Fegyvermustrán a Székely Hadosztály tagjai itt már a Nemzeti Hadseregben
Hol vannak a katonák
szabot
2018. november 26. hétfő, 11:12
Száz éve alakult, majd veszett bele a Trianont övező mítoszok világába az egyetlen ütőképes magyar katonai egység, amely itt tartózkodott, miközben Erdélyt Romániához csatolták.
Mindössze négy hónapig állt fenn, és sohasem harcolt Székelyföldön a Székely Hadosztály, de még Kolozsváron sem – tudtuk meg Gottfried Barna történésztől szerda este a Korunk Akadémia Összeomlás és impériumváltás Erdélyben címen futó centenáriumi minisorozatának harmadik előadásán. 
 
A Magyar Nemzeti Levéltár Nyíregyházán dolgozó megyei főlevéltárosa hadtörténeti alapossággal vázolta fel a Székely Hadosztály rövid történetét, illetve azokat a kedvezőtlen, már-már lehetetlen politikai, társadalmi, gazdasági körülményeket, amelyek között hadi sikereket kellett volna elérnie az éppen széteső Magyarország megvédésében.
 
Gottfried Barna történész, levéltáros
 
Gottfried Barna történész, levéltáros Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde
 
Az akkori viszonyokat alaposabban és érzékletesebben tárta a kolozsvári hallgatóság elé, mint szeptemberben Szakály Sándor a sorozatindító előadásban
 

Lázongás, parancsmegtagadás

ütötte fel a fejét az olasz fronton a Monarchia magyar legénységű egységeinél is 1918. október 25. után, ekkor alakultak a hátországban a különböző nemzetiségek nemzeti tanácsai, és egy héttel később kötötte meg a padovai tűzszünetet az osztrák-magyar haderő az olasszal. 
 
A katonák haza akartak menni, egy részüknek rettenetesen elege volt már a háborúból, más részük viszont szeretett volna részt venni az ország megvédésében. Újságokból, levelekből értesültek róla, hogy összeomlott a bolgár front, és nem először gondolták úgy, hogy inkább otthon volna a helyük: a történész szerint a tényleges honvédelem gondolata már 1916. augusztusában is felvetődött bennük, amikor a román királyság hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és megtámadta Erdélyt.
 
1916-ban ez még nem vezetett lázongáshoz, mert sokkal jobb állapotban volt a monarchia hadereje, másrészt a német és osztrák csapatok másfél hónap alatt visszaverték a román katonaság támadását Erdélyben, sőt Bukarestig meg sem álltak. 1918-ban viszont a Monarchia már csak gyengén tudta ellátni és felszerelni az egységeit, amelyeket a fáradtság és a spanyolnátha is kikezdett.
 

Az elsők között az erdélyi hadosztály, a magyar királyság 38. gyaloghadosztálya, annak is a 22-es marosvásárhelyi ezrede lázadt fel 

a Hétközség-fennsíkon, amely az első világháború egyik legnagyobb mészárszéke volt ebben és a korábbi időszakban is, magyarázta Gottfried Barna. 1918 nyarán ez a hadosztály még a magyar királyság területén teljesített rendészeti feladatokat, júliusban vitték csak ki az olasz frontra hadtesttartalékként. Október 24-én, amikor az olaszok megindították a később teljes győzelemmel végződő támadásukat, az osztrák-magyar hadvezetés a három másik ezredet, a kolozsvárit, a brassóit és a nagyszebenit még fel tudta rendelni a hadszíntérre, a 22-es ezred azonban megtagadta a parancsot.
 
Az első lázadó egység egyébként a 27. császári és királyi gyaloghadosztály volt, annak is a losonci ezrede, a 22-esekre ez a lázadás ragadt át, pontosította a történész. A hadosztályt ki kellett vonni a frontról mind a négy ezredével, és elindították Erdély felé. 
 
Az osztrák hadvezetés 12 órával hamarabb kihirdette a tűzszünetet, mint ahogy megkötötték, az olaszok pedig a megkötés után 24 órával tekintették érvényesnek, így 360 ezer hadifoglyot ejtettek. Közülük százezren csak 1920-ban térhettek vissza Magyarország területére – illusztrálta a történész annak okait, miért nem volt bevethető hadsereg Magyarországon 1918 végén.
 
