Mădălin Hodor: A forradalom ügyén belül a Securitaténak is aktát kellene nyitni (INTERJÚ)

Ugyanis, ha léteztek olyan politikai döntéshozók, akik döntést hoztak egy diverzióról, akkor olyan szereplőknek is létezniük kellett, akik azt végrehajtották.
Hirdetés

A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a Revista 22 oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Riporter: 30 év telt el a forradalom óta, és a társadalom talán továbbra is megosztott – talán hamisan, propagandacélból – a kommunizmushoz, a Securitatéhoz való viszonyulás témájában. Mi az oka?

Mădălin Hodor: A fő ok az, hogy a kommunizmus és a Securitate ügye Romániában 30 év után sincs megoldva, továbbá az ezen ügy farvizében lévő egyéb ügyek sem. Van néhány törvényünk, melyek működnek, de hiányosságokkal. Létezik a Securitate tisztjeinek és együttműködőinek leleplezését biztosító törvény, amelyről sok vita van és nagy hiányosságok vannak benne. Nincs lusztrációs törvényünk, nincs egy koherens politikánk, mely felépítené a köztudatban a kommunizmus témáját.

A véletlenre bíznak mindent, nincs rendszeres oktatási politika, például, nincsenek kurzusaink a kommunizmusról

az általános és középiskolákban, az egyetemeken. Gyakorlatilag ebből fakad a társadalomban uralkodó káosz és zavar. A jelenség külső megfigyelői látják, hogy létezik egy két tábort teremtő polarizálódás, amikor felmerül egyes személyiségek, vagy társadalmi, szakmai kategóriák együttműködése a Securitatéval. Az egyik tábor azt állítja, hogy a szekusok és az együttműködők egy bizonyos politikai, gazdasági térfélen vannak, egy másik tábor pedig azt mondja, hogy a szekusok és az együttműködők egy másik térfélen vannak. A Securitate leleplezésének kérdése gyakorlatilag a román társadalom két tábora közötti politikai harccá vált. Ezek visszatérő ügyek. Ez a közfelfogás és ez a kudarc jele, mert az emberek nem értik meg, hogy komoly vitát kellene tartani erről a témáról. Az egészről bizonyos események, bizonyos politikai körülmények, bizonyos médiabotrányok kapcsán esik szó. Aztán mindez  kikerül a közvélemény figyelméből, a kérdés pedig pontosan ugyanabban az állapotban marad, sohasem történik meg a szóban forgó helyzet tisztázása.

A volt kommunista tömbben Románia az egyetlen ország, mely hivatalosan „bűnös és illegitim” rendszerként ítélte el a kommunizmust. A társadalom akkor is polarizált volt, elég felidézni a parlamenti pfujolásokat, amikor Traian Băsescu ismertette a jelentést. Minek kellett volna következnie a helyzet tisztázásához?

Egy törvénycsomagnak kellett volna következnie, melynek alapján egyrészt felelősségre vonták volna azokat a személyeket, akik a kommunista időszakban megsértették az emberi jogokat vagy emberiesség elleni bűncselekményeket követtek el, mely felelősségvonás nem korlátozódna arra, mint jelenleg, hogy a nevet közzéteszik a Hivatalos Közlöny harmadik részében. Ez nem olyan természetű lépés, mely bármilyen konkrét hatással lenne ezekre a személyekre. Olyan törvénycsomag kellett volna, mely lehetővé teszi személyek szisztematikus bíróság elé állítását. Itt van például a pribékek ügye. Szintén egy médiabotránnyal indult viharosan, amikor arról volt szó, hogy 35 pribéknek fogják nyilvánosságra hozni a nevét. Egyetlen nevet hoztak nyilvánosságra, Alexandru Vişinescuét, aztán még kettőt, másik háromról kiderült, hogy nem lehet bíróság elé állítani őket és ezzel le is zárult a téma. Tehát,

ha már szóba került a kommunizmus elítéléséről szóló jelentés, nincs természetes következménye: e személyek rendszeres bíróság elé állítása.

