Murádin János Kristóf|Fotók: Erdély László
Málenkij robot
Szerző: Papp Attila Zsolt
2018. október 23. kedd, 17:27
Megrendítő emberi sorsokról beszélgettünk a kolozsvári történésszel, aki szerint a mai napig nincs jelen kellőképpen a köztudatban a szovjetek által elhurcolt erdélyi magyar civilek kálváriája.

Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem 38 éves oktatója másfél évtizede kutatja megszállottan a második világháború végén a szovjetek által elhurcolt kolozsvári magyarok történetét. Úgy véli, a történelemoktatás és a közösségi emlékezet hiányosságai miatt csak a túlélőkkel való személyes találkozások tarthatnák ébren a Gulágot és a GUPVI-t megjárt emberek történetei iránti érdeklődést az újabb nemzedékek körében; erre azonban, érthető okokból, egyre kevesebb az esély.

Murádin az ő drámájukat igyekszik emberközelbe hozni – és ezzel együtt a 20. századi magyar és közép-kelet-európai történelem egyik olyan fejezetét, amely annak ellenére ítéltetett feledésre, hogy családok százezreit érintette. Valamilyen módon: mindannyiunkat.

 

Nemrég a Filmtettfeszten együtt néztük meg Szász Attila Örök tél című alkotását, amely az első magyar Gulág-nagyjátékfilmnek számít. Miért kellett szerinted ennyit várni arra, hogy ez a film megszülessen? Hiszen mégiscsak eltelt közel három évtized a rendszerváltás óta.

Csoda, hogy ez a film megszületett, még ha későn is. Két tényezőhöz van köze ennek a késésnek. Az egyik természetesen a politikai akarat, illetve annak hiánya. A másik pedig a társadalmi emlékezet. Kezdeném inkább az utóbbival, mert ez kihatott a politikára is. 1945 után a Gulág, az elhurcolások, a szovjet fogság kérdése tabutéma volt.

Az interjúfotókat és a Gulág-kiállítás képeit készítette: Erdély László

Az utolsó olyan dokumentum, amelyben szerepel leírva a „szovjet fogságban” kifejezés (románul: „în captivitate URSS”), 1949 májusi keltezésű – a kolozsvári ideiglenes közigazgatási hatóság által kiadott okiratról van szó. Utána 41 éven keresztül, 1989-ig egy árva hangot nem volt szabad ejteni erről. A későbbi dokumentumokban már mindenféle körülíró megfogalmazások vannak, olyanok, hogy „külföldi tartózkodás után hazaérkezett” és hasonlók; a magyarországi oklevelekben is így szerepel.

Tehát ez a téma gyakorlatilag nem létezett a közbeszédben – miközben jóformán az egész társadalmat érintette, hiszen összesen 800 ezer magyar embert (katonát és civilt) vittek el, közülük mintegy 500 ezren jöttek vissza.

Őket azonban megfélemlítették, hiszen hazaérkezésükkor, az átvevőtáborokban – ahol egészségügyi karanténban tartották a foglyokat – a „nem létező” Szekuritáté emberei megfenyegették őket, mondván, hogy ha beszélni mernek arról, ami velük történt, nemcsak őket viszik vissza ugyanoda, ahol voltak, hanem a családjukat is. És ha valaki mondjuk a magnyitogorszki lágerből szabadult, ahol 53 százalékos volt a halálozási arány, az kétszer meggondolta, kockáztasson-e.

 

A '89-es rendszerváltoztatásnak ilyen szempontból nem volt felszabadító hatása?

Az a döbbenetes, hogy utána is még sokáig hallgattak róla. Nem volt „divat” erről beszélni, örültünk, hogy rég volt, elmúlt, a kilencvenes évek pedig amúgy is a gazdasági válságról szóltak, és az emberek megszokták, hogy ez most nem aktuális. Sokan pedig, különösen az egykori kommunista hatalom szereplői közül, kisebbíteni próbálták a probléma hatását: „nem is vittek el olyan sok embert, és azok amúgy is fasiszták voltak” – ezzel megindult egy bűnbakképzés, ami arról szólt, hogy az elhurcoltak tulajdonképpen azt kapták, amit megérdemeltek, és amúgy is túl vagyunk rajta, ne foglalkozzunk ezzel.