A történész-levéltáros nem zárta ki az osztrák szándékosságot sem abban, hogy az olaszok ennyi hadifoglyot ejthettek. Kollégái levéltári hivatkozással idézik a Monarchia utolsó uralkodóját, IV. Károlyt, aki a magyar csapatok fogságba ejtését akarta elérni, hogy ne forduljanak a budapesti forradalmi kormány ellen. Az osztrák-magyar 21. hadtesttől pedig egy névtelen levelet akartak eljuttatni a legközelebbi olasz tiszthez, rajta keresztül pedig az olasz főparancsnoksághoz azzal a kéréssel, hogy az olaszok szállják meg Dél-Tirolt a Brenner-hágóig, miközben az olasz hadsereg még Olaszország területén volt, az osztrák-magyar egységek pedig a dél-tiroli völgyekben torlódtak fel.
A hadifogságot elkerülő, az Alpokon keresztül hazatérő egységek élelmezését nem biztosították, fegyvereiket fokozatosan elvették, Linder Béla, a kilencnapos hadügyminiszter november elsején egyenesen a hadsereg lefegyverzését hirdette meg, vázolta Gottfried a katonaság helyzetét. A 21-es kolozsvári ezred november 16-án ért a városba, aznap kiáltották ki a köztársaságot Budapesten. A brassói és nagyszebeni ezred nem is tudott hazatérni, hiszen át kellett volna lépje a Maros mentén húzódó demarkációs vonalat, így nagyjából mindenki leszerelt, a 38-as hadosztálynak csak a kerete maradt meg – fogalmazott Gottfried.
 
A leszerelési rendelet hatására az addig a Gyergyói- és a Csíki-medencében állomásozó, döntő többségében nem erdélyi legénységű Goldbach-csoport (amelynek feltöltésével vélték volna megakadályozhatónak az 1916-oshoz hasonló román betörést) feloszlott, Gottfried szerint lövöldöztek, fosztogattak, ahogy a Küküllő mentén jöttek nyugatra. Az október végén távozott Goldbach tábornok utódja, Szabó tábornok visszaemlékezésében egyetlen észszerű feladataként azt írta le, hogy megszabadítsa Erdélyt ettől a csoporttól: a minél kevesebb rombolás érdekében minél hamarabb vonatra tegye őket. 
 

November elején már nem volt jelentős haderő Erdélyben,

vázolta a történész: nemzetőrségek alakultak elsősorban a belső rend fenntartására, rajtuk kívül a csendőrségnek volt fegyvere, de őket a november 12-én Erdély területére lépő – egyébként gyatrán felszerelt és kiképzett – román haderő erőfeszítés nélkül szorította a Marosnál húzódó demarkációs vonalon túlra. 
 
Léteztek még az úgynevezett tiszti különítmények, a speciális feladatokra kikülönített egységek, de ezek sem voltak alkalmasak a román haderő feltartóztatására – jegyezte meg Gottfried, ahogy a belgrádi katonai konvenció és az abban november 13-án rögzített demarkációs vonal, a Maros sem, azt a román egységek december elején átlépték. 
 
Fényes László, a Károlyi-kormány belügyminisztere Erdély katonai és politikai vezetésével együtt döntött úgy, hogy 
 

a magyar egységek nem állnak ellen a román katonaság előrenyomulásának,

Kratochvil Károly ezredesmivel a szembeszállásra alkalmas erők nem álltak rendelkezésre – írja visszaemlékezésében az a Kratochvil Károly (a bal oldali képen), aki november elején a 39. hadosztályt annak parancsnokaként katonai rendben vezette vissza az olasz frontról állomáshelyére, Nagyváradra, pár hét múlva pedig őt nevezték ki a Székely Hadosztály parancsnokává.
 
A november 13-án aláírt belgrádi katonai konvenció hat gyalog- és két lovashadosztály felállítását engedélyezte Magyarország számára. Erdélyben a 38. hadosztályt tervezték visszaállítani, de a Monarchia és a közös hadsereg szétbomlásával ekkor átalakult a teljes katonai közigazgatás is. Az erdélyi katonai parancsnokság korábban Nagyszebenben működött, ekkor helyezik át Kolozsvárra erdélyi kerületi katonai parancsnokság néven Siegler Konrád tábornok irányítása alá.
 
1918 novemberében azonban nyugdíjazzák a tábornokokat, a tehetségeseket is, ezzel egyből lefejezték a roppant korlátozottan alakuló, új magyar haderőt – magyarázta Gottfried. Ezért Kratochvil Károlyt kérték fel Nagyváradról, hogy vegye kézbe a 38. erdélyi hadosztály újjáalakítását – de ő ekkor még csak ezredes volt, ezredes pedig az első világháborúban formálisan nem vezetett hadosztályt. Ennek ellenére november végére már ő a parancsnok, de legénység még alig állt rendelkezésre, 
 

Kolozsváron senki sem akart ismét katonának állni. 

Székely tartalékos tisztek javaslatára és Apáthy István főkormánybiztos támogatásával úgy döntöttek, a Székelyföldön toboroznak legénységet, az előrenyomuló román hadsereg mögött. Mivel ezek a székely tisztek zömmel erdővidékiek voltak, Barótra indultak először toborozni. December elsején gördült ki az első páncélvonat Ágostonfalváról, amely a székely önkénteseket szállította Kolozsvárra.
 
Ezután folyamatosan érkeztek székely önkéntesek, de nem csak keleti irányból, hanem a frontról hazaszállingózó katonák közül is bevonultak, az együtt érkező teljes alakulatokat is ide irányították, illetve az ekkor már egy hónapja Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács is igyekszik a főváros utcáin lézengő székely katonákat rávenni, hogy csatlakozzanak a 38. hadosztályhoz. Csatlakoztak a nemzetőrség és a csendőrség kiszorított egységei, illetve a demarkációs vonalon túlról érkezett tiszti különítmények is.
 
A hadosztály keretében újjáalakult a 21. kolozsvári ezred, a 24. brassói ezred immár zilahi székhellyel, a 32. dési gyalogezred, és a hadosztályhoz sorolták Kelet-Magyarországról a 12. szatmári gyalogezredet.
 

A közhangulatot még mindig a leszerelési és forradalmi „delírium” uralja,

fogalmazott Gottfried, amit a kolozsvári – addigra feldúlt – Honvéd utcai kaszárnya állapotával illusztrált: az ide érkezett székely önkéntesek nem voltak hajlandók a körletben lefeküdni, inkább szalmát kértek, hogy az udvaron, szabad ég alatt aludjanak – decemberben.
 
Bár Kolozsváron rendezettebbek voltak a közállapotok, mint Budapesten, a hadosztály vezetése úgy döntött, a frissen érkezett önkénteseket inkább kiemelik a városi közhangulatból, és a fellegvári barakktáborban helyezik el. Ráadásul ezt a tábort nem fosztották ki, voltak például kályhák benne – mondta a történész, aki kétezer főre tette az addig Kolozsváron összegyűlt katonák számát.
 
Decemberben a román katonaság megszállta a stratégiai fontosságú erdélyi városokat Máramarosszigettől Désen át Gyulafehérvárig a körülöttük lévő területekkel együtt. Ezt próbálta akadályozni Apáthy István azzal, hogy január elején megegyezett Henry Berthelot tábornokkal egy 15 km széles semleges sáv létrehozásában a román és a magyar katonai erők között. A román hadsereg mindazonáltal ezt a semleges sávot is átlépi majd.
 
 
A semleges sáv és az alakulatok pozíciói Kratochvil kivetített rekonstrukcióján
 
Közeledtükre a 38. hadosztály vezetése úgy döntött, a két feltöltött zászlóaljat december 22-én kivonja Kolozsvárról. Az elsőt sikeresen bevagonírozták, és elvitték, a második indulása viszont tragikus lehetett, mesélte a történész: a lakosság könyörgött nekik, visszahúzta, leitatta őket, így kerültek vonatra, és onnan lőttek mindenre. A román hadsereg 1918. december 24-én vonult be Kolozsvárra, Apáthy Istvánt letartóztatták.
 
A székely alakulatokat Nagyváradra vonták vissza, de a város nem fogadta be őket, így Szatmárnémetibe mentek, ott folytatódott a kiképzésük és felszerelésük. A hadosztály parancsnokságát előbb Bánffyhunyadra, majd még nyugatabbra, Debrecenbe helyezték. Kratochvil a parancsnoksága alatt álló egységeknek azt az utasítást adja, hogy szállják meg a Királyhágót, és zárják le a folyóvölgyeket, de ehhez nem volt elég ember, se felszerelés. Gyakran megtörtént, hogy raktárakat törtek fel, hogy szerezzenek maguknak fehérneműt, bakancsot, egyenruhát, élelmiszert.
 
Mivel a hadosztályt főként székely önkéntesekkel töltötték fel, Festetics Sándor miniszter rendeletére 1919. január 20-án vette fel a Székely Hadosztály nevet.
 

Január végére tehető a hadosztály fénykora is,

ekkor ugyanis a kolozsvári ezred támadást indított Csucsáról Kolozsvár irányába – a hadosztály-parancsnokság utólagos értesítésével. Néhány napon át eredményesen haladt előre tüzérségi erő nélkül, de a román tüzérséggel szemben ez sokáig nem volt tartható.
 
Ekkorra már az Almás völgyének és a Gyalui havasok román lakosságából különböző néven futó légiók és gárdák alakultak, sőt fel is fegyverezték őket, a 21. kolozsvári gyalogezredet pedig az a veszély fenyegette, hogy bekerítik, ezért visszavonult. Ekkor rögzült április 16-ig a Szinérváralja – Királyhágó – Belényes között húzódó frontvonal.
 
Ekkor indult toborzás az Alföld keleti részében, a Partiumban, a Tiszántúl északi részében, de ez szinte semmilyen eredményre nem vezetett. Debrecenben és a hajdúságban viszont igen, itt maga Kratochvil irányította a toborzást, kormányzati támogatást is kapott, és a 39. hadosztályból két zászlóaljat a Királyhágóhoz tudott irányítani. 
 
Gottfried Barna magyaráz
 
Gottfried Barna magyaráz
 
Februárban viszont, mikor elkezdtek mutatkozni az első eredmények, leállították a toborzást. Ennek oka Gottfried szerint az a kettősség, ami erőteljesen jelen volt a katonapolitikában: a hadügyminisztérium és a Budapesti Központi Katonatanács igyekezett egymást ellehetetleníteni. A Székely Hadosztályt támogató Bartha Albert hadügyminiszternek decemberben le kellett mondania, mert a Katonatanács kommunistaellenesnek tartotta, és tüntetést szervezett ellene. Január 19-én már utódja, Festetics Sándor is lemondott.
 
A történész szerint a budapesti forradalmi kormány mindvégig veszélyként tekintett egy szervezett hadseregre, egy szervezetlen viszont nem fenyegethette a Katonatanács politikai elképzeléseit, ezért folyamatosan szabotálta a Székely Hadosztály felszerelését. A bevethető állomány februárra eléri a 8315 főt, de ez még mindig kevés egy hadosztály teljes feltöltöttségét jelentő 27 ezer főhöz képest.
 

A Nem, nem, soha! először

Szatmárnémetiben hangzott el, mégpedig Károlyi Mihály miniszterelnök szájából, mesélte Gottfried Barna a Szamos című lap március 4-i beszámolójára hivatkozva. A miniszterelnök ugyanis március 2-án meglátogatta a Székely Hadosztály ott állomásozó egységeit a barátkozás jegyében. Remek szónok, de katonapolitikája maga a csőd volt, értékelte a történész.
 
A látogatás célja a kormány és a Székely Hadosztály közötti feszült viszony rendezése volt, ötletgazdája Gottfried szerint Nagy Vince belügyminiszter, Szatmárnémeti korábbi polgármestere volt. A történész úgy véli, a Katonatanács vezetése Pogány Józseffel az élen nem volt érdekelt abban, hogy a kormány és a Székely Hadosztály közötti ellentétek feloldódjanak, mivel Pogányék világforradalmi céljai nem örvendtek széleskörű támogatásnak a hadosztály körében.
 
Márciusban újraindult a toborzás, de a debreceni és környéki eredményeket már nem tudták megismételni, az Alföld és a Partium lakossága apátiával figyelte a történéseket, a lakosság körében még tart a „delíriumot követő másnaposság” – fogalmazott a történész.
 
A történész kolozsvári közönsége
 
A történész kolozsvári közönsége
 
A román hadsereg közben átjött a semleges zónán, és elfoglalta Zsibót és Zilahot. A környéken a zilahi nemzetőrök tartózkodtak más alakulatokkal kiegészítve, és olyan híreket kaptak, hogy a román katonák erőszakoskodtak a zilahiakkal, ezért úgy döntöttek, megtámadják a várost. Visszafoglalták, de katonai számítás, vagyis a közeli Meszes visszafoglalása nélkül, ahonnan másnap már a román tüzérség lőtte a várost. Zilahról így kivonultak a magyar katonák, menekülthullám indult utánuk.
 
A román fél április 16-án indította meg a fő támadást, amikor Csucsánál már a Tanácsköztársaság jól felszerelt ezrede várakozott, illetve a történész szerint fosztogatott, az első puskalövésre pedig megfutamodott, a Királyhágó mint kulcspozíció elveszett. A román hadsereg nyomult előre, egyik zászlóalja túl gyorsan is: április 21-én becsúszott a magyar alakulatok mögé Mátészalkánál, a frusztrált a Székely Hadosztály pedig teljesen megsemmisítette. Utána Mátészalka egész éjszaka temetett, illusztrálta Gottfried a vérengzés mértékét. Másnap megérkezett a román főerő, eldöntötte az ütközetet,
 

április 26-án pedig a Székely Hadosztály letette előtte a fegyvert Demecsernél.

Tagjainak egy része tovább harcolt a vörös hadseregben különösebb ideológiai törés nélkül, pusztán a szülőföldjükért, állítja a történész. Az alakulat másik részét a románok internálták Brassóban. A vörös hadseregben harcolók egy része 1919 második felében Nyugat-Magyarországon csatlakozott a nemzeti hadsereghez abban a reményben, hogy az fogja majd a románokat kiszorítani Erdélyből.
 
A hadosztály emlékét ápolandó alakult meg a Székely Hadosztály Egyesület a húszas években, a második bécsi döntés után Erdélyben is fiókszervezetei alakultak. A hadosztály történetét maga Kratochvil Károly írta meg, könyvének egy példányát 1940-ben levélben köszönte meg egykori parancsnokának Márton Áron püspök, aki hadnagyként szolgált a Székely Hadosztályban.
 
Erdély elvesztését a történész a Monarchia dualizmusának is tulajdonítja, amely miatt Erdélyben nem a magyar politikai, hanem az osztrák és német katonai érdekek érvényesültek. Gottfried úgy véli, 1916 után nem lett volna szabad védtelenül hagyni a területet. Ahhoz, hogy valamennyire egyben maradjon a történelmi Magyarország, határozott kormányra, az országban rendre és hadseregre lett volna szükség – idézte Berthelot tábornokot. Illetve valódi államférfira, tette hozzá. 1918 végén azonban egyik sem állt rendelkezésre, zárta előadását Gottfried Barna.
 
Az Összeomlás és impériumváltás Erdélyben sorozat záróelőadását Romsics Ignác történész tartja majd A játszma vége címmel. 

 

comments powered by Disqus
Erősen jól kell lavíroznia az új román kormány hajójának a PSD által hátrahagyott vízi aknák között, ha nem akar nagyon hamar a levegőbe repülni.
Ha azt hittük, hogy a korrupcióellenesek makulátlan múlttal rendelkeznek, olvassuk el, mit derített ki Dan Barnáról a Rise Projekt.
Az ország, ahol Drakula, Jézus Krisztus, a Ferrari és a szekér egyáltalán nem véletlenül találkozik a csipkés márványpalota udvarán. Radu Paraschivescu írása.
A PSD történetében először fordul elő, hogy a hatalmas pártnak a saját politikai túléléséért kell küzdenie.
Kezdődhet a munka, az Európai Unió Tanácsa jóváhagyta a DNA volt főügyészének kinevezését.
Egy megtévedt kisember pokoljárásán keresztül beszél a magyar közállapotokról a magyar blues „atyja”.
Külföldi turisták benyomásait gyűjtötte csokorba az egyébként galaci szerző. És igazat is ad nekik.
A feltételezések szerint több antikommunista ellenállót is lelőttek a szekuritáté egykori karánsebesi épületének udvarán.
Egy félidő jó foci és egy hatalmas bombagól után a végén játékvezetői segítséggel győzte le Azerbajdzsánt a magyar labdarúgó-válogatott.
A híres vásár ma már múzeum. A szeretetteljes, toleráns, orgiasztikus, alkualapú árucsere múzeuma. De figyelem, aki naiv, ma is könnyen szopóágra kerül!
Úgy tűnik, egyesek egyszerűen képtelenek levetkőzni a Ceaușescu-éra reflexeit. Bár lehet, nem is nagyon akarják, hiszen maguk is az Aranykor méhéből származnak.
A `70-es évek egyik legbrutálisabb gyilkosának története legalább annyira hátborzongató, mint egy skandináv krimisorozat.
Kolbászból készült kerítést biztosan nem, ez tény. De ha megnézzük a rendelkezésre álló adatokat, esetleg rájövünk, hogy talán még sem volt olyan fene jó dolgunk a csodás kommunizmusban.