Bőrdzsekis népdalok, gondűző jazz, táncba rántó rakenroll – ezeket a lemezeket ajánljuk a nyárra

Vakáció közben ezeket a friss és nagyon friss kiadványokat (is!) hallgassa. És előtte meg utána is.
Hirdetés

Átléptük a nyár közepét, a szabadságolások időszakának azonban még koránt sincs vége, s ha már ajánlottunk hozzá böngésznivalót, ezúttal friss és nagyon friss zenei kiadványok közül válogattunk Önöknek egy színes csokrot. Nyaralás közben szinte tilos megfeledkezni a zenehallgatásról, de bízunk abban, hogy azok számára is élvezetes lesz az ajánlónk, akiknek épp nem „jutott” tópart, pléd és fenyőfa. 

 

Chick Corea and The Spanish Heart Band: Antidote (2019)

Chick Coreát talán senki jazzrajongónak nem kell bemutatni. A Miles Davis fejéből vagy ágyékából (vagy mindenünnen) előbúvó nagy muzsikusok egyike ő. 1976-ban történt, hogy összehozta a My Spanish Heart című mérföldkő-albumot, amely egyben a fúziós jazz és a latin zene egyik első óriási összerobbanását is eredményezte. 2019-ben maga köré gyűjtött néhány kiváló fiatal zenészt és ismét bejárták a spanyol szívek vidékét. Az eredmény az Antidote (Ellenszer). És hogy mire ellenszere ez a zene, derítse ki, kedves Olvasó. Szerintünk minden rosszra. 

Status Quo: Backbone (2019)

A brit rakenroll egyik legkevésbé felhájpolt szupergruppja a hatvanas évek óta tolja a boogie rockot. A fáma szerint ők azok, akiknek a legtöbb slágerlistás nótájuk van a brexitálni igyekvő szigetország listáin. De nem is ez a lényeg. Hanem a kiváló muzsika, melynek hallatán a halott is úgy érzi, nagyterpeszbe kell állnia. A jó hír pedig az, hogy a csapat idén szeptember hatodikán vadiúj nagylemezzel áll elő. A címe Backbone, vagyis Gerinc. És talán önmagáért beszél. Ez pedig az album címadó dala. Készüljenek fel, nemigen lehet ülve hallgatni: 

Brother Dege: Farmers Almanach (2018) (vagy bármelyik albuma, teljesen mindegy, betonerős az összes)

Hogy ki ez a csávó? Nos, az amerikai Mély Dél (Deep South) egyik legféltettebb titka ő. És Billy Gibbons után a második amerikai zenész, akivel a legszívesebben találkoznánk. Oké, a mítoszon túl azért felfedezték őt páran, például Quentin Tarantino, aki a Django elszabadul egyik ikonikus nótáját tőle kérte el. Dege Tesó ül valahol egy félsivatagi stúdióban és amikor kedve van, ontja magából a slide gitáros delta blues, a punk, a rock, a metál, a hippi mantra és a sötét coutry muzsika egészen egyedi elegyét. Tessék:

The National: I Am Easy To Find (2019)

Egy normális világban az idestova 18 esztendeje működő ohiói The National dalai szólnának a rádióban, legalább U2-kaliberű, stadionokat megtöltő zenekarrá nőtte volna ki magát, és zsákban hordanák haza a Grammy-díjakat. Ma már a szakmabelieken kívül keveseket érdekel, hogy vannak még zenekarok, melyek olyan izmos életművet kovácsolnak össze, ami csak a legnagyobbakéhoz mérhető. Itt van egy banda, amely lassan húsz éve szállít egyenletesen magas színvonalú sorlemezeket, jobbnál jobb pop songokat, amiket a legjobb talán késő este, egy jó pohár vörösbor társaságában hallgatni. Az idei lemezükön is ugyanazt kapjuk tőlük, amit már megszokhattunk: többnyire középtempós, melankolikus nótákat, válságkezelő dalszövegeket, a különbség csak annyi, hogy Matt Beringer – néha Leonard Cohent, máskor Nick Cave-et idéző – baritonját ezúttal női vokálok ellenpontozzák. Ó, és ők jegyzik az év legszebb balladáját is. Azoknak ajánljuk főleg, akik idén egyedül nyaralnak.  

