Fotó: True Western (A Kalifornia császára című 1936-os náci westernre utaló illusztráció)
Prog(reg)resszió
Szerző: Mircea Mihăieș
2019. március 26. kedd, 18:09
Ezt a szöveget azért közöljük, mert üdítő színfoltnak tartjuk a román véleményformálás rezisztesek és progresszívek által uralt sokszínűen egyszínű prérijén.
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Erre valószínűleg nem gondoltak: a filmiparban persona non grata lett a cowboy, gyermekkorunk egyik hőse. Igaz, a XIX. századi Amerika történelméről még készülnek filmek. De azokból tejesen kiiktatták a prérit kalandot keresve átszelő magányos lovas számunkra addig fényesnek tűnő figuráját. A mai western két fehér banda összecsapására korlátozódik – egyik rosszabb a másiknál – akik a kölcsönös kiirtásig marják egymást, a háttérben meghúzódó különféle szereplők, mexikóiak, négerek, kínaiak, sőt, japánok szelíd tekintete által kísérve. Annak mementójaként, hogy

Amerika mindig is multikulturális volt és a fehér faj a gonoszság, a mohóság és a brutalitás megtestesítőjeként megérdemelte a sorsát.

Persze, nem kell idealizálni a Nyugat meghódítását. Az elsősorban a földért folytatott véres konfrontáció volt. De innen azért hosszú az út addig, hogy a szegény és munkára vágyó embert emberirtó nácivá változtassák.

A gyarmatosítási korszakot elítélők tudatosan semmibe veszik az amerikai állam szerepét az új Ígéret földjének tartott terület felé történő jelentős migrációban. A szövetségi kormány számtalan okiratot bocsátott ki, melyekkel korlátozta a területi expanziót és jogokat biztosított az őshonos lakosságnak. A Nyugat meghódítása nem a jelenlegi ideológusok által emlegetett banditamódszerrel történt. A politikai korrektség híveire jellemző monumentális rosszindulattal és korlátoltsággal kell rendelkeznie valakinek, hogy egyenlőséget tegyen a nem valami szerződés, hanem a természetjog alapján az ott születetteket megillető területek elfoglalása és az idegen területek nácik általi kizsigerelése közé. A nácik és a kommunisták egész országokat raboltak el, olyan emberekkel, akik több száz és több ezer éve épületeket, utakat, hidakat és emlékműveket építettek ott. Az új életet kezdeni akaró emigránsok – szó szerint – üres területekre telepedtek le, melyeket a világ kezdete óta soha senki sem művelt meg.

A sokat gyalázott fehér ember nélkül azok ugyanabban a primitív állapotban maradtak volna meg, amilyenekkel sokfelé találkozhatunk az egész bolygón.

Arról sem tesznek említést, hogy a függetlenségi háború alatt sok amerikai-indián törzs a megszálló angolok szövetségese volt. Vállt vállnak vetve harcoltak az amerikai forradalmi erők ellen. A fehérek és a „rézbőrűek” között a földért kirobbant összecsapás gyakran az amerikai gyarmat és a brit metropolisz közötti konfrontáció mellékága volt. III. György brit király megtiltotta a gyarmatosítóknak, hogy az Appalache-hegységtől nyugatra földeket foglaljanak, ahol az amerikai-indián szövetségesei voltak. A britek lépéseit támogatók implicit módon az imperialista megszállói státuszukat is védelmezik. De ki akadna fenn ilyen apróságokon, amikor ilyen nagy a tét: a fehér ember hibáztatása?

Evelyn A. Schlatternek az akadémiai körökben jelentős hatással bíró – a Texasi Egyetem kiadójánál 2006-ban megjelent – Aryan Cowboys. White Supremacists and the Search for a New Frontier, 1970-2000 (Árja cowboyok. Fehér felsőbbrendűség-hívők és egy új határ keresése, 1970-2000 – a szerk.) című könyvében magától értetődő a cowboyok, nácik (az árja eszme hirdetői) és a fehér felsőbbrendűségben hívők egyenértékűsége. Bár a szerző az 1970 és 2000 közötti harmincéves időszakra utal, nem fosztja meg magát egy Amerika történelmében végzett rövid utazás örömétől. Ahol, persze, fel is fedezi annak a gyökereit, amit a Nyugat meghódításának korszakára jellemző szélsőséges tendenciaként határoz meg. Explicit módon kimondva, „az «isteni küldetés»-re és a nyugati terjeszkedésre utaló eszméken alapuló amerikai nacionalizmus a nem-fehér lakosságot kirekesztő retorikákhoz és politikákhoz folyamodott”. Mindaz, amit mi

a gyarmatosított területeken zajló civilizátori hősiességről tudtunk, az új olvasatban a felsőbbrendűség egyik elítélendő formájává válik.

