Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Politikusaink szokásos, a román adófizető pénzéből állt hajókázásukon vannak, mely még messzebbre viszi őket a csodálatos és nyugodt Nemtörődömség-szigetek felé. Sem idejük, sem kedvük nem volt észrevenni, hogy

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin felénk is elküldött egy nukleáris töltetű rakétával egyenértékű témát.

Kihasználva az Oroszországot az EU/NATO területektől elválasztó határnál rendkívül felkorbácsolt vizek által nyújtott előnyöket, megelőző offenzívát indított, pontosan azelőtt, hogy az európai állam- és kormányfők Nagyszebenbe érkeznének megvitatni a jövendőbeli közös építkezést.

Vlagyimir Vlagyimirovics abszolút egyértelmű üzenetet küld nekik, bejelentve, hogy – miért ne?! – ha a körülmények megkövetelik, kész nagyon messzire elmenni azon kezdeményezés összes következményeinek vállalásában, melyet én „útlevelek ügyének” neveztem el. Ez most – talán – egy olyan folyamat kvintesszenciája, melyet az oroszok már régen, a Szovjetunió szétesése után rögtön elindítottak, hogy felépítsék azt, aminek a jövendőbeli nagy nemzeti újrahatározási politikai-ideológiai művelet gerincévé kellett válnia.

Az egész az alapelv kinyilvánításán alapult: a posztszovjet Oroszországnak vissza kellett szereznie a birodalmi identitástípust,

azt mondva minden orosznak (nemcsak a Föderáció területén maradt, hanem a bárhol élő oroszoknak), hogy Oroszország Anyácska nem felejt. Ellenkezőleg, azért fog harcolni, hogy visszaszerezzen mindent, ami elveszettnek tűnt, fokozatosan és biztosan kiterjesztve az összes alkotmányos garanciát minden orosz etnikumúra, bárhol is élnének ezen a világon. Persze, ezek koncentrikus körökben zajló műveletek, a legkézenfekvőbbekkel, a volt szovjet köztársaságok és elsősorban Ukrajna által alkotott körívvel kezdve.

A nyugati tervezők csak most fogják fel, hogy az orosz „visszaszerzés” elsősorban nem a katonai, biztonsági, gazdasági vagy a régi befolyási piacokkal fennálló kapcsolati területre vonatkozik. A legfontosabb dimenzió – és ebből fakad a mostani lépés egész jelentősége – az identitárius, ami – a Kreml stratégái számára – a bábuk visszahelyezését jelenti pontosan ugyanoda, ahol a szovjet rendszer szétszakadásakor voltak, megpróbálva megfordítani a történelem játékának értelmét. Ne feledjék, hogy Putyin számára a Szovjetunió szétesése volt és maradt máig „a XX. század legnagyobb politikai katasztrófája… aki nem sírja vissza a Szovjetuniót, annak nincs lelke”.

Az én szemszögemből nézve

a nemzeti identitás visszaszerzésének technikája válik a legnagyobb aktív offenzív műveletté a hibrid háború új típusán belül,

a stratégiai cél az oroszok bizalmának helyreállítása lévén az évszázadokon átívelő egyetlen értékük iránt, melynek erősségét az orosz muzsik által viselt nagy háborúkban tesztelték: Oroszország Anyácska, mint szinte vallásos entitás, nagyon közel ahhoz az értelmezéshez, amellyel hajdanán a pánszlávizmus első romantikus teoretikusai ruházták fel és melyet most – teljesen más körülmények között és a XXI. századhoz igazított nyelvezetet használva – Dugin és Geraszimov doktrínái formalizálnak.

A mostani orosz ajánlat, mely szerint megkönnyítik az állampolgárság megszerzését a két ukrajnai szeparatista köztársaság oroszai számára, kevésbé az új ukrán elnöknek szóló figyelmeztetés, aki amúgy is tudja, hogy a donbaszi lakosok Moszkvához húznak. Az üzenet – és ezt végül, nagyon későn, az európai vezetők is megértették – az Európa jövőjéről tárgyaló vezetőknek szól, az ártatlan csodálkozás vékony mázába nagyon felszínesen becsomagolva. Azt üzeni nekik, hogy most miért csodálkoznak az orosz gesztuson, amikor más hasonló esetekben a tiltakozás semmilyen jelét sem mutatták: „Furcsa. Magyarország, Románia személyi igazolványokat osztogat. Van egy kérdésem.

Az Ukrajnában élő oroszok miért rosszabbak a magyaroknál és a románoknál?”.

Az ebben az üzenetben meglévő figyelmeztetést, véleményem szerint, éppen azért fogták fel igazi értékén a brüsszeliek, mert olyan távlati lépésre vonatkozik, melynek óriási következményei lesznek, ha megengedik majd a kiterjesztését és felhasználását precedensként.