És azt is meg kell említeni, hogy a holokauszt szörnyűségei mellett a kommunizmus bűnei mindig háttérbe szorultak egy kicsit. Sokan a holokausztkutatók közül – akiknek pedig számítottunk a segítségére – úgy érezték, hogy ha a 20. századi történelemnek ez a fejezete hangsúlyosabban megjelenik a közbeszédben, ők óhatatlanul hátrányba kerülnek.

A holokauszt leírhatatlanul borzasztó volt, unikális az emberi történelemben – de a zsidók szenvedése semmivel nem lesz kisebb azáltal, hogy a kommunista diktatúra áldozataival is foglalkozunk. A kettővel együtt kell foglalkozni, mert teljesen mindegy, hogy egy jobb- vagy baloldali diktatúra gyilkolta halomra az embereket.

Van azonban egy jelentős különbség: a zsidókat iparszerűen végezték ki, tervezetten küldték a vágóhídra. A Szovjetunióban is hasonló működött, csak ott nem volt szükség az ipari mértékű kivégzésre, a gázkamrákra, mert a klimatikus viszonyok elvégezték ezt a munkát.

Hadd mondjak egy példát: a kolimai lágerben, a sarkkörön túl, a tajgában egy fogoly napi normája három köbméter fa kivágása, felvágása és behordása volt. Odakint mínusz 38 fok, a penge visszapattant a fa törzséről, gépi eszközeik nem voltak. Egy negyven-ötven kilóra lefogyott fogoly számára gyakorlatilag képtelenség volt teljesíteni a normát – de ha nem teljesítette, nem kapott vacsorát. Az említett viszonyok mellett, ha kimaradt három vacsora, jó eséllyel várt rá a meszesgödör.

A szénbányákban három hónapra taksálták az emberéletet, ennél többet nem nagyon lehetett kibírni: fent mínusz 30–40 fok, lent plusz 12–15 fok, már csak a hőmérsékleti különbségek is nagyon megviselték az emberi szervezetet.

 

Ha lehet átlagot vonni, mekkora volt a halálozási arány?

Lágere válogatta. Volt olyan tábor, ahol „csak” 8–9 százalék volt a halálozási arány, de például a kolimai láger 82 százalékos aránnyal „dolgozott”, a magadani aranybányákban pedig ez az arány még nagyobb volt.

És nem elhanyagolható a pszichológiai tényező sem: ha valaki nem került túl messze, az segített a túlélésben.

A túlélők elmondták sokszor: az a tudat, hogy „csak” Ukrajnáig jutottál, tehát nem kerültél nagyon messze az otthonodtól, nem a Távol-Keleten, nem Szibériában kötöttél ki, az életben tudott tartani, még a donbászi szénmedencék szörnyű körülményei közepette is.

Viszont az is gyakran előfordult, hogy valaki több tábort is megjárt, az Uraltól a Donbászon át Kazahsztánig, mert a munkaerőhiány függvényében csoportosították át a foglyokat. Ha szerencséd volt, és ott maradtál egy olyan lágerben, ahol egy kolhoz, állami gazdaság volt a környéken, nyáron könnyen élelmiszerhez juthattál, mert magadnak ástad ki a krumplit vagy szüretelted a szőlőt – de ugyanekkora eséllyel bekerülhettél az első transzportba, és irány Magadan, ott pedig nagyjából még három hónapod volt hátra…

 

Térjünk vissza arra, hogy erről a témáról a rendszerváltás után sem beszéltek túl sokat. Hogyan találtál akkor rá – vagy hogyan talált rád a téma? Volt-e ebben személyes motiváció?