Mert a kommunista börtönrendszernek több száz alkalmazottja volt, nem Vişinescu és Ficior voltak az egyedüli börtönparancsnokok Romániában. Több tucatnyi börtönparancsnok, több tucatnyi Securitate-tiszt dolgozott a börtönökben, több tucatnyi börtönőr, akiknek több tíz- és százezer áldozatuk volt. Márpedig ha 30 év után vonalat húzunk, akkor Vişinescu és Ficior az egyedüli eredmények. Szükség lett volna egy törvénycsomagra, mely kiterjed a lusztrációra, amennyire az ma még megvalósítható és amely figyelembe veszi az európai normák tiszteletben tartását. 30 év után továbbra is cipeljük e megoldatlan ügyek csomagját, szőnyeg alatt tartjuk és időnként felbukkan, kísért bennünket. Sőt, arra készülünk, hogy ugyanebben a formában hagyjuk a következő nemzedékekre.

Nagyon jó könyveket írnak a kommunizmusról, a Securitatéról, de ezek egyéni erőfeszítések, melyek nem jutnak el a társadalom tudatáig, az állami intézmények szintjén pedig senki sem teszi őket a magáévá.

Az elítélés elsősorban egy maximális fontosságú szimbolikus gesztus marad. És, mint mondtam, egyedi. Ami a társadalomba való behatolását illeti, a kommunizmusra vonatkozó közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy évről évre nő a nosztalgia. Mi a magyarázat?

Egy jelentéssel nem lehet megváltoztatni a közvélekedést, csak egy törvénycsomag oldaná meg legalább részlegesen a gondot. Érezhető bizonyos törvények és bizonyos viták szükségessége, melyek némileg tompíthatják ezeket a nosztalgikus szélsőségeket, melyek már nemcsak kávézói ügyek, hanem sokkal komolyabb dolgokká változtak. Azt látjuk, hogy a fiatal nemzedék megengedően viszonyul az ilyenfajta eszmékhez.

Megdöbbentő látni, ahogy 1990 után született személyek kifejezik a kommunista rezsim vagy Ceauşescu iránti csodálatukat.

Ezek a fiatalok nem tapasztalták meg közvetlenül a kommunizmust, a család tapasztalatával rendelkeznek. Persze, nagy súllyal esik a latba a szegénység, bizonyos elemi dolgok hiánya, de még az alapinformációkhoz sem juthatnak hozzá a kommunizmusról. Egy gyors internetes kereséssel holmi alaptalan elméleteket találnak, hogy mindenkinek volt munkahelye, hogy a gazdaság jó volt, hogy mindenkinek volt lakása, hogy jól-rosszul, de létezett egyfajta biztonság és más hasonló dolgokat. Az a rész nem érhető el, melynek meg kellene mutatnia, hogy ezek a dolgok egészen másképp néztek ki akkor. Miért? Mert az valahol egy könyvtárban, egy konferenciázó történészekből álló erre szakosodott körökben zajló vitában van. A széles közvélemény számára az ilyenfajta információk nem érhetők el. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos tévékben, melyeknek saját agendájuk van, melyet olyan tulajdonosok alakítanak, akiknek közvetlen kapcsolatuk volt a Securitatéval, mint amilyen Voiculescu úr esete, vagy akik az 1990 utáni nacionalista-szekus körökből származnak, látható, ahogy dicsőítik a Securitatét és meghatározó figuráját, Iulian Vlad tábornokot: ezeknél a Securitate hazafi volt, mely a külső ellenségtől védte az országot. Ez nagyon erőteljesen hangoztatott propaganda.

Elveszett a csata ezzel a propagandával?

Nem, csakhogy azt nem egyforma erőfeszítésekkel és képességekkel folytatják. E nagyon erős médiapropaganda-eszközökkel szemben csak néhány személy nyilvános kiállása van, akik időnként arra emlékeztetnek, hogy a Securitate nem pontosan olyan volt, ahogy azt a tévében néha bemutatják, vagy arra, hogy a kommunizmusban nem éltek olyan jól, ahogy azt a tévében mutatják. Az egyik ilyen tévén volt egy műsorsorozat, melyben nem nyílt propaganda zajlott, nem magát a kommunista rezsimet dicsőítették, ezzel szemben népzenei énekeseket hoztak a stúdióba, akik arról meséltek, hogy mit énekeltek Nicolae Ceauşescunak és ő mennyire megbecsülte őket, a röplabdázó Ceauşescuról mutattak felvételeket, interjúkat Ceauşescu gépkocsivezetőjével, Ceauşescu szakácsával, akik nagyon rendes alakként beszéltek róla. Ez Nicolae Ceauşescu humanizálása volt ezeknek a részleteknek a bemutatásával, melyek teljesen eltorzított képet alakítottak ki arról a valóságról, hogy Ceauşescu évtizedekig éhezésben, hidegben és terrorban tartotta Romániát.

