múlt és jelen
Szerző: Ion Andrei Gherasim
2019. augusztus 6. kedd, 10:39
A pátoszon és a dicső múlt felemlegetésén túl van ebben a szövegben éleslátás: manapság gyakorlatilag egyetlen igazi államférfi sincs a mioritikus hazában.
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a ziare.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

1918. december 1-i, gyulafehérvári beszédében Iuliu Maniu arra hívta fel a tömeg figyelmét, hogy „a nemzetségek rátermettségét döntéseik megalapozottsága, a döntésekhez való csatlakozás lelki magasztossága és annak a kitartásnak az alapján ítélik meg, melyekkel igyekszik végrehajtani a meghozott döntéseket”.

Egy évszázaddal később ezek a szavak ugyanolyan igazak és jelentőségteljesek. Újra megerősítést nyer, milyen nagy államférfi volt Iuliu Maniu. Tudatában van annak, hogy az Egyesülés végrehajtásával kezdődik a neheze. A Románok Fennsíkján hozott határozatokat át kellett ültetni a gyakorlatba. A Kormányzótanács elnökeként kifejtett megszakítás nélküli munkában kimerült Maniunak nagy szüksége volt egy hazafiakból álló kollektívára, akikben teljes mértékben megbízhatott, hogy elkötelezettek a román ügy iránt és bármiféle gyanú felett állnak.

Elárasztották az Erdélynek az új államba, Romániába való integrálásának „számos és nehéz ügyei”.

Ennek ellenére megőrizte Istenbe vetett hitét és szorgalmasan dolgozott. Semmit sem volt könnyű építeni röviddel az Egyesülés után, Maniu pedig ezt már a legelejétől tudta, tudatában volt ennek.

Ezt az 1918. december 1-i beszédének utolsó mondataiból is megtudjuk: „Aztán az Egyesülésnél egy hagyomány nehézségeit is számításba kell vennünk. Ezért a Nemzeti Nagytanács úgy döntött, hogy az Alkotmányozó összeüléséig ideiglenes autonómiát ad tartományainknak, hogy ez az átmenet nehézségek nélkül történjen meg, hiszen a közigazgatási és jogi szervezetben nem két-három nap alatt történik meg a tökéletes egység. Kérem, fogadják el egyhangúlag a Határozattervezetünket. Ez a tervezet mutatja az ösvényt, melyen előrehaladva elérhetjük ideálunkat és lerakjuk egy Nagy és egységes Románia alapját, mely örökké egy marad és abban megvalósul a tökéletes demokrácia szelleme és a társadalmi igazságosság.”

De ez nem egy egy-két napos, egy-két hónapos dolog volt, ami után mindenki elmegy a maga dolgára. Nem. Meghatározatlan időről volt szó, melyben a románoknak egységesebbeknek kellett lenniük, mint valaha, falként kellett körbevenniük azt, aki vezet és neki kellett gyürkőzniük egy kimerítő munkának, megtollasodási gondolatok, a továbbra is Erdélyben élő kisebbségiek érzéseinek megsértése, rablások és felfordulás nélkül.

A románoknak teljes egyetértésben és közös erővel kellett egy egyesülés alapjára felépíteniük egy demokratikus államot:

megváltoztatni mindazt, amit meg kellett változtatni abban, ahogy a dolgok addig működtek, elég erővel rendelkezni a rossz felismeréséhez és kijavításához, megvalósítani a román nép történelmének legnagyobb és legmélyebb változását.

Az erdélyi románok 1918. december 1-én lerakták „egy másik kor alapjait”. Méltóknak kellett bizonyulniuk a megvalósított műhöz és meg kellett azt szilárdítaniuk, mert a volt urak ebben bíztak: hogy összevesznek, ellenségességek és hiúságok jelennek meg, ők pedig sikeresen alkalmazhatják majd a „divide et impera” elvet. A történelem bebizonyította, hogy alábecsülték a románokat.

Isten megajándékozta őket egy gondviselésszerű emberrel, aki akkoriban ritka türelemmel meghatározta az elsődlegességeket, kidolgozta a harci tervet, szentségig becsületes embereket gyűjtött maga köré, a tömegekre támaszkodott, akik nem pártoltak el tőle a nehézségekben, ha érzik, hogy minden gyanú felett álló ember áll az élükön. Ez volt az első számú elsődlegesség.

