? Ha tudnád, hogy számára az emberek mindig is tárgyak vagy tájképek lesznek?
– A gyermeket.
– És ha tudnád, hogy a most a lángok között síró gyermekből Adolf Hitler lesz? Vagy Pol Pot? Vagy Sztálin? Ha tudnád, hogy egy szörnyeteg lesz, egy sorozatgyilkos, aki végtelen, ostoba, abszurd szenvedést hoz majd a felebarátaira? Mit mentenél ki a lángoló házból, ha egyetlen dolgot hozhatnál ki abból a pokolból? Mona Lisát vagy Hitlert? A Háromkirályok imádását vagy Pol Potot? Mit tennél? Most mondd meg! Ne habozz, az ilyen történetekben az első gondolat a legőszintébb.
– Irina, mondtam neki, továbbra is az ablakon kinézve, ha azt mondanák nekem, hogy abból a kisgyermekből valamikor majd Hitler lesz, akkor abban a pillanatban tudnám, hogy átvernek és próbára tesznek. Hogy a fennvaló kísért meg, aki azt mondta valaha: „Ha Isten Fia vagy, akkor vesd le magad a templom párkányáról és az angyalok meg fognak menteni”. Annál inkább a gyermeket választanám, Irina. Hiszen egy gyermeknek nemcsak egy jövője van, hanem több billió lehetőség áll előtte. Egyetlen gyermeknek sem az a sorsa, hogy gyermekek meggyilkolására adjon parancsot. Egy másik jövőben ő akár a megmentőjük is lehet. A világok szövevénye áll előttünk, de az elején ott álló gyermek nélkül egyik sem létezik”.

Íme a próbakérdésekben lévő kísértés.

Talán a szerelemben sem szabad ilyenfajta kísértéseknek kitennünk egymást: „Ha szeretsz, akkor…”. Vagy talán szeretned kell az előtted álló embert, hogy megkísérthesd. Egy kapcsolatban ketten vagytok és az ő próbája a te próbád is és akkor kikerültök a kísértésből és beléptek az élő kapcsolatba. A szerelemben a kérdések kétségbeesettek és a kérdést feltevőre vonatkoznak. A kapcsolatban a kérdező nem biztosíthatja magának az ártatlanságot vagy nem biztosíthatja magának a semlegességet. A kapcsolatban biztosak lehetünk, hogy a kérdező is érintett, ő is vásárra viszi a bőrét. A próbakérdések csak a szószékről mondott beszédekben, a demagógok retorikájában és a fékeveszett önreklámban nem kerülnek semmibe, csak profitot (ismertséget) hoznak annak, aki kimondja őket. A Facebookon, a sajtóban, a tévében szabadon felmoshatod másokkal a padlót, nyakló nélkül pellengérre állíthatod őket, hibáztathatsz, jelenthetsz, végezhetsz virtue signalling-ot. Barátom, ha meg akarsz tudni valami lényegeset, valamit, ami a lényemmel kapcsolatos, akkor kapcsolatban kell lenned velem, együtt kell elszenvednünk egymás befolyását és valóságát. Különben csak egy szájhős, egy demagóg, egy narcisztikus, egy imposztor vagy.

Amikor az erénynek nevezett kitalációk – önmagában vett jó, lelkiismeret, kanti imperatívusz, szentség, kötelesség, szenvedés – ellen kiabáló Nietzschét olvasod, nem teheted meg, hogy ne idézz (sajnálattal vagy szadizmussal?) Pascal Gondolatokjának bevezetőjéből, ahol a testvére a pascali gyötrelmet, a gyógyírnak azt a cseppenkénti lenyelését és a csakis szenvedésen keresztül tökéletesedő erényt dicsőíti:

„Testvérem akkoriban huszonnégy éves volt, a fájdalmak folyamatosan növekedtek és már semmilyen folyadékot nem volt képes lenyelni, ha nem melegítették fel és így is csak cseppenként; de mivel ráadásul iszonyatos fejfájásai voltak, forróság a zsigereiben és sok más fájdalma is, az orvosok azt tanácsolták neki, hogy kétnaponta egyszer ürítse ki teljesen a gyomrát, három hónapon keresztül, így aztán kénytelen volt úgy bevennie az összes gyógyszerét, ahogy tudta, vagyis felmelegítve és cseppről-cseppre lenyelve. Igazi kínszenvedés, a környezetét pedig már ennek a látványa is elborzasztotta; de a testvérem nem panaszkodott, mindezt nyereségként könyvelte el. Nem ismerve más tudományt, csak az erényét, tudva, hogy ez csak szenvedésen keresztül tökéletesedik, örömmel hozta meg minden kínjával megbánása minden áldozatát; mindenben a kereszténység előnyeit látva, azt mondta, hogy a fájdalmak máskor eltávolították a tanulmányaitól és nagyon nehéz volt elviselnie azokat; de egy keresztény mindenben értelmet talál és főleg a szenvedésben.”

Az erény nem új dolog. De élethűségéhez létfontosságúnak tűnik, hogy egy mélységesen szubjektív dolog maradjon.

Amikor elkezdesz mások erényeivel foglalkozni, amikor másokat akarsz jó útra (a tiédre) téríteni, a dolgok egy kicsit gyanússá válnak.

Fentebb bizonyos szabályok megsértéséről és az erényes konszenzus szent teréből való száműzésről írtam. Olyan időket élünk, amikor az egyetemi környezetben a professzoroknak megtiltják, hogy olyan előadásokat tartsanak, melyek sértik egyes hallgatók békés állapotát. Sőt, a campus elhagyására kötelezik őket. De még ez sem újdonság. A következőket olvasom, szintén „Pascal úr testvére, Perier asszony által megírt életé”-ben:

„És annak ellenére, hogy nem végzett külön skolasztikus tanulmányokat, ismerte az Egyház határozatait a szellem kifinomultságaival kitalált eretnekségek ellen és ő ezek ellen a törekvések ellen harcolt a leginkább; Isten már akkor alkalmat adott neki kimutatni a vallás iránti buzgóságát. Akkoriban Rouenben lakott, ahol apám a király szolgálatában volt és ahol találkozott egy emberrel, aki a kíváncsiakat vonzó egyfajta új filozófiát tanított. Testvérem, akit két fiatal barátja arra biztatott, hogy kísérje el őket, elment velük, de nagyon meglepődtek azon a beszélgetésen, melyet azzal az emberrel folytatott, aki előadta nekik a filozófiai elveit, melyekből az Egyház határozataival ellentétes hitre vonatkozó következtetéseket vont le. Az érvelésével be akarta bizonyítani, hogy Jézus Krisztus teste nem Szűz Mária véréből jött létre, hanem egy külön erre a célra alkotott anyagból. És sok más hasonló dolgot. Ők megpróbáltak ellentmondani neki, de egyáltalán nem engedett az elképzeléseiből. Annyira, hogy egymás között megvitatva annak veszélyét, hogy egy ilyenfajta ember ilyenfajta téves elképzelésekre taníthatja a fiatalokat, úgy határoztak, hogy előbb figyelmeztetik és amennyiben ellenkezik, feljelentik. Ám ez az ember nem vette figyelembe a véleményüket és akkor ők úgy gondolták, kötelességük feljelenteni őt du Bellay úrnál, aki az érsek megbízásából püspöki tisztséget töltött be a roueni egyházmegyében. Du Bellay úr vizsgálatot rendelt el ezzel az emberrel kapcsolatosan és azt, hogy kérdezzék ki a roueni érseket, aki mindezeket a dolgokat megvizsgálva nagyon fontosaknak minősítette őket és írt egy pátenst a tanácsának, melyben arra utasította du Bellay urat, hogy kötelezze ezt az urat az összes pont visszavonására, amelyek miatt vádolták és nem fogadjon el semmit tőle csak azokon keresztül, akik feljelentették. És a dolgok pontosan így is történtek: megjelent az érsek tanácsa előtt és elhatárolódott az összes elképzelésétől és azt is mondhatnánk, hogy őszintén tette, hiszen sohasem mutatott haragot azokkal szemben, akik ezt a botrányt kirobbantották, ami arra enged következtetni, hogy valószínűleg ő maga is rájött, hogy téves következtetéseket vont le a téves elveiből. A fiatalok, természetesen, ezzel semmi bajt sem akartak neki okozni és semmi más céljuk nem volt, mint rávezetni, hogy maga jöjjön rá és megakadályozzák őt más fiatalok elcsábításában, akik ilyen kifinomult kérdésekben nem lettek volna képesek megkülönböztetni az igazat a hamistól”.