Vagyis nem kemény munkáról, nem találékonyságról, nem civilizációról, nem utakról, autópályákról, épületekről, kultúráról, művészetről van szó, hanem nácizmusról. A cowboy már nem az, amit a neve jelez, vagyis „marhapásztor”, hanem egy kíméletlen gyilkos, egy öldöklő angyal.

Jó-jó, de mi a szerepük ezeknek a szószékről eleresztett dörgedelmeket és villámokat szóró puritán lelkipásztorok ítélkező hangvételével hangoztatott aberrációknak? Egyszerű: azoknak a bűnössé nyilvánítása, akik hisznek olyan értékekben, mint a hagyomány és a civilizáció. Gene Autry híres country-zenész, akinek az 1930-as évektől három évtizeden át tartó ragyogó karrierje volt, papírra vetette a cowboy becsületkódexét, ahogy az a politikai korrektség előtti népi képzeletben megjelent. Ez jó alkalmat biztosított Evelyn Schlatternek arra, hogy kigúnyolja Autry látásmódját, melyről úgy vélekedik, hogy „egy olyan Nyugattal kapcsolatos mitológia része, mely továbbra is feltámad a kulturális elvárások temetőjéből. A Gene Autry által meghatározott «cowboy kódex» (aki, ironikus módon, soha nem gyakorolta a cowboy mesterséget) tíz betartandó pontot tartalmazott. Ezek a viselkedésre, a feddhetetlenségre vonatkoztak, de a higiéniára is. Egy cowboy, hirdeti Autry, sohasem szegheti meg a szavát. Szelídséget kell tanúsítania az állatok, a gyermekek és az idősek iránt. Sohasem lőhet elsőként és sohasem üthet meg egy «nála gyengébb embert» és nem juthat semmilyen előnyhöz tisztességtelen módon. Tisztelnie kell a nőket, a nemzet törvényeit. Jó munkásnak kell lennie, segítenie kell a szükséget szenvedőkön, gondolatait, cselekedeteit, beszédét és testét illetően is tisztának kell maradnia. A cowboyok hazafiak, ujjong Autry. És ők nem karolnak fel fajjal és vallással szemben intoleráns eszméket.”

Első megjegyzésem a politikailag korrekt diskurzus elvi dogmatizmusára vonatkozik.

Schlatter asszony azt veti Autry szemére, hogy mivel nem cowboy, nincs joga véleményt alkotni az egyének ezen kategóriájáról. Az általa gyakorolt kizárólagosság logikáját követve Schlatter asszonynak sem lenne szabad „fehér felsőbbrendűségiekről” írni, hiszen nem tartozik közéjük. A szerző megközelítési módja közvetlenül Bécs náci polgármestere, Karl Lueger ideológiájából származtatható, aki ellentmondást nem ismerő módon kijelentette: „Én mondom meg, hogy ki a zsidó.” Schlatter asszony pontosan ebben a hangvételben dönti el, hogy kicsoda „felsőbbrendűségis” és ki érdemli meg, hogy lábbal tiporják, mert nem igazodik azokhoz a parancsokhoz, melyek előtt a vörös inkvizítorok hajlonganak.

A második megjegyzés a posztmodernitás ezen torquemadáinak felháborító rosszindulatára vonatkozik.

Az idézett lista az elemi jó ízlésnek megfelelő dolgokat tartalmaz. Az üresség ezen ügynökei számára elítélendő dolgok a becsület, az együttérzés, a tisztesség, a nők és a törvények tisztelete, a nagylelkűség, a fair-play, az erkölcsi és testi tisztaság, a hazafiság. Ezzel szembeállítva az ő „értékeik” csak a gazemberség, a kegyetlenség, a tisztességtelenség, a bunkóság, a csalás, a macho-izmus, a kisszerűség, az erkölcsi és fizikai züllés, az öngyűlölet és más erénnyé változtatott egyéb szörnyűségek lehetnek. Ez az a disztópikus világ, amerre a demokráciaellenesség és nyugatellenesség ideológiai előretolt állásaiban elhelyezkedő démoni testvériség taszít bennünket.

Az új obskurantizmus falai, szerencsére, nem ledönthetetlenek. Bár még megfélemlítettek a hatalmi pozíciók megszerzése érdekében ideológiailag megszervezett falkák agresszivitása által, egyre gyakrabban hallhatók a rációra intő hangok. Ha egy olyan óriási író, mint Mario Vargas Llosa állást foglalt azon kísérletek ellen, melyekkel nemcsak az emlékezetet próbálták eltörölni, hanem a szabadságot is, akkor még nincs minden veszve. Az El País-ban március elején megjelent egyik interjújában a perui regényíró fontos dologra mutat rá. Nevezetesen arra, hogy a liberalizmust támadó kommunisták és fasiszták egyfajta megroggyant konzervativizmusként kifigurázva tették. Ma pont a fordítottja történik: a konzervativizmust támadják, mert a politikai korrektnek álcázott fasiszták és kommunisták a liberális mag létezését sejtik meg a tradicionalizmus bármilyen formájában. Tehát a nyugati liberalizmus a nagy célpont. Bár a nevét már kisajátították: a szocialisták manapság már nem az igazi nevüket használják, hanem liberálisoknak mondják magukat.

A kommunisták hasonlóképpen névleg progresszívekké változtak át.

A Vargas Llosa-interjú teljes terjedelmében idézhető lenne, de három gondolat különösen felkeltette a figyelmemet. Az első az írók és a politika közötti katasztrofális kapcsolatra vonatkozik. Az írók szinte kivétel nélkül az emberiségre nézve káros ügyeket és eszméket karoltak fel. A második az utóbbi évtizedek egyik nagy politikusának, Margaret Thatchernek a megható rehabilitálása: „Elég szerencsés voltam, hogy Margaret Thatcher korszakában éltem Nagy-Britanniában. […] Amikor Angliába érkeztem, egy lezüllött ország volt – olyan ország, ahol szabadság van, de melynek erejét megfojtotta a Munkáspárt gazdasági nacionalizmusa. Margaret Thatcher forradalma felébresztette Nagy-Britanniát. Kemény idők voltak: véget kellett vetnie a szakszervezetek szinekúráinak, létre kellett hoznia egy versenyképes, szabad gazdaságon alapuló társadalmat, határozottan meg kellett védenie a demokráciát és ugyanakkor ellent kellett állnia a szocializmusnak, Kínának és a Szovjetuniónak – a történelem legkegyetlenebb diktatúráinak.”

Végül, íme, Vargas Llosa véleménye az akadémiai és értelmiségi körökben jelenleg hatalmon lévő ideológiáról: „A politikai korrektség a szabadság ellensége, hiszen elutasítja a becsületességet és az autentikusságot. Le kell küzdenünk, mert ez az igazság meghamisítása.”

Mint mondtam, talán még nincs minden veszve. Egy feltétellel: az egalitarista hazugságok fogságába került értelmiségieknek fel kell ébredniük az általuk felkarolt szörnyűséges illúzióból.


Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/30534
Pedig a kampányban még a diákok ingyenes utaztatását is meglebegtették. De ez egy ilyen ország.
Sorina Pintea ilyen stratégiával akár belügyminiszternek is elmenne.
Mintha az utak végül összeesküdtek volna ellene.
Kolozsváron felvonultak az autóvilág kapitalista és kommunista dívái. A régiek. Az igaziak. Tessék, lehet ámuldozni.
Először nyert egyéniben román teniszező a londoni füves pályás Grand Slam tornán.
Enyhén javult a sikeresen vizsgázók országos aránya.
Az esélylatolgatáson kívül összefoglaljuk, mi változott a jó öreg Liga 1-ben.
Nagyon úgy néz ki, ellenlábas nélkül maradt az európai főügyészi tisztségért zajló küzdelemben.
Tűzoltónak állhat a szebbik nem!
Úgy tűnik, a két világháború közötti román aranykor hiába fénylik annyira a jelenből visszatekintve. Gazdasági fejlődés szintjént például Magyarország rávert. Akkor is.
Tovább folyik a román szerecsen mosdatása. És nem túl éleselméjűen.
És hadd tegyük hozzá: a kolozsvári Sapientia filmes csapata irtó jó munkát végzett.
Már nem tudjuk követni, hogy kinek a közbenjárására, de lehet, hogy nem is fontos.