Iuliu Maniu javaslatára az a döntés született Gyulafehérváron, hogy egy különleges szerv lássa el Erdély igazgatását a kiegészült Románia Alkotmányozó Gyűlésének összehívásáig. Így jött létre a 250 tagú Nemzeti Nagytanács. A gyulafehérvári határozat IX. pontja szerint a Nemzeti Nagytanács „teljes joggal, bármikor és bárhol képviselheti a román nemzetet a világ többi nemzete előtt és meghozhat minden olyan intézkedést, amely a nemzeti érdekek elősegítésére irányul” (a fordítás forrása – a szerk.).

Szerepe egy „ideiglenes parlamenté” volt, végrehajtó hatalmát pedig a Kormányzótanács, „az erdélyi román nemzet legfőbb fóruma” képviselte – melyben

az Erdély szó a volt osztrák-magyar birodalmon belüli teljes román terület kollektív megnevezése volt.

A Nemzeti Nagytanács által 1918. december 2-án kinevezett Erdélyi Kormányzótanácsnak volt a feladata végrehajtani a Nemzetgyűlés határozatait: „A Kormányzótanács veszi át és irányítja az állam életét, gondoskodik a közszolgáltatásokról és e célból joga lesz elrendelni és megtenni az összes szükségesnek tartott lépést.” Az I. Ferdinánd király által aláírt törvényrendelet hasznosnak minősítette ennek tevékenységet az Egyesült Románia végleges megszervezéséig. Tehát egy ideiglenes, korlátozott autonómiáról volt szó, a Kormányzótanácsot a törvényi és közigazgatási-intézményi egyesítésig tervezték működtetni.

A Kormányzótanács határozatainak törvényerejük volt és kötelezőek voltak. A kiadott rendeletek az ügyvezető végrehajtó hatalmának kisugárzásai voltak. A később elfogadott törvények kivételével, az 1918. október 18-a előtt kibocsátottak hatályban maradtak.

Iuliu Maniut 1918. december 2-án megválasztották a Kormányzótanács elnökévé, ennek a végrehajtó szervnek lévén a feladata Erdély vezetése a Romániával történő teljes, minden területre kiterjedő egyesülésig. Vagyis attól a naptól kezdve Maniu Erdély vezetője volt, egészen a teljes egyesülésig és a Kormányzótanács megszüntetéséig.

Maniu a következő beszéddel kezdi Románia történelme új szakaszának hajnalát: „Amikor kihirdettük az Egyesülést, akkor azt feltételek nélkül hirdettük ki és nem tartottunk fenn magunknak különleges tartományi jogokat, mert az a megingathatatlan hitem volt és maradt, hogy a kiegészült Romániának egynek kell lennie a törvényhozó testületeiben, egynek kell lennie a kormányzatában, egynek kell lennie a lelkében, a gondolkodásában és minden állami közintézményében.”

Milyen szépen és világosan kimondta egyetlen mondatban mindazt, amit az erdélyiek meg akartak tenni, ha azt akarták, hogy az egyesülés tartós legyen! Három lépést kellett megtenni: meghozni a döntéseket, megvalósítani a „lelki felmagasztosulást” és átültetni a gyakorlatba a meghozott döntéseket.

December 1-én megtörtént az első lépés: egyetlen nap alatt, pompás hangulatban.

Ami csak látszólag volt könny, ha eltekintünk az azért az első napért kiontott vértől. A másik két lépés következett, melyekért nem vért kellett ontani, hanem a bölcsesség, jóság és áldozatkészség folyóira vagy talán folyamaira volt szükség. Éppen ebben állt Maniu mesteri tudása és sikereinek kulcsa.

Tudta, hogyan kell mozgósítani, hogyan kell lelkesíteni, hogyan kell eltökélten útnak indulni, maga mellett tudva az egész nemzetet, egy emberként, áldozatra készen és hajlandóan a szent eszmény megvalósításáért. Ez a Maniu által megvalósított csoda. Létrehozta egy egész nemzet kohézióját, melyhez az együttélő nemzetiségek is csatlakoztak a saját akaratukból, melyeket Maniunak sikerült meggyőznie arról, amiben teljes lényével hitt, hogy „a románok nem akarnak elnyomottakból elnyomókká válni”.