Tehát láthatjuk az új embert már 1600 környékén megjelenni:

„egy ember, aki egyfajta új filozófiát oktatott, mely vonzotta a kíváncsiakat… nagyon meglepődtek azon a beszélgetésen, melyet azzal az emberrel folytattak, aki előadta a filozófiai elveit, melyekből az Egyház határozataival ellentétes hitről szóló következtetéseket vont le… Megpróbáltak ellentmondani neki, de egyáltalán nem engedett az elképzeléseiből… megvitatva egymás között annak veszélyét, hogy egy ilyenfajta ember szabadon oktathat a fiataloknak ilyenfajta téves elképzeléseket, úgy határoztak, hogy előbb figyelmeztetik és ha ellenkezik, akkor feljelentik. És a dolgok pontosan így zajlottak: megjelent az érsek tanácsa előtt és elhatárolódott az összes eszméjétől.”

És 2011-ben hogy van ez? Nem ugyanígy? Amikor valaki eldönti, hogy „van egy próbakérdés az emberszeretők és az Istenszeretők számára is. Ön szerint a homoszexualitás bűn?”, „Ön szerint a férfiasság mérgező?”, „Ön szerint a Bolygó haldoklik?”, akkor nem egy folyamatban lévő vizsgálat (az eretnekségé) kellős közepén vagyunk? Mi a különbség az 1640-es roueni érsek és a 2011-es Facebookos polgártárs között? Mit akarok sugallni: nem ugyanarról a rossz szokásról van szó (erkölcsi ítéletnek vetni alá a másikat és magadat a jó hitek birtokosának, őt pedig a téves hitek birtokosának tartani)? Ma elég csúnyán ráfaraghatsz, ha olyasmiket mondasz – mint Tim Hunt egy viccet a laboratóriumi kolléganőkről, vagy mint Bret Weinstein az Evergreentől vagy mint Jordan Peterson az ő 76 nemével –, melyek ellentétesek az általánosan elfogadott igazsággal. Perier testvér szavaival, a szellem kifinomultsága sok furcsa dolgot képes kitalálni. Akkor az volt eretnekség, ha azt mondtad, hogy „Jézus Krisztus teste nem Szűz Mária véréből jött létre”, ma az eretnekség, ha azt mondod, hogy nem hiszel a gay marriage-ben, a xe, xi-ben vagy abban, hogy a transzszexualitás egy zavar.

Nem áltatom magam túlságosan. Végül is ez a szöveg is erkölcsi leckét tart. De remélem, hogy bragueniánusabb szemszögből:

annak a személynek a cinikus szemszögéből, aki bűnösnek tudja és érzi magát, nincs kedve sem másokat megmenteni az ökológiai vagy lelki pusztulástól,

sem próbakérdéseket megfogalmazni, sem pánikot kelteni. Mulatságosnak tartottam és nagyokat nevettem, amikor a fentebb említett keresztény újságíró bejegyzése alatti kommentárokra az egyik lelkes olvasó felkiáltott: „Csodálatos prédikáció, atyám!” Az újságírót azzal a jóindulatú helyzetbe hozta ezzel, hogy elmagyarázza, ő nem pap, csak egy egyszerű újságíró, hogy a szöveg nem prédikáció, hanem személyes vélemény. Mindesetre az erkölcsi tanulság (sic!) marad és zamatos. A legvagányabb erkölcsi tanulság, ha engem kérdeznek, az, amelyik A Kecske és a három gidóban és A rászedett medvében van. Az a fajta erkölcsi tanulság, mely a kapcsolathoz tartozik (ahogy fentebb leírtam) és amely mindkét szereplőt bevonja, a medvét is, a rókát is, a farkast is, a kecskét is. Nem az a fajta bejegyezés, szöveg, vagy prédikáció típusú kérdés, lett légyen az ökológusi (Földszerető), keresztény (Istenszerető) vagy humanista (emberszerető), melyben valaki jó, valaki rossz és a jó megreformálja a rosszat. Hol van a kifinomult erkölcsi tanulság? A diszkrét? Az a fajta vagány erkölcsi tanulság (vagány, mint egy hosszú lábú szép nő), mely csodálkozást, megdöbbenést vált ki benned?