Semmi sem áll szemben ezzel a fajta propagandával, mert senki sem építi fel a téma relevanciáját.

Ismétlem, ha nem tanulod meg a minimumot, ha az iskolában nem tanítják a kommunizmus történelmét, kötelező, nem pedig fakultatív kurzus formájában, akkor nem várhatod el a helyes viszonyulást a következő nemzedékektől.

De ez szintén az állampolitika része.

Pontosan ezt mondtam: olyan politika kell, amelyet az állam vállal fel, nem civil szervezetek, történészek. Bármennyi könyvet írnának a történészek a kommunizmusról, ennek nem lesz ugyanolyan hatása, mint egy szisztematikus állami politikának, mely megtanítja a következő nemzedékeket. Például nem rendelkezünk a Securitate történelmével. 18 éve dolgozom a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS), és készült néhány monográfia a Securitatéról, de 30 év után még mindig nem tudjuk pontosan, hogyan működött a Securitate, nem rendelkezünk a Securitate szerkezeti felépítésével, nem ismerjük az összes struktúráját, az összes módszerét, nem ismerjük minden igazgatóságát, nem ismerjük az összes Securitate-tisztet. Még a számukat sem ismerjük, vagyis azt, hogy hány Securitate-tiszt volt Romániában 1948 és 1989 között. 30 év után alapkérdésekre nem rendelkezünk válaszokkal.

Nem tudjuk, például, hogy mivel foglalkozott a Securitate az igazságszolgáltatás területén, milyen kapcsolat volt a Securitate és az igazságszolgáltatás között. Ezt láthattuk az Augustin Lazărral (Románia főügyésze – a szerk.) kapcsolatos botrányban.

Pontosan, hirtelen szembesültünk a kommunista rezsim alatt tevékenykedő ügyészek ügyével és mindenki elkezdett mindenféle elméletekkel és elképzelésekkel előállni az ügyészség kommunista időszak alatti működéséről és kapcsolatáról a Securitatéval. Az ügyészek azt tették, amit a Securitate mondott nekik, vagy függetlenek voltak? Mi volt a felelősségi hierarchia? Az ügyészeké nagyobb volt a felelősség, mint a szekusoké, vagy a szekusoké volt nagyobb a felelősség, mint az ügyészeké?

És annak alapján, amit tud, mi volt a helyzet?

A Securitaténak a 70-es, 80-as években a háttérből kellett tevékenykednie, már nem lépett fel közvetlenül, mint az 50-es években, amikor letartóztatta, börtönbe zárta vagy meggyilkolta az embereket. Mivel Ceauşescu igyekezett megszerezni a Nyugat jóindulatát és szüksége volt a Nyugat pénzére, rákényszerült ezekre az engedményekre. Ezért írta alá Románia az Emberi Jogok Chartáját. Márpedig

Ceauşescunak ehhez álcáznia kellett a politikai rendőrségként tevékenykedő Securitatét

és álcáznia kellett azoknak a helyzetét, akik összetűzésbe kerültek a rezsimmel. És akkor a Securitate már nem nyíltan dolgozott, hanem általa ellenőrzött és felügyelt intézményeken keresztül – Milícia, Ügyészség, Törvényszéki Orvosi Intézet, bírók, pszichiáterek és hasonlók. Ezért az állambiztonság elleni bűncselekményeket köztörvényes vagy másfajta bűncselekményekként álcázták.

Mások nem voltak álcázva, mint például Iulius Filip esetében.