Megkapva a biztosítékot arra, hogy jogaikat semmivel sem fogják csorbítani, a magyarok, a szászok, a székelyek, a zsidók és a többi kisebbségi bizalommal szállt be Maniu „csónakjába”. Ez vezetett oda, hogy az erdélyiek az összes etnikummal együtt, kéz a kézben, munkához látnak „a királyfival”, Iuliu Maniuval együtt.

Minden betűje arany annak a jellemzésnek, melyet a román kultúra titánja, Nicolae Iorga készített róla: „…egyike azoknak, akiket nemcsak azért dicsérhetünk – micsoda ritka dolog! –, amit megtettek, hanem mindazért, amit majd meg fognak tenni. (…) Erdélyben bárki tudta, hogy ha a helyes utat kell megtudni tévedhetetlenül, akkor csak azt kell nézni, hogy merre halad Iuliu Maniu!”… „mert az általa megnyitott utakon halad majd a nemzet”, teszi hozzá a nagy újságíró, Nicolae Carandino.

Iuliu Maniu több volt egy politikusnál – államférfi volt.

A tettek, nem a szavak szóltak mellette. Csak néhány hónap telt el az egész Európát bejáró hőstettétől. Ő, egy egyszerű alhadnagy, rekordidő alatt helyreállította a rendet a bécsi rendőrség sztrájkja alatt káoszba süllyedt Bécsben! Példakép a politikai osztály, számunkra és az utánunk következő nemzedékek számára.

Az összes többi unionistánál okosabb „Szilágybadacsonyi Szfinx” tudatában volt annak, hogy Erdély Román Királysággal történő teljes körű egyesülésének folyamata különféle, gazdasági, közigazgatási, politikai, jogi és kulturális kihívásokkal teli utat fog végigjárni. A belső és külső körülmények bonyolultak voltak. A Nagy Háború által okozott károk mellett, a Romániával való egyesülésük szándékát kifejező tartományok a korábbi politikai fejlődésből következő sajátosságokat mutattak.

Ahhoz, hogy leküzdjék az összes kihívást, titáni munkára, kivételes szervezőszellemre, áldozathozatalig elkötelezett, becsületes és intelligens munkatársakra volt szükség, akikben teljesen megbízhatott, akik utolsó tesztszövetükig hazafiak voltak és készek voltak kimerülésig feláldozni idejüket. A Kormányzótanácsba kiválasztott emberek bebizonyították, hogy fel tudtak emelkedni ezekig az elvárásokig.

A Kormányzótanács tagjainak kiválasztása a Miron Cristea püspökből, Iuliu Hossu püspökből, Ioan Suciuból, Aurel Lazărból és Ioan Flueraşból álló „jelölési bizottságra” hárult. A Kormányzótanács 15 tagból állt (10 a Román Nemzeti Párttól, ketten a Szociáldemokrata Párttól és három független) és 12 ügyosztályra (vagy minisztériumra) oszlott. Elnöknek Iuliu Maniut jelölték, alelnököknek pedig Vasile Goldişt, Alexandru Vaida Voevodot, Ştefan Cicio-Popot és Aurel Vladot.

A Kormányzótanács összetétele a következő volt: Iuliu Maniu – belügyi ügyosztály; Vasile Goldiş – köznevelési és felekezeti ügyosztály; Alexandru Vaida Voevod – külügyi és újságpropaganda ügyosztály; Ştefan Cicio-Pop – hadügyi és közbiztonsági ügyosztály; Ioan Suciu – Alkotmányozó Gyűlést szervező és létrehozó ügyosztály; Aurel Vlad – pénzügyi ügyosztály; Aurel Lazăr – igazságügyi ügyosztály; Emil Haţieganu – kodifikálási ügyosztály; Victor Bontescu – mezőgazdasági és kereskedelmi ügyosztály; Romul Boilă – távközlési, közmunkaügyi, postaügyi, távírdai és közétkeztetési ügyosztály; Ioan Flueraş – egészségügyi és szociális gondoskodási ügyosztály; Iosif Jumanca – ipari ügyosztály. A Kormányzótanács ügyosztály nélküli tagjának jelölték Vasile Lucaciut, Valeriu Braniştét és Octavian Gogát.

