Történelmi pályafutásunk jelentős részére már jó sok éve működik a göröngyös terepen szállított zongora metaforája. A régmúlt időkben élők, akik közül egyesek komolyan kivették részüket a zongora tolásából, a szünetekben pedig még játszottak is rajta, már nem tudják közvetlenül elmondani nekünk, hogy milyen volt akkoriban. Már csak a történelemórák maradtak nekünk. Ezek egy részében pedig az agyunkat mosták. Aztán jött a szabadság alatti széthúzás, az egymás legitimitását és igazságértékét vitató történelmek. Már Marin Sorescu sincs köztünk, hogy elmondja véleményét a történésekről (utalás Sorescu Óvatosan a zongorával a lépcsőn című könyvére – a szerk.). Nevetne? Vagy inkább elszomorodna? A cinizmus valamilyen formáját választaná? Nem tudhatjuk.

Tény, hogy az 1989 óta ide-oda tologatott hangszer nagyjából befejezte pályája sima szakaszát. Előbb-utóbb el kellett érkeznie az elkerülhetetlen lépcsőkhöz. Most pedig, talán jobban, mint valaha, rendkívül fontos, hogy hova visszük a hangszert. Mert igen, vannak a közelben felfele vivő lépcsők. De ugyanilyen közel vannak a lefele vivők is.

Négy polgármester, négy jelentős erdélyi megyei jogú városból (csak egy erdélyi, a többi partiumi és bánsági – a szerk.) bejelentették, hogy Nyugati Szövetség néven közös közigazgatási projektet indítanak. Temesvár, Arad, Nagyvárad és Kolozsvár. Az elegáns és a közvélemény számára jó érzéssel szőtt megfogalmazásokon túlmenően olyasmit sugall, amiről már jó néhány éve beszélnek félszájjal.

„Egyszer csak ki fog pukkanni ez, amit mi közigazgatás alatt értünk. Nem megy majd a végtelenségig, hogy szinte az egész, helyi szinten összegyűjtött pénz Bukarestbe kerüljön. Mint ahogy az sem működik majd a végtelenségig, hogy a központi közigazgatás – akarva-akaratlanul – folyamatosan gátolja a helyieket. Eléggé csúnya lesz és botrányos. De még csak nem is ez lenne a baj. Ám bonyolult és zaklatott világban élünk, nagyon nehéz a zongora, a terep pedig ennél göröngyösebb már nem is lehet.”

Másrészről mit vethetsz egy erdélyi szemére – feltételezve, hogy nem azok közé tartozik, akik azt hiszik, hogy az ősei csinálták az ősrobbanást és aztán a világegyetemet is –, tehát mit válaszolsz neki, ha valami nagyon is természetes dolgot kérdez tőled?

„Tisztelt honfitárs, miért vagyok én hibás azért, hogy itt jobb az adóbehajtás, magasabb az életszínvonal, hiszünk a nyugati értékekben és azt akarjuk, hogy egyre jobban menjen sorunk, vagyis fejlődni akarunk és civilizáltan élni? Úgy gondolom, hogy ezt én jobban tudom irányítani, meg akarom tenni, és van is mivel. Többé nem viselem el az örökös bukaresti halogatásokat és átveréseket! Ráadásul megalázottnak is érzem magam. Miért kell Szegedre, Debrecenbe vagy Bécsbe mennem kórházba, amikor van miből hasonló kórházakat építenem itt, a saját városomban? Miért várjak száz évet, míg a központban valaki végre elhatározza magát és elkészíti egy autópálya megvalósíthatósági tanulmányát? Majd mi építünk autópályákat, mert bírjuk cérnával. Miért vénüljek meg úgy, hogy folyamatosan Bukarestbe hordom a pálinkás demizsonokat, azt remélve, hogy megengedik, hogy felújítsam néhány iskolámat, színházamat, múzeumomat és más hasonló intézményemet? Megtehetem mindezt európai pénzek segítségével és már nem kell a fővárosi dumálásokat hallgatnom, mert szavakkal ezerszer átvertek már.”

Persze, ezek a legfinomabb változatok. Mindnyájan tudjuk, a hangulat rendkívül feszült, a román nyelv pedig nincs híján az ilyen esetekre illő kifejezéseknek.

Amikor belemész egy ilyen vitába, a dolgok elég gyorsan elfajulnak. Ennek az is az oka, hogy mindenkinek már túl régóta súlyos próbára teszik a türelmét. Nagyon nagy a düh, annál is inkább, mert az az érzés kíséri, hogy mindenkit hülyének néznek és egyszerűen megaláznak. Milyen érveket sorakoztathatsz fel annak, aki világosan elmagyarázza, hogy ez már nem megy így tovább? Vagy ha ég az arcod a szégyentől, hisz látod, mit sikerült elérniük másoknak, másfelé, te pedig folyamatos botrányokkal és ígérgetésekkel foglalkozol. És főleg állandó promiszkuitásban, olyan képzetlenségben, mely azzal fenyeget, hogy sürgősen a civilizáció totális elutasításává változik. A honfitársak pedig tömegesen távoznak: olyan migráció ez, amely már nem – csak – gazdasági, hanem mélységesen pszichológiai jellegű is.

Nos, egyes polgármesterek a kezükbe veszik a sorsukat és úgy ítélve meg, hogy eleget mondták szép szóval, elhagyják a balkáni tragikomédia színpadát és nekiállnak helyileg gazdálkodni, térségi kihatással, amihez más települések is csatlakozni fognak. Vagyis Nagyszeben, Gyulafehérvár, Resicabánya is – és ohó, ez még csak a lista eleje. A szövetséget létrehozó, valamint a majd ezután csatlakozó városok közösségeinek támogatása pedig látványos lesz.

Milyen reményekkel és – főleg – milyen bátorsággal vethetnél bármit is ezeknek az embereknek a szemére? Hogyan beszélhetsz nekik még nagyobb összefüggésekről? Hogyan magyarázhatnád nekik azt, hogy egy enyhén robbanékony közegben egy tisztességes és tökéletesen normális ötletnek a szikrája sokkal szerencsétlenebb következményekkel járhat, mint ahogy azt bárki is képzelte volna, amikor azt megfogalmazta? Hogyan hallgathatnának még meg az emberek, amikor évtizedeken keresztül hangoztattad, marslakó és gyengeelméjű módján, a magyarveszélyt, csak azért, hogy szavazatokat szerezz? Kinek van még füle most geostratégiákról és regionális egyensúlyokról szóló diskurzusokhoz?

Éveken keresztül ideges hangulatot akartál fenntartani, hogy legyen hova elültetned az ostobaságaidat és őrültségeidet? Pontosan azt aratsz, amit vetettél. Nem az emberek hibája, hogy már semmit sem akarnak meghallani. A te hibád, mert minden nap veszélyeket harangoztál be. Most pedig, amikor a helyzet tényleg megkövetelné, fogalmad sincs, hogyan kell finomhangolást végezni. Bukarestben vannak már urak és hölgyek, akik nagy szájjal elítélik „Erdély elszakadását”. Sajnos, akad majd elég szerencsétlen, akik ezt a refrént fogják énekelni. Mások pedig azt fogják nekik válaszolni: „Most is nagy a szátok? Akkor viszlát!” A zongora a lépcsőn van. Normálisan fel kellene vinnünk a házba. De egyesek minden áron a pincébe akarják letolni.