Az erről az esetről folyó vita olyan dolgot hozott felszínre, melyet éveken keresztül elhallgattak, nevezetesen azt, hogy Romániában a híres 1964-es szabadon engedés után is voltak politikai foglyok, mert nagyon sokat írtak arról, hogy az 1964-es szabadon engedési rendelet után Romániában már nem voltak politikai foglyok. Ebből épült fel aztán a „rossz Securitate” és a „jó Securitate”, vagyis az 1964 előtti és az utána működő Securitate mítosza. És az, hogy az a rossz sem volt annyira rossz, mert nem román Securitate volt, hanem olyan, amelyik orosz vezetéssel dolgozott, szemben a sokkal jobb Securitatéval, mely nem követte el az 1964 előtti intézmény túlkapásait. A a Filip–Lazăr ügy kapcsán éppen az fmerült fel, hogy a „jó” Securitate pontosan ugyanazokat a túlkapásokat követte el, hogy egészen 1989 végéig léteztek olyan politikai foglyok, akiket így is tartottak nyilván. Tehát csak a jelenség kiterjedtsége változott meg, nem maga a jelenség.

A Securitate–Ügyészség, Securitate–Milícia, Securitate–egyéb intézmények hierarchiára visszatérve, persze, hogy a Securitate döntött és építette fel a lépések összességét, melyeket az érintettekkel szemben megtettek. A Securitate döntött arról, hogy egy disszidenst megverjen néhány huligán az utcán, hogy befogják a száját, vagy a gyár kollektívája elé viszik az ügyét, figyelmeztetés céljából, vagy letartóztatják és börtönbe zárják, mert valutát birtokol vagy valamilyen más ürüggyel.

Mindezekről a Securitate döntött. A többi intézmény csak végrehajtotta ezeket a döntéseket.

A Büntetőtörvénykönyv is kedvezett ezeknek az akcióknak, mert az 1968-as Büntetőtörvénykönyv is tartalmazta az államrend elleni bűncselekményeket. Vannak dokumentumok, melyekben azt látjuk, hogy a Securitate vezetői összegyűlnek és megoldásokat keresnek arra, hogy pontosan ugyanazt tehessék, mint előtte, de közben betartsák a „szocialista törvényességnek” azt a látszatát, mellyel Ceauşescu a mellét döngette. Látjuk, ahogy a Securitate korabeli vezetői azon törték a fejüket, hogy miként nézhetnek bele a levelezésekbe, miként hallgathatják le a telefonokat, miként tehetik meg mindazon dolgokat, melyek még Románia 1986-os alkotmányával is ellentétesek voltak, melyben szerepelt a szólásszabadság, a vallásszabadság, a levelezés sérthetetlensége és más hasonlók.

Augustin Lazăr a rendszer egyik fogaskereke volt, vagy egy pribék, ahogy azt a médiapropaganda állítja?

Mindazok, akik benne voltak a kommunista államban, a kommunista állam  kisebb-nagyobb fogaskerekei voltak. A kommunista állam rendelkezéseit hajtották végre. Ami a vétkesség mértékét illeti, nehéz pontosan megmondani, ha nem ismerjük a jelenség méretét, ha nem tudjuk pontosan, mivel hasonlítsuk össze Augustin Lazăr cselekedeteit. Világos képpel kellene rendelkeznünk arról, hány ügyész volt a szabadon engedési bizottságokban, mekkora volt a döntéshozatali hatalmuk a politikai foglyok esetében, miként dolgozott ezekben az esetekben a Securitate? Meg kell említeni például, hogy a büntetőügyi vizsgálatok esetében, az államellenes bűncselekményeket elkövetők esetében a vizsgálatok kezdeti szakaszát a Securitate végezte, nem civil ügyészek. Az előzetes lépéseket a Securitate végezte a Büntetőügyi Vizsgálati Igazgatóságon keresztül, nem ügyészek vizsgálódtak.

Az ügyésznek csak formálisan kellett aláírnia egy vádiratot, de magát a vizsgálatot a Securitaténak ezek a büntetőügyi vizsgálói végezték el.