Ezek az emberek a polgáriasság legmagasabb szintű példái voltak,

mintául szolgáltak bármelyikünknek azzal, ahogy vasakarattal képesek voltak megbirkózni bizonyos különösen nehéz gondokkal, amilyenekkel korábban nem szembesültek, melyekre nem voltak külön felkészítve, de tudatában voltak annak, hogy megoldásuk nélkül felesleges volt a nemzet egész egyesülési erőfeszítése. És győztek! A Iuliu Maniu által a Kormányzótanács élén koordinált munka sikere „olyan iskola is lehet, mely meggyőz bennünket arról, hogy a történelem lehet egyéni cselekedeteink összege, ha van bátorságunk azt vállalni, miután a saját fejünkkel elemeztük, ha van bátorságunk azt a saját sorsunkkal alátámasztani”. (Ana Blandiana)

Iuliu Maniu a következőképpen írta le azt az elképzelést, melyet a kialakulóban lévő új román állam alapjához kívánt helyezni: „A nemzeti rátermettséget csak azon bölcsesség, értelmesség és lelki fennköltség alapján ítélik meg, melyekkel a sorsunkat meghatározni hivatott döntéseket meghozzák. Ez egy magasabb rendű, keresztény és demokrata koncepció. Három erény szavatolja azt a békés légkört, melyet bármely keresztény kíván magának: a bölcsesség, az értelmesség és a jóság. Ezek olyan ösztönzések és államéleti elvek, melyekből sohasem születtek és születnek majd háborúk.” (Cristian Borz szilágybadacsonyi pap)

Maniu politikája mindig is világos volt, a már megismert négy elven alapult: keresztény erkölcs, felvilágosult hazafiság, tökéletes demokrácia és társadalmi igazságosság. A Kormányzótanács tagjai, élükön Maniuval, a felsorolt elvek által vezérelve, szerepet vállaltak abban a nehéz feladatban, melyet a nemzet elvárt tőlük. Egy azóta is példátlan becsületességgel rekordidő alatt sikeresen elvégezték a munkát. Akkor az értelmiségiek osztálya állt az erdélyiek élén, egytől egyik elit értelmiségiek, élükön az akkori legjobb, az őt követők által szintén utol nem ért, de számunkra örökké példaként szolgáló képviselőjével, Iuliu Maniuval.

A Tanács első fontos akciója az volt, hogy tájékoztatnia kellett a magyar hatóságokat Erdély döntéséről, hogy egyesül Romániával.

Alexandru Vaida Voevod küldte el a Gyulafehérvári Határozatot a budapesti kormánynak. Ez „szigorúan elítélte” a gyulafehérvári határozatokat és azt válaszolta, hogy nem fogja őlet figyelembe venni. Ez az ő dolguk volt, Maniu megtette a kötelességét és tájékoztatta őket. A magyar közigazgatás bojkottja erőteljes, tartós, kitartó és gyűlölettel teli volt, de elháríthatatlan falba ütközött: a román nemzetbe, mely egységesebb volt, mint valaha és eltökélt abban, hogy megszilárdítsa a több százezer román áldozattal megvalósított aktust.

A Kormányzótanács által elfogadott első jogszabály az 1919. január 24-i I. sz. Rendelet volt. Ez a törvények alkalmazásának módjára, a közszolgáltatások működésére vonatkozott. A közigazgatásban hivatalos nyelvként bevezették a román nyelvet. Azokban a vármegyékben, ahol az együttélő nemzetek a lakosság egyötödét alkották, a kisebbségi polgárok használhatták a saját nyelvüket a közigazgatásban és az oktatásban.

A magyar alkotmányos rendet románnal váltották fel. Felszámolták a magisztrátusokat és ügyvédeket vizsgáló, marosvásárhelyi székhelyű bizottságot és helyette, ideiglenesen, Kolozsváron hoztak létre egy vizsgálóbizottságot. A román nyelvet nem ismerő bírák, ügyészek, közjegyzők és ügyvédek számára 6-12 hónapos határidőt határoztak meg a hivatalos nyelv megtanulására. Bukarestben, a Semmitő- és Ítélőszéken három erdélyi részleget alakítottak ki, az Erdéllyel kapcsolatos ügyek megoldásával pedig a kolozsvári Regionális Egyesítési és Felmentési Bizottság Főtitkárság foglalkozott.

Mivel Maniunak sok fejfájást okozott a dolgok jó menetét Erdélyben akadályozó magyar közigazgatás,

felkérte a magyar tisztviselőket, hogy esküdjenek hűséget a Román Nemzeti Tanácsnak. A magyar értelmiség nem hitte, hogy megvalósítható Erdély elszakadása Magyarországtól és bármilyen lehetőségbe belekapaszkodott, hogy visszatérjen a háború előtti helyzethez. Ezért bojkottáltak mindent.