Az igazi erkölcsi tanulság elnémít, nem felháborít, nem hagy öntelt állapotban.

Spontán belső kapcsolatot alakít ki és rábír, hogy önként egyetérts azokkal a dolgokkal, melyeket egy másfajta megvilágításban tár eléd. Végül, mert eléggé elnyújtom a dolgot, tíz órája írom ezt a szöveget és azt szeretném, ha vége lenne már egyszer. De nem fejezhetem be a címben szereplő gondolat megmagyarázása nélkül. (Metamoralizáló) szövegem címe szintén Mircea Cărtărescu Solenoidjából való. „Téged foglalkoztat, hogy megörekszünk és meghalunk? Foglalkoztat a rák és a bénulás?, kérdezi Caty, a kémiatanár a szereplőnktől, a névtelen román tanártól. Caty kettős életet él. „Nappal továbbra is az összes kolléganője által a ruhái, a cipői és a táskái, a százötvenhat kristályszemű villája és a külügyes férje miatt irigyelt kémiatanár”, de esténként sztrájkoló volt.

Esténként, hetente kétszer-háromszor, feketébe öltözve és smink nélkül és takarítónői cipőkben és egy nagykendővel a fején és a szemeiben kergetőző könnycseppekkel és fekete gyűlölettel a halott szerelemistennői arcán és egy durva, valamiféle tévédobozból kivágott kartonból készült táblával a kezében, azzal a felirattal, hogy „Le az öregséggel!”, lopva kiosont a villájából és a Szent Elefterie templom felé indult, hogy ott csatlakozzon egy fekete, mind Cotroceni-ből érkezett sziluettekből álló csoporthoz, majd gyalog, a romos, nosztalgia és ócska villamosok által kísértett város csendjében elindultak a temetők felé. A temető kapujába érve… elővették tábláikat („Le a halállal!”, „Le a betegségekkel!”, „Le az agóniával!”, „Le a szenvedéssel!”, „Állítsátok meg a vérengzést!”, „Tiltakozzatok a fájdalom ellen!”, „Állj ki az öröklétért!”, „Mondj nemet a passzivitásra!”, „Mondj nemet a belenyugvásra!”) és, némán, elkezdték a körbejárást, órákon keresztül, a hideg éjszakában, azok eltökéltségével, akik, ahogy azt valaki közülük mondta, „meghalnak az igazságért”. Mi, sztrájkőrséget tartók, némán üvöltünk a hihetetlen, minősíthetetlen, megbocsáthatatlan emberi genocídium ellen. Azt állítjuk, hogy véget kell vetni annak. És hogy szabad és büszke emberi minőségünkben tiltakoznunk kell a sors és a végzet ellen.

Cărtărescu szereplőinek tüntetése szívszorítóan őszinte tiltakozás.

Sokkal hitelesebb a fájdalom, a szenvedés és a halál ellen tiltakozni és az öröklétért harcolni.

Ezáltal tökéletesen becsületes egybehangzási kapcsolat lenne az elvárások és a viselkedések között. Persze, hogy a végzet ellen tüntető alakok önmagukat siralmasan áltató alakok lennének, de az illúzióik átlátható, mondhatnám úgy is, hogy tiszta illúziók lennének. Egy ilyenfajta tiltakozás nyílt lapokkal (betegség, félelem, halál, öröklét) játszana. Ez az oka annak, hogy azt a késztetést éreztem, össze kell szednem néhány antiszlogent és be kell azokat gyömöszölnöm a címbe, hogy én is e század stílusában, a próbakérdések és a mindenhol jelenlévő pozitív kezdeményezések stílusában tiltakozzak. Hölgyeim és uraim, le minden dologgal, melyek segítenek nekünk jónak tűnni! Éljenek a valódi ügyek!