Ursu esetében a vizsgálatot egyértelműen a Securitate VI. Igazgatósága végezte, nem volt ott semmilyen civil ügyész, aki elvégezte volna az előzetes lépéseket, de az igaz, hogy egy civil ügyész által aláírt letartóztatási paranccsal helyezték előzetes letartóztatásba (Gheorghe Ursu román disszidenst a személyes naplója miatt, egyik munkatársa feljelentésére tartóztatták le, de valutabirtoklás ürügyével. A vizsgálati fogsága alatt rendszeresen megverették a cellájába helyezett köztörvényes bűnözőkkel. Végül egy ilyen verésbe belehalt. 2000 után előbb egy köztörvényes bűnözőt ítéltek el a gyilkosságért, 2003-ban két Milícia-ezredes 20-20 év börtönt kapott a gyilkosságért, majd 2005-ben egy SRI-tábornok is 3 év börtönt kapott Gheorghe Ursu naplójának eltüntetéséért – a szerk.). De ő csak aláírta a letartóztatást, a vizsgálatot a Securitate végezte el, az őrizetbe vételt szintén a Securitate hajtotta végre, bebizonyosodott, hiszen a per elkezdődött, a tanúvallomásokból kiderült, hogy gyakorlatilag a Securitate irányította az egész büntetőügyi vizsgálatot. Gheorghe Ursut a Milícia fogdájában Securitate-tisztek verték, ők végezték a kivizsgálást, nem pedig a Milícia vagy az Ügyészség. Ezzel lehet összevetni. Voltak ügyészek, akik aláírták ezeket a bíróság elé állításokat és akikkel a Securitate összedolgozott.

Az ügyészek szűk köre volt?

Annak alapján, amit láttam, az ügyészeknek egy szűk köréről van szó. A Katonai Ügyészség esetében például, a Securitaténak egy katonai ügyészi irodából egy katonai ügyésze volt, akivel ilyen ügyekben összedolgozott, akár disszidensekről, akár katonai káderekkel, néha Securitate-káderekkel szembeni vizsgálatokról volt szó, akiket bíróság elé állítottak vagy bűncselekményeket – sikkasztás, megvesztegetés, emberölés és hasonlók – követtek el. Volt egy ügyészük, akivel egy ügyészi részlegből együtt dolgoztak, mert nem dolgoztak mindenkivel együtt. Volt egy ügyész, aki nem volt a Securitate ügynöke, vagyis nem volt fedett tiszt. Nem volt szükség fedett tisztekre, Securitatéval együttműködőkre sem, mert a Securitate a saját szabályai értelmében dolgozott együtt velük, nem kellett beszerveznie egy-egy ügyészt, akit aztán meggyőzhetett arról, hogy készítse el a bíróság elé állításhoz szükséges papírokat.

Ez nem jelentette azt, hogy a Securitate nem szervezett be ügyészeket, bírókat,

minden társadalmi kategóriából embereket, de a beszervezésnek nem tevékenységük tárgyához volt köze, hanem ahhoz, hogy arra használták őket, hogy besúgják a munkatársaikat, vagy részleteket áruljanak el munkatársaik politikai opcióiról. Nem büntetőügyi vizsgálatok elvégzésére szervezte be őket, ez ostobaság, láttam, hogy Lazăr esetében is felhozták ezt.

Megtehette Augustin Lazăr, hogy ne írja alá Filip feltételes szabadságra bocsátását?

Hirdetés

Szigorúan törvényi szempontból nem tehette meg, hogy ne írja alá, mert tekintettel arra, hogy léteztek azok az egyértelmű törvényi előírások, tekintettel arra, hogy léteztek a jelentések Filip börtönön belüli fegyelmi büntetéseiről, melyek egyértelműen azt mutatták, hogy továbbra is a börtönbeliek ellen nyilvánul meg, hogy továbbra is disszidens viselkedése van, ilyen körülmények között alá kellett írnia (az eredeti szövegben logikai zavar van, Lazărt amiatt vádolják, mert azt írta alá, hogy nem javasolta a szóban forgó politikai fogoly feltételes szabadságra bocsátását – a szerk.).

De más esetekben, például Marin Iancu esetében, akiről nem voltak hasonló jelentések?

Ott valóban megjelenik bizonyos döntési mozgástér. De a gyakorlatban a politikai foglyokat nem lehetett szabadon engedni, vagy kegyelemmel eltörölni a büntetés egy részét, ha a Securitate azt mondta, hogy nem lehet őket kegyelemben részesíteni.

A Securitate mondta ki az utolsó szót arról, hogy egy foglyot szabadon engednek, vagy sem.

Az ügyész azért volt ott, hogy formalizálja ezt a dolgot, a jelentéseket bíróságon meg lehetett támadni, vagyis nem az ügyész mondta ki a végső döntést. Tehát a döntés nem volt teljes mértékben Lazărnál, a bíróság döntött arról, hogy szabadon engedhető-e a rab. Ami a gyakorlatban nem történt meg, mert az ilyenfajta jelentések sohasem kerültek bíróság elé.