Nincs olyan személyes indíttatásom, amelynek alapján a témával indulásból azonosulni tudtam volna. Miután elvégeztem az egyetemet, valamit kezdenem kellett magammal. 2003-ban beiratkoztam a Babeș-Bolyai Tudományegyetem jelenkori történelem mesterképzőjére. Édesapámat, aki művészettörténész, megkértem, javasoljon nekem valamilyen témát. Az államvizsgatémámat – az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron – kimerítettem, valami más kellett volna. Édesapám azt mondta – és ebből is látszik, mennyire ismeretlen volt ez a probléma –, hogy úgy tudja, itt, Kolozsváron is voltak elhurcolások a szovjet bevonulás idején, és foglalkozhatnék ezzel, mert nem írta meg senki. Gondoltam, ez nem túl nehéz, biztos csak néhány emberről van szó, egykettőre megleszek vele.

Menetközben jöttem rá, hogy ez irdatlan nagy téma, amelynek Kolozsvár csak egy kis szelete, ez egész Közép-Kelet-Európáról szól, és nemcsak az én életem nem elég, de egy egész kutatóintézet kéne, hogy rendszerezetten feldolgozzuk. Azt sem dolgozta fel senki, hogyan viszonyult a korabeli román és magyar sajtó ahhoz, hogy elvittek egy csomó embert. Az itthonmaradt családtagok megpróbáltak közbenjárni az egyházaknál, a politikusoknál, a közigazgatási hatóságoknál az eltűntek érdekében. A Református Kollégiumból egy egész fiúosztályt elvittek, harminc főt.

Képzeld el azt a szülőt, aki reggel tízórait pakol a gyerekeinek, elküldi őket iskolába – mert végre újranyitnak az iskolák, a színházak, az intézmények, hiszen a szovjeteknek érdekükben állt, hogy felszabadítóként jelenjenek meg, minél hamarabb újrainduljon a polgári élet, és a társadalom megnyugodjon –, majd soha többé nem látja őket.

A sajtóban nem lehetett megírni, hogy ezeket az embereket a szovjetek hurcolták el. Évekig létezett a Ki tud róluk? rovat, abban lehetett olvasni olyanokat, hogy valaki „rejtélyes módon eltűnt” vagy „1944. október 12-én a Farkas utcában nyoma veszett”. Ugyanis október 11-én vonult be a szovjet hadsereg – a román még nem – Kolozsvárra, és 12-én már megkezdődtek az elhurcolások, ez több napig tartott.

 

A kutatás, gondolom, kapott egyfajta lendületet, amikor a magyar állam meghirdette a Szovjetunióba hurcolt politkai foglyok és kényszermunkások emlékévét.

Igen, az emlékévet 2015–16-ra hirdették meg, aztán ezt meghosszabbították 2017 februárjáig. Akkor benyújtottunk egy pályázatot, meg is nyertük: ráállítottunk három-négy diákot, hogy az összes témába vágó anyagot fotózzák ki a korabeli sajtóból. Négyezer felvétel készült.

Ezekből kiderült, milyen deformált kép alakult ki már akkor is a társadalomban a deportálásokról. Olyanokat írtak, hogy a munkatáborokban megvalósult a román–magyar baráti összefogás, együtt építik újra a fasiszták által lerombolt Szovjetuniót, meg hasonló blődségeket.

 

Kolozsvárról hány embert hurcoltak el?

Három számadattal találkoztam. Az első alig 100–150 embert említ, de ezt én magam is meg tudom cáfolni, mert a kutatásaim során 782 nevet szedtem össze. A másik szám, ami már reálisabb, az 3000, a harmadik verzió szerint pedig 5000 emberről van szó.

A kérdés igazából most az, hogy három- vagy ötezer elhurcoltról beszélünk, ezt nagyon nehéz megállapítani. Valószínűbbnek tűnik az 5000, mert vannak olyan adatok, amelyek szerint csak a Dermatából, a legnagyobb kolozsvári üzemből 815 embert szedtek össze. Munkaerőre volt szükség, ezért csak férfiakat vittek el.

 

Nemzetiségre való tekintet nélkül?

Nem. Kizárólag magyarokat vittek. Kolozsváron volt egy 8–10 ezer fős román lakosság, de amikor a szovjet hadsereg bevonult, 1944 szeptember-októberében, akkor a románok már szövetségesnek számítottak, mert augusztus 23-án Románia átállt. A szovjetek járták az utcákat, és egyszerűen levadászták a jó fizikumúnak tűnő fiúkat, férfiakat, sőt még az óvóhelyekről is igyekeztek előrángatni embereket.

Egy gyűjtőhelyre vitték őket, ott dőlt el, mi lesz a sorsuk. Ott egy kihallgatótiszt elé kerültek, és az volt az első kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Aki románnak vallotta magát, azt szabadon engedték, aki magyarnak, az állhatott be a sorba.

 

Tehát ha románnak vallottad magad, megúszhattad az elhurcolást?

Igen, és bármilyen hihetetlen, egy 782 nevet tartalmazó listát gyűjtöttem össze, amelyen csupán egyetlen ember volt, aki magyarként románnak mondta magát. Pedig tudták, mi vár rájuk, mert akkor már híre ment néhány nap után, hogy mi történik.

Egy olyan emberről van szó, akinek három gyereke és beteg felesége volt, tehát meg lehetett érteni, hogy nem hagyhatta ott őket. Az ő története egyébként nagyon szomorú, mert a többiek kinézték maguk közül. Elképzelhető, hogyan viszonyultak hozzá azok, akik hazajöttek egy olyan lágerből, ahol 60–70 százalék volt a halálozási arány, és tudták róla, hogy ő a magyarsága megtagadásával megúszta a fogságot. Ez az ember nem is bírta feldolgozni a történteket, és később öngyilkos lett.

 

Ha jól értem, a túlélőké egy viszonylag zárt közösség. Hogyan sikerült közel kerülnöd hozzájuk?

Úgy kezdődött, hogy feladtam egy hirdetést a Szabadságban, hogy jelentkezzen valaki, aki szovjet fogságban volt, mert szeretnék interjút készíteni vele. Jelentkezett is egy idős bácsi, Mile Józsefnek hívták, postatisztviselő volt korábban, azóta meghalt.

Ő ajánlott be egy másik túlélőhöz, ami nagyon hasznosnak bizonyult, mert ezekhez az emberekhez nem lehet közel kerülni úgy, hogy beesel az utcáról 23 évesen, és elkezded faggatni őket. Bizalmatlanok, nem értik pontosan, hogy mit akarsz, és azt gondolják, hogy igazából nem is értheted meg azt, amin ők keresztülmentek. Olyan interjúalanyom is volt, aki eleinte azt mondta, hogy vele nem történt semmi – aztán hatórás interjút vettünk fel.

Kiderült számomra, hogy egy zárt világról van szó, amit fel kell törni. Miután bekerültem ebbe a bizalmi körbe, könnyebben ment minden. Közel hatvan – egészen pontosan 58 – túlélővel sikerült így beszélnem, kolozsváriakkal és nem csak. Csodálatos érzés, olyan, mint egy régészeti kutatás.

 

A Kolozsvárról elhurcoltak közül hányan tértek vissza?

A halálos áldozatok száma 1800 körül van – az általam név szerint felkutatott 782 elhurcolt közül 200 –, de azok közül is, akik visszatértek, sokan meghaltak néhány éven belül. Egyrészt a betegségek miatt, amiket hazahoztak magukkal: malária, tífusz, skorbut – a legyengült test nem bírt megbirkózni ezekkel. Ennél nagyobb tragédia nincs a család számára: hazajött, de mégse. Ennél bizarrabb esetek is voltak. A hazatérőket a család igyekezett minden jóval traktálni, de volt, akinek nem bírta a gyomra, gyakorlatilag a „túl jól tartásba” halt bele itthon.

A halálos áldozatok száma tehát relatív. Nagyon kevesen érték meg a mai napot, a három- vagy ötezer kolozsvári civil elhurcoltból mára már csak egyