Fotó: hosszabbitas.hu
Behálózva
gycsaba
2018. december 19. szerda, 17:16
A futball, az irodalom és a politika határvidékén született esszékötetét mutatta be Kolozsváron Borsi-Kálmán Béla történész-diplomata.
Azt már nagyon kevesen vitatják, hogy a zene mellett a sport és azon belül főleg a futball ágyazódott be a legmélyebben a társadalomba, közösségteremtő és -formáló ereje megkérdőjelezhetetlen, s lehet szeretni vagy utálni, valamilyen módon napi szinten „átgurul” az életünkön. És persze tükröt tart nekünk, hogy pontosabban megismerjük a társadalmat, a benne élők lelkületét. Mindezek fontosságát „préselte” két borító közé Borsi-Kálmán Béla is, akinek legújabb, Pszeudó-fociesszék. Széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről című könyvét kedden mutatták be Kolozsváron. 
 
 
       Bíró Béla újságíró, Borsi-Kálmán Béla, a könyv szerzője és Lakatos Artur egyetemi tanár 
 
A labdarúgó múlttal rendelkező, erdélyi származású történész-műfordító-diplomata nem először ír a rendkívül fontos intézményeknek számító futballstadionok világáról, ahol egy mérkőzés erejéig eltűnnek az osztálybeli, rétegbeli, habitusbeli különbségek, azokról az időkről, amikor a foci több volt egyszerű sportnál. 
 
A Kolozsvár Társaság előadótermében megszervezett könyvbemutatón Borsi-Kálmán Béla kiemelte, meglehetősen hamar tudatosult benne – „öt-hat-hét évesen, amikor nagyjából minden eldől, amikor könnyű még megfertőződni” –, hogy a labdarúgást egyfajta misztika lengte körül: focizni tudni az ötvenes/hatvanas évek Magyarországán rangot jelentetett, akárcsak Argentinában vagy Brazíliában, ahol szinte vallásként tartják számon ezt a sportágat. 
 
 
„Emlékszem, hogy az ötvenes évek elején az Aranycsapat játékosai gyerekként mitikus alakoknak tűntek a szememben. Kinn, a csengerbagosi grundon mi is olyanok akartunk lenni, mint ők. Az akkori Kossuth utca közelében volt egy kiszáradt patakmeder, ott együtt fociztak román, zsidó, magyar és sváb gyerekek, és ott a pályán soha nem volt lényeges, hogy ki honnan érkezett, milyen kisebbséghez tartozik, csak egy dolog számított: ki hogyan bánik a labdával” – idézi fel gyerekkori emlékeinek fontos „rangadóit” a 70 éves szerző. 
 
Új könyvének előszavában megjegyzi: „(…) a futball, a Focista (előbb Puskás s később Albert) a Remény megtestesülése lett: kitörési, önmegvalósítási lehetőség, a hőn áhított nyugati életszínvonalat is beleértve. (…) az aranylábú fiúk és nem kevésbé tehetséges hatvanas évekbeli utódaik bárki ellen győzhettek, minden történelmi megaláztatásunkért, nemzet- és társadalomépítési kudarcunkért elégtételt vehetettek: a többszörösen frusztrált magyar honpolgárok s különösen a leszakadt nemzetrészek még náluk is sikerhiányosabb tagjai azonosíthatták magukat velük, e földöntúli, a törvényeken felülálló, szinte mitikus lényekkel.” 
 
Mára teljesen megváltozott az a valamikor nemes vetélkedőnek indult felnőttjáték, amit labdarúgásnak hívunk: Borsi-Kálmán Béla szerint a globalizált világ teljesen átírta, tönkretette a korábbi értékrendszereket, a futball ma pénzért összevásárolt gladiátorok harcáról szól, „a nemzeti tudatot már nagyítóval kell keresni”. 
 
 
                         A szerző dedikál a kolozsvári könyvbemutató után 
 
Borsi-Kálmán Béla egyik esszéjében a focijelenség emberi dimenzióit úgy mutatja meg, hogy párhuzamba állít két arrogáns, hiperaktív, lehengerlő stílusú szereplőt: egyet a politika (Nicolas Sarkozy volt francia elnök) és egyet a futball világából (José Mourinho portugál futballedző). Borsi-Kálmán szerint azon a közhelyen túl, hogy a politika és a futball kézen fogva jár, a futball „mintegy leképezi, többé-kevésbé híven tükrözi egy társadalom állapotát, rejtett törvényszerűségeit, erőviszonyait”, számára ezért lehet párhuzamba állítani két olyan korszakos figurát, akik a maguk területén meghatároztak egy korszakot és hasonló pályaívet jártak be. 
 
A sportág mindent átható hatására reflektálva a szerző az irodalom és a futball kettősségének is szán egy fontos fejezetet. Az esszékötet utolsó darabját Esterházy Péternek szentelte, akivel éveket töltött együtt a futballpályán, „épp abban az időszakban – 1976-1983 –, amikor a Mester, a posztmodern regényirodalom hazai megteremtője bekerült a magyar irodalmi kánonba”. Borsi-Kálmán Béla könyvében felidézi, Esterházyt focistaként már 1966 tavaszán szemrevételezte egy iskolai salakpályán, ahol „játszott az ellenfél csapatában egy észvesztően technikás, ráadásul szerfelett loboncos »tollú« srác, aki hamisítatlan kültelki stílusban rendületlenül osztogatta a »kötényeket« meg az »ernyőket« – s hozzá a »poénokat«: (Deszkázd be, kishaver; Vigyázz, leviszi a séródat!) és ha kellett – a »tüskéket« is”. A focirajongó Esterházy maga is írt focitémájú könyvet (Utazás a tizenhatos mélyére – 2006, Semmi művészet – 2008). 
 
A könyvbemutatón felszólaló Bíró Béla újságíró, nyugalmazott egyetemi professzor a Nemzetépítés és nemzettudat a futball tükrében című esszé fontosságára hívta fel a figyelmet. Mint fogalmazott, az írás magyar, francia és román példákkal élve tér ki a különböző nemzetépítési modellek hatására a labdarúgás világából merített adatokkal, történelmi kontextusba ágyazva. Már a nemzeti tizenegyek összetételére ránézve is „látható, milyen eredményekkel járt az asszimiláció ebben a három országban: a franciák lassan már nem ismernek rá a szeretett Franciaországukra, Magyarországon szinte már alig léteznek etnikai kisebbségek. A románok is próbálkoztak, de szerencsére itt több olyan etnikum is él, amely megélheti identitását” – mutatott rá Bíró Béla.
 
Szerinte Borsi-Kálmán Béla írása elvezet ahhoz a versenyalapú együttélési „technikához”, amely megmentheti Európát a teljes eltűnéstől. „Az eltérő nyelvi és kulturális értékek kölcsönös elfogadására és tiszteletének képességére alapuló társadalmi szerződés megkötésére van szükség. Az értékek kölcsönös elfogadása segít a felfelé emelkedésben, erre számos példa is van Európában. Amennyiben ez megtörténik, lesz esélye Európának, és nekünk, romániai magyaroknak is megvan az esélyünk rá, hogy megmaradjunk” – mondta Bíró Béla.  
 
A kedden bemutatott kiadvány számos érdekes adatot is tartalmaz a sportág rajongói számára (és nem csak). A futballtörténeti családnév-etimológiával foglalkozó fejezet például azt mutatja meg, hogy az etnikailag román eredetű játékosok csupán az 1950-es évek közepén kerültek fölénybe a román nemzeti válogatottban. Addig a játékosok elsöprő többsége erdélyi és bánsági klubok játékosa volt, identitásuk pedig többnyire magyar, még ha többségük német (sváb) származású is. Érdekességképpen, 1922 júniusában, a Jugoszlávia–Románia összecsapáson (2-1) a román válogatott a következő felállásban lépett pályára: Adalbert Ritter, Alois Szilágyi, Hirsch Elemér, Jakobi Dezső, Nicolae Hönigsberg, Zimmermann Ferenc, Aurel  Guga, Carol Frech, Paul Schiller, Rónay Ferenc, Avar János.   

A szerző fotói. 

comments powered by Disqus
Hogy kerül a cuna meg a farok a mioritikus keresztnévlistára? Többek közt erről is szól Radu Paraschivescu briliáns írása.
Persze, Dăncilă is udvarolhatna elegánsabban a magyar szervezet támogatásáért.
Ha ez igaz, nem is értjük, minek kell irtó sok pénzért választást szervezni?
Ki érti ezt? Most, hogy a szokásos cirkusz nélkül lehetne szavazni külföldön, már nem olyan vonzó a szavazás lehetősége.
A PSD egy rothadó politikai hulla. De még mozog. Sőt, irányít. Mircea Morarius írása.
Legszívesebben saját kezűleg lapátolná vissza a földet Kolozsvár vezetése a most megtalált északi kapu alapjaira.
Adózzunk egy perc néma csenddel az életszínvonal emlékének. :(
Ismerős a helyzet, ugye? Valaki belénk gyalogol, jön az igazságszolgáltatás, aztán kiderül, hogy a valaki igazából Valaki, és az igazságszolgáltatás szépen odébb áll.
Ha ilyen alakok irányítják a romániai közoktatást, márpedig ez a helyzet, akkor nincs miért csodálkozni a sorozatos katasztrófákon.
De lehet, hogy nem is baki? Lehet, hogy Viorica maszkja alatt Liviu Dragnea rejtőzik? De akkor… ki ül a dutyiban a Vezér maszkja alatt?
Mert egy amerikai kampányfotó igazán jól mutat a jelöltek vécéjében, izé, cévéjében. Na de ki marad itthon, a mioritikus politikai latrinában?
A megrendült takarítónő hirtelen azt sem tudta eldönteni, a terrorelhárítást, Chuck Norrist vagy a szellemirtókat hívják rá az Apokalipszis három ifjú lovasára, akik annyira idegesek lettek egy zenélős játéktól, hogy szanaszét verték a komplett iskolát. ¯\_(ツ)_/¯
Mintha folyton ugyanaz a film menne az összes romániai moziban. Lepereg, aztán kezdődik újra. És a megalázott figurák mi vagyunk. Meg a gyermekeink.
Több tíz páciens is érintett lehet, állítja az elmekórház igazgatója.