Ebben a helyzetben Maniu elbocsátotta az összes magyar tisztviselőt, akik nem akartak esküt tenni és benyújtották lemondásukat. De nagy gondot jelentett a helyettesítésük. Egy értelmiségi szolgáltatást nem nyújthat bárki, bármennyire is szeretné. Egy tisztviselőt nem lehet kutyafuttában felkészíteni.

Maniu erre a kényes kérdésre azt a megoldást találta ki, hogy a magyar tisztviselőket olyan román értelmiségiekkel váltotta fel, akik egy időre felhagytak a korábbi szakmájukkal és önkéntesen végeztek közjegyzői, titkári, polgármesteri és a közigazgatással kapcsolatos egyéb tevékenységeket. Akkor 420 román pap, 180 orvos, 600 ügyvéd jelentkezett önkéntesen a megüresedett közigazgatási tisztségekbe, az általános, nemzeti érdekért feláldozva a saját érdeküket. Ez aztán a siker, mely büszkeséggel és örömmel tölt el bennünket, hogy egy ilyenfajta hősi tettekre képes nemzethez tartozunk.

Hiányzik egy olyan vezető elit, mint amilyen a 100 évvel ezelőtti volt

A Maniu által akkor elértekkel ellentétes az 1989-es forradalom utáni helyzet, amikor maroknyi haszonleső kihasználta a Ceauşescu elmenekülése utáni zűrzavart és szégyentelenül és pofátlanul kisajátították Románia gazdaságának, egy egész nép fél évszázados munkájának a 80 százalékát.

A Kormányzótanács tevékenységének befejezése után nem sikerült egyetlen gyors meggazdagodási esetet sem bebizonyítani, míg 1989 után több ezer „kiskirály” jelent meg, akik szégyentelenül elfoglalták a román politika és gazdaság kulcspozícióit és leromboltak mindent, amit verejtékkel, kínnal és áldozatokkal hozott létre az a dolgos, de szerencsétlen nép, melynek közepében most élünk.

Úgy vélem, a mostani erkölcsi züllés a 100 évvel ezelőtti értékének megfelelő vezető elit hiányának természetes következménye, mely a román kultúrát és gazdaságot bevezethette volna az egyetemességbe. Az igazi példaképül szolgálható értékes vezetők hiányában csaknem 30 éve tapogatózunk, meddő, olcsó, a legaljasabb fajta vitákban tetszelgünk. Valószínűleg akár három nemzedékre is szükségünk lesz majd, hogy talpra álljunk és létrehozzunk egy tiszta, hősies, büszke és igazán hazafias érzelmű elitet, amilyen a tavaly és idén ünnepelt, az Egyesülés figyelemre méltó nemzedéke volt.

Maniu 1918-as szavai ma is 100 százalékosan érvényesek. A különbség abban áll, hogy nála a szavakból tettek lettek, míg most

minden szavakra, szavakra és megint csak szavakra korlátozódik, melyeket már senki sem hisz el, egyáltalán nem!

Ezek a gyakorlatba átültetett szavak így hangzottak: „Nálunk mélyen gyökeret vert az a meggyőződés, hogy csak egy igazán demokratikus rezsim erősítheti meg országunkat és emelheti fel a nemzetet. El kell érnünk az összes társadalmi réteg és az összes polgár együttműködését a román állam virágzásának szolgálatában. Egy modern állam, különösen olyan zaklatott időkben, mint a maiak, nagy áldozatokat követel a polgáraitól. A polgárok ezeket az áldozatokat csak akkor nyújthatják, amikor képesek kiteljesíteni minden alkotóerejüket, ezt pedig csak tökéletes szabadságban tehetik meg. Ezért a polgárok belső szabadságának az államra gyakorolt külső nyomások arányában kell nőnie. Nem lehet remélni, hogy jogok nélküli és lelki sötétségben és társadalmi nyomorban tartott polgárok egy modern állam biztos pilléreivé válhatnak. A polgárok teljes szabadsága és egyenlő osztozása az államhatalmon, ez jelenti egy állam fejlődésének az egyetlen szilárd alapját”.

Az igazságnak és az igazságosságnak 100 százalékosan napvilágra kell kerülnie

A Kormányzótanács azelőtt fejezte be a tevékenységét, hogy meg tudta volna oldani az összes kérdést, melyek Iuliu Maniu programjában szerepeltek. Ez a bukaresti vezetők, nevezetesen Alexandru Averescu, az akkori miniszterelnök döntése volt. Hibás döntés volt, mert amit Maniu nem tudott befejezni, az befejezetlen maradt! Ez pedig a románoknak, sok más mellett, a történelmi Máramaros kétharmadának elvesztésébe, a román lakosság, természeti kincsek és a román lélek elvesztésébe került.

Rövid létezése alatt a Kormányzótanács ideiglenes jellegű politikai-közigazgatási struktúrát képviselt. Egy konkrét történelmi pillanatot szolgált ki, az lévén a szerepe, hogy Erdély sorsát vezesse a kiegészült Románia keretébe történő bonyolult integrálódási folyamat során. Felszámolásakor a Patria újság összefoglalta ennek a szervnek a célját: „Az ideiglenes autonómia és a Kormányzótanács létrehozása egy előrelátási, politikai bölcsességi, a nemzeti-politikai egység teljes megszilárdulása felé vezető utat előkészítő munkálatok egymásutániságához teljes mértékben szükséges láncszem volt.” (dr. Oana Habor)

Ahhoz, hogy nemzetünk fennmaradjon, büszke és tisztelt legyen ezen a világon, mely egy rakás változáson megy keresztül, sohasem szabad elfelejtenünk az igazi történelmet és az emlékezetünket, mert mindaddig, amíg az Igazság és az Igazságosság nem fog 100 százalékban napvilágra kerülni, nem állíthatjuk, hogy egy eszményért és egy szent ügyért történő önfeláldozás, harc és áldozat igazi példáját hagyjuk a fiatalokra, ahogy azt e nemzet nagy emberei tették 100 évvel ezelőtt.

Ion Andrei Gherasim a Corneliu Coposu Alapítvány ügyvezető elnöke. 1970. március 26-án született Kolozsváron. Gimnáziumi tanulmányait 1976 és 1984 között végezte a kolozsvári 15. sz. iskolában. 1984 és 1988 között a kolozsvári Ady-Şincai filógiai-történelmi középiskolába (a jelenlegi Gheorghe Şincai Főgimnáziumba) járt. Az 1989 végi vére események után nem sokkal, pontosabban 1989. december 26-án Corneliu Coposu, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnökének kabinetfőnöke és személyi titkára lett. 1991 és 1995 között a grenoble-i Institut d’Etudes Politiques hallgatója. 1995 júniusában tért vissza véglegesen az országba. 1995 júniusától 1995. november 11-éig újra Corneliu Coposu személyi titkára lett és elmondható róla, hogy ő volt az első és az utolsó kabinetfőnöke is.

comments powered by Disqus
Bár ünnepelni talán még korai lenne, az ítélet ugyanis még nem jogerős, és mindez Romániában történik.
Hol szálljanak meg az idesereglő turisták, ha nincs elég férőhely?
A parlament rábólintott a módosításra, így most jöhetnek a már megszokott, hónapokig tartó viták.
Igazán furcsa, hogy egy olyan ország államelnöke pózol kultúremberként, amely országban az olvasást nagyjából száműzték a közéletből. Van viszont állandó politikai hisztéria.
sőt, vissza kellene térnie oda, ahonnan elindult. Bukarestbe. Cristian Tudor Popescu írása.
De van egy rossz hírünk is: nem tudni, mennyire tojnak majd az illetékesek a szigorú törvényre.
Knónikus nemtörődömségben szenved szinte minden mioritikus vízió.
Emberiesség elleni bűncselekményekkel gyanúsítják. Ismét.
A fiatal építészeknek sikerült maguk mellé állítani pár tehetősebb vállalkozót, és az önkormányzattal is megegyeztek.
A hórukkpolitika és a villámreform legalább olyan veszélyes lehet, mint a balkáni halogatás.
A rácsok mögül ujjal mutogat a bukott kormányfőre EU-s pénzekkel kapcsolatos csalással vádolva őt.
Három napja keresik a rendőrök, a csendőrök és a hegyimentők.
A kincses város egyelőre utolérhetetlen Romániában a tömegközlekedés fejlesztésében.