De mi történhetett volna Augustin Lazărral, ha nem írja alá?

Nem hiszem, hogy az történt volna Augustin Lazărral, amit egyesek állítanak. Nem rúgták volna ki, de valószínűleg alacsonyabb szintű munkára küldik. Az a szint, amit a Securitate a 80-as években elért az egész társadalom és az intézmények feletti ellenőrzésben, lehetővé tette számára,

hogy bármikor találjon magának olyanokat, akik megteszik azt, amit egyesek nem voltak hajlandók megtenni.

De ez érv?

Ez nem érv, ez egy kontextussal kapcsolatos dolog, mert azt kérdezte, hogy mi történt volna Lazărral, ha nem írja alá. Egyértelmű, hogy jó dolga nem lett volna, mert megtagadni egy politikai fogoly szabadon engedésének aláírását, miközben tudod, hogy miért zárták be, nem nézett volna ki jól (az eredeti szövegben továbbra is logikai hiba van – a szerk.). És Lazăr úrnak ma bizonyára lenne egy megfigyelési aktája, ha ezt megtette volna. Nem vagyok annyira biztos abban, hogy nem tudom milyen drámai dolog történt volna vele, például, hogy börtönbe zárják.

Hibázott valamiben Lazăr a mostani kontextusban, a botrány kirobbanása után? Meg kellett volna tennie valamit és nem tette meg? Mondania kellett volna valamit és nem mondta?

Igen, hibázott, mert nem tisztázta ezt az ügyet. Az első reakciójánál nagyon habozónak tűnt, egy elég habozó és zavaros közlemény volt, amelyből nem nagyon lehetett érteni, miről van szó. Akkor is hibázott, amikor intézményes formában kért bocsánatot, nem pedig személyes módon. Vagyis megpróbálta azt mondani, hogy jogszabályokról és kontextusról volt szó, holott azt hiszem, sokkal hasznosabb lett volna, ha egyszerűen személyesen bocsánatot kér, ha azt mondja, hogy „igen, ez volt a helyzet, nem viselkedtem disszidens módon, nem voltam antikommunista hős és bocsánatot kérek, hogy nem voltam egy antikommunista hős. Úgy vélem, hogy a mai társadalom erkölcsi szabályai szerint hibáztam”.

Térjünk rá a forradalom aktájára. Azt látjuk, hogy ennek az aktának 30 év utáni bíróságra küldését csak három vádlottal egyrészt késői, de sántító győzelemnek látják, másrészt amiatt is bírálják, hogy hiányzik belőle a Securitate. Többet is lehetett volna tenni 30 év után?

Véleményemet kifejtettem abban a nyílt levélben, melyet nemrég küldtünk el a Főügyészségnek más aláírókkal – Andrei Ursu, Mihai Demetriade, történészek, más személyiségek – együtt, nevezetesen azt, hogy ez természetesen egy lépés előre, nem vitatható, hogy 30 után mégiscsak megtörtént: bíróság elé állítanak egyeseket, akik felelősek a december 22-e utáni halottakért. A vitát, sajnos, megzavarja az Augustin Lazăr körüli botrány.

Egy érzékeny és történelmi témát újra megzavar egy politikai kontextus.

Ezért sokak számára nagyon nehéz igazi értékén megítélni azt, ami ezzel a vádirattal történt. Látta azonnal a vádlottak és a Szociáldemokrata Párt (PSD) reakcióját, de a többi politikai vagy médiaszereplő reakcióját is, akik az ügyet Augustin Lazăr korábban kirobbant botrányához kötötték, azt mondva, hogy ez az Augustin Lazăr elleni kampány éppen ezzel a forradalom ügyében készült vádirattal kapcsolatos, ami szerintem nincs így. Azt hiszem, Augustin Lazăr egyszerűen teljesíteni akart egy becsületbeli kötelességet és azt akarta, hogy mandátuma alatt megszülessen ez a vádirat, melyen – tudomásom szerint – már régóta dolgoztak. De marad a kérdés: jó ez, rossz, elég? Már eleve számítottunk arra, hogy az Ügyészség akármilyen vádirata nem elégít majd ki mindenkit. Nem is teheti, mert maga a Katonai Ügyészség már eleve a jogi igazság megállapítására korlátozta a dolgot.