Pontosabban mondva Putyin arra a lehetőségre (sőt, ezt inkább „valószínűségnek” nevezném) utal, hogy az „útlevelek fegyverét”, implicit módon az állampolgárság megadását a jövőben bizonyos konfliktusos helyzetek előkészítéseként vagy katalizátoraként használhassák fel olyan államok között, melyek bizonyos területeket szeretnének visszaszerezni, pontosan az Oroszország által a krími kísérlettel megnyitott utat követve. Ráadásul, a kremli politikára jellemző tapintattal az ukránokat arra figyelmezteti, hogy a magyarok útlevelet adhatnak a kárpátaljai lakosságnak, a románok pedig a Csarnóca (Cernăuţi, Csernyivci) környéki közösség tagjainak, például. Pontosan úgy, ha és amikor szükség lesz rá, ezúttal áttérve a komoly dolgokra, ahogy azt Oroszország is megteheti majd a litvániaiak, vagy oszétiaiak vagy… és a listát bármikor ki lehet bővíteni. Hiszen – nem igaz?! –

bármelyik állam elindíthat egy ilyen „reasszimilációs” politikát, az Egyesült Európa egész projektjét levegőbe röpítve.

Csak most, a jelenlegi feszült körülmények közepette, a szélsőségesség összes típusainak erőteljes felerősödése pillanatában, a gyűlölködő üzenetek általánossá válásakor látható az európai kalandot megterhelő egyik legnagyobb kudarc jelentősége. Talán emlékeznek arra az intenzív európai parlamenti vitára, mely az „európai állampolgárságról” szólt, amelyhez – nyilvánvaló módon – egységes európai útlevél társult volna. Az ötletet profi módon elszabotálták az Európa közös zsidó-keresztény gyökerének kihirdetésére vonatkozó szándékkal. Mindkettő elbukott, amikor a francia állampolgárok nem szavazták meg az alkotmányos szerződés tervezetét.

Most nagyon valószínűleg elkezdődhet egy visszafejlődési folyamat, az amerikai izolacionizmus mintájára, saját határaikon belülre bezárkózó nemzetekkel, amelyek megijedtek a szélsőséges migrációs hullámtól, melyet jóval meghaladott a keleti országokból – Romániából több millió számra – munkát keresni eltávozott kétségbeesettek óriási áradata. Nem a határok, nem a bármiféle akadályok válnak majd a szuverenista nacionalisták politikai fegyverévé, hanem az állampolgárság megadása feltételeinek szigorú újrahatározása, melyet – ahogy majd látni fogják – egyre inkább a munka piacára való bejutás jogával fognak társítani.

A másik oldalról az európai vezetők felhívását fogják majd hallani az európai álom megvalósítására

bizonyos új, elméleti szinten, a Nagyszebenben elfogadásra kerülő nagyon érdekes állásfoglalási záródokumentumban felsorolt politikák feltételei között. Az elkövetkező napokban részletesen is bemutatom ezeket. De a fő kérdés semmiképpen sem a szóban forgó dokumentum jelentőségével, mint inkább az egész játékot átvevő jövendőbeli európai vezető minőségével, erejével, hitelességével, eltökéltségével és stratégiai játékra való alkalmasságával kapcsolatos.

Vajon a mostani konfrontációt fogja folytatni, vagy ellenkezőleg, az útlevelek ügye egyszerű figyelmeztetés, egy másfajta gondolatmenetbe integrált epizód marad, mely ellensúlyozná az antinómiás gondolatmenetet, megfordítva a motorok forgásirányát és lehetséges párbeszédet kezdve el az európai intézményekkel? Meglátjuk, hogyan oszlanak meg ezek a tisztségek és a vezetők által eldöntött arány. Majd csak azután kezdődik el a mélyreható vita az orosz–kínai hatalmi kettőssel. Ez egy – nem lehetetlen – forgatókönyv, éppenséggel elképzelhető fejlődési lehetőségekkel, de – mint tudják – a politika a lehetetlen lehetőségek együttese, hiszen a dolgok ebben az ügyben néha összevissza mennek.
De ki tudja, ahogy azt most bizonyos fővárosokból diszkrét forrásokon keresztül hallani lehet, elképzelhető, hogy egy bizonyos csillagzat kedvező lesz számunkra és ablak nyílhat egy derűsebb horizont felé. Csakhogy, mivel ablakról van szó, nálunk valakinek: 1. akarnia kellene abba az irányba néznie, 2. ki kellene akarnia azt nyitnia. Időközben a térképek újrarajzolódnak, melyeken mi is ott vagyunk valahol, sztoikusan cipelve mindazt, ami meg van írva számunkra.