Žagar: Woods, Spirits & Sorcery (2019)

Ha jól számolunk, idén 18 éves a magyar kortárs elektronikus zene állócsillaga, a Žagar, amely hosszú szünet után egy olyan kiváló lemezt tett le az asztalra, hogy azóta is csak kapkodjuk a fejünket. Ez az egész olyan, mint egy spirituális utazás: indiai és japán motívumok váltakoznak afrikai vagy arab zenei témákkal, a Fender Rhodes úgy szólal meg, mintha egy őserdő közepén vették volna fel, a vokálok hangszerként színesítik az összképet, s közben együttmozgásra késztető ritmusok pulzálnak. Esőben mezítláb táncolós, mindent és mindenkit szeretős muzsika!  

Brad Mehldau: Finding Gabriel (2019)

Hirdetés

Corea, Hancock és Jarrett generációjától egyértelműen Brad Mehldau vette át a fáklyát: a 48 éves amerikai zongorista munkásságát már jazztörténeti jelentőségűnek nevezik, évek óta a saját ligájában focizik, ahogy mondani szokták. Legújabb lemezén új vizekre evez: nyoma sincs az akusztikus hangzásnak, ehelyett előkerültek a szintetizátorok (is), az elektronikus zenére jellemző hangszerelési megoldások és a Pat Metheny Group-ra emlékeztető vokálok. Csodaszép lemez ez, egy hétvégi ház teraszán kiválóan működne, míg bámuljuk a közeli fák hegyét egy pohár hűs mojitóval a kezünkben.  

Billy Childish: Last Punk Standing (2019)

A következő ajánlás azért (is) került a mixerbe, mert a szerkesztőségben vagyunk páran, akik szeretjük a punkot. És néha elmerengünk azon, hogy lehet-e még punkzenét csinálni ebben a 21. századi katyvaszban. A választ (legalábbis a tutit) természetesen nem tudjuk, de ha lehet, akkor úgy kell csinálni, ahogy például a Billy Childish fedőnevű brit úriember csinálja. Képtelenek vagyunk szertelenül szerteágazó lényét pár szóban lefesteni önöknek, legyen most elég annyi, amennyit a zenéjükről ők maguk szoktak mondani: A tegnap hangjai, holnap. És ha hozzátesszük a vadiúj album címét is, lassan a mi válaszunk is feldereng: Last Punk Standing, vagyis Az utolsó punk. És akkor következzen a címadó nóta:

Nóvé Soma: Népdalok (2018) 

Népdalfeldolgozásokat tartalmazó lemezekkel Dunát lehet rekeszteni, de a pszichedelikus rockban utazó budapesti Middlemist Red énekesének Muzsikás-interpretációi annyira jók, hogy mindenkinek jó szívvel tudjuk ajánlani. Az egyetlen rossz dolog ebben az egészben csak az, hogy Nové Soma túl szerényen állt hozzá a projekthez: alig három dalt tett közzé, de egyik jobb, mint a másik. Kerti fröccsözéshez ajánljuk, a bőrdzseki kötelező!   

Lana Del Rey: Norman Fucking Rockwell (2019) 

Tudjuk, tudjuk, hogy sok tekintetben ellentmondásos személyiség, melankolikus stílusa pedig inkább elálmosít, mintsem katartikus revelációkat idézne elő, de ha egy nyári tengerpartra vetődünk, előbb-utóbb van az az állapot, amikor az elfelejtett zenei listákról előkerül Lana De Rey. Az ízig-vérig amerikai énekesnő új albuma, a Norman Fucking Rockwell elviekben augusztus végén jelenik meg 14 dallal (már ha Lana marketingesei is úgy gondolják), de eddig is kaptunk ízelítőt belőle. A három dal, ami hallható róla, nem ejt túszokat, hozza a megszokott hangulatot. Nekünk pedig az jut róluk eszünkbe, hogy néha jó visszatérni ugyanoda, ahol már jártunk egyszer. 

Jamila Woods: Legacy! Legacy! (2019)

Az utóbbi években a zenében is erőteljesebben megjelent egy új női szempont, amelynek egyik markáns képviselője Jamila Woods, egy 29 éves fekete amerikai soul énekesnő, aki nem rejti véka alá azt, amit gondol a világról. Olyan kérdéseket tematizál, melyekről már nem szokás énekelni az ostoba mémek, az igénytelenségben dagonyázó trashkultusz és a feledhető influenszerek lebutult világában. Második albumával a számára inspiráló személyiségek – Zora Neale Hurston, James Baldwin, Frida Kahlo, Miles Davis, stb. – előtt tiszteleg, de dalszövegei túlmutatnak ezen a kereten. Jó kis társaság ez hűvös hálószobákban végzett éjszakai merengésekhez és reggeli nyújtógyakorlatokhoz.  

 

Hirdetés