Tehetett egyebet a jogi igazság megállapításánál? A történelmi igazság a történészek dolga.

A gond nem ezzel van, mert nem kérhetjük a Katonai Ügyészségtől, hogy történelmi tanulmányokat készítsen, vagy megírja a román forradalom történetét. Nekik azt kellett megtenniük, amit megtettek, egy törvényi besorolást, a Büntetőtörvénykönyv és hasonlók cikkelyei szerint. De egy némiképp egyedülálló helyzetben vagyunk, mert ez nem akármilyen ügy, hanem egy történelmi ügy. Egy forradalomról van szó. Miként állapítunk meg jogi felelősségeket egy történelmi esemény esetében? Ez egy megvitatandó kérdés.

A gond azonban az volt, hogy az Ügyészség közleményéből azt lehetett érteni, hogy megoldódott a forradalom ügye.

Szerintem és a levelet aláírók szerint ez hiba. Meg kell mondani, hogy ez a vizsgálat, amiről szó van, a vádirat a forradalom aktája 2016-os újranyitásának a következménye azzal, hogy megsemmisítették az akkori döntést a vizsgálat lezárásáról. Az akkori lezárást megsemmisítő döntés olyan aspektusokra vonatkozott, melyeket az akkori főügyész-helyettes, Bogdan Licu véleménye szerint az Ügyészség vizsgálatai nem tisztáztak. És abban nyolc olyan pontot jelölt meg, melyek akkor nem voltak világosak és melyek a december 21-e és 23-a közötti időszakra vonatkoztak. Az Ügyészség gyakorlatilag azokat a szegmenseket kívánta megoldani, nem a forradalom teljes aktáját. Máris megjelentek a közbeszédben olyan vélemények, melyek szerint az Ügyészség azt állítja, hogy államcsíny volt, nem forradalom. Ezzel kapcsolatosan azt hiszem, hogy a Katonai Ügyészség ügyészeinek kellett volna egy kicsit kontextualizálniuk azt a közleményt, mert mindenki úgy értette, hogy a december 22-e utáni diverzióért három még élő ember – Ion Iliescu, Voican Voiculescu és Rus – meg nagyjából öt, már halott személy, katonai tábornok a felelős és nagyjából ennyi. Mi abban a levélben azt írtuk és kérdeztük, hogy a december 22-e utáni gyilkosságok felelősei között azokat is számításba vették-e, akik végrehajtották azt a diverziót, mert az érvelésben mégiscsak van egy logikai törés. Ha vannak bizonyos politikai döntéshozók, akik döntést hoztak egy diverzióról, akkor olyanoknak is kell lenniük, akik azt végrehajtották.

Akik nemcsak a hadseregből lehetnek?

Ezek a szereplők nemcsak a hadseregből lehetnek, melyet még csak meg sem említenek hadseregként az Ügyészségnek ebben a vádiratában. Az Ügyészség vádirata nem azt mondja, hogy a hadsereg diverziót hajtott végre, hanem azt, hogy „a hadsereg vezetői diverziót hajtottak végre”.

De büntetőjogi felelősségre lehet vonni intézményeket, bizonyos törvénycikkelyek keretén belül, melyek közül már csak az emberiesség elleni bűncselekmények nem évültek el?

Intézményeket nem lehet felelősségre vonni és bíróság elé sem lehet őket állítani, másrészt azt sem mondhatjuk, hogy 1989 decemberéért nincs intézményi felelősség.

Hogyne lenne intézményi felelősség, amikor a tüntetők ellen december 16-án, 17-én elindított megtorlásról intézményi szinten döntöttek?

Márpedig ezek az intézmények december 22-e után is működtek, vagyis a Securitate nem oszlott fel, ahogy ebből a vádiratból érteni lehet. A Securitate nem oszlott fel, formálisan alárendelték a hadseregnek és továbbra is működött. Mi viszont tudjuk, hogy a gyakorlatban a Securitate egyáltalán nem került a hadsereg alárendeltségébe, hogy a hadsereg nem tudott ellenőrizni egy ilyenfajta gépezetet, mely 50 éven keresztül kiterjesztette a csápjait és több tízezer lehetősége volt a megtévesztésre és fedett tisztjei voltak mindenfelé, informátorai, egy kiterjedt titkos hálózattal rendelkezett, többek között a hadseregben is. Hogyan ellenőrizhette volna a hadsereg a Securitatét?

Ön szerint mi lett volna a megoldás?

A nemrég elküldött levél kronológiailag a legutóbbi ilyenfajta lépés volt. Mi többször is írtunk a Katonai Ügyészségnek, nyilvánosan is megszólaltunk, megpróbálva elérni egy más területekre is kiterjesztett vizsgálatot, hogy ezeket az aspektusokat is vegyék figyelembe, vizsgálják ki a Securitatét és a december 22-e utáni szerepét is.

Nem tartjuk kielégítőnek azt a választ, hogy a Securitate a hadsereg alárendeltségébe került és nincs semmilyen felelőssége,

ezt egyáltalán nem tartjuk elfogadható magyarázatnak. Annál is inkább, hogy több tucat, ha nem több száz bizonyíték van az ügyészségi aktákban, melyeket mi is megtaláltunk az évek folyamán a CNSAS aktáit lapozgatva, melyekből kiderül, hogy Securitate-tisztek érintettek voltak a december 22-e utáni lövöldözésekben, a Securitate védett házaiból, Securitate-egységek tevékenykedtek diverzionista módon 1989 decemberében. A kérdésünk a következő: a hadsereg utasításaira tették? A katonai parancsnokok gyakorolták az ellenőrzést, vagy az a hihetőbb, hogy a Securitate vezetői adtak utasításokat és ők koordinálták az akciókat. Az egész ország ismeri azokat a Központi Bizottságon belüli felvételeket, melyeken Iulian Vlad (a DSS, vagyis a Securitate utolsó vezetője – a szerk.) és Ştefan Guşă (katonai tábornok, részt vett a temesvári forradalom elleni véres megtorlásban – a szerk.) katonai műveleteket koordinálnak telefonokkal a kezükben, ez a híres „Tábornokok éjszakája”, meg azt, hogy Iulian Vlad utasításokat adott, parancsnoki helyzetben volt, tagja volt egy katonai parancsnokságnak.

Minek kellene következnie?

Ki kellene terjeszteni a vizsgálatokat, hogy tisztázódjanak az általunk felvetett ügyek, hogy

tisztázódjon a Securitate december 22-e utáni szerepe és jogilag felelősségre vonják azokat, akik diverziós tetteket hajtottak végre.

Mert ha azt mondjuk, hogy létezett egy politikai-katonai döntés, melyet emberek egy csoportja valamikor december 22-e környékén meghozott, hogy végrehajtsák a diverziót, akkor – mint mondtam – ennek a döntésnek végrehajtói is voltak. Olyan végrehajtók, akik nem lehettek csak a hadseregből.

Tehát egy úgynevezett Securitate-aktának kellene következnie?

A forradalom aktáján belül meg kellene nyitni a Securitate aktáját is, ha a felelősségek teljes tárházát tisztázni akarjuk és nem akarunk csak arra korlátozódni, hogy emberek alig maroknyi csoportjának sikerült kirobbantania azt az iszonyatos káoszt, mely december 22-e után létezett és az ezer halotthoz vezetett.

A pillanatnyi politikai vitákon túlmenően nem hiszem, hogy létezne olyan, aki nem szeretne egy komoly vitát egy „Securitate-akta” megvizsgálásáról és felszínre hozásáról. De mi is hozzájárulhatunk ehhez és arra gondoltunk, hogy nem lenne-e lehetséges egy elnöki bizottság, ahogy az a kommunizmus témájában a Tismăneanu-bizottsággal történt, egy történészekből, ügyészekből, szociológusokból álló bizottság, mely hozzáférhet az 1989-es ügyre vonatkozó irattárakhoz és elkészíthet egy olyan jelentést, mely nem jogi jellegű, de történelmi igazsági értéke van. Szigorúan a Securitate 1989-es szerepéről. A román társadalmat 30 év után nemcsak a jogi igazság és a bűnösök felelősségre vonása érdekli, hanem az ügy tisztázása is. Még mindig vannak ilyen vitáink: forradalom volt, nem volt az? Államcsíny volt, nem volt az? Bejöttek az oroszok, nem jöttek be? Ezek az ügyek évszázadok múlva örök homályban fognak maradni, ha nem tisztázzuk őket minél hamarabb.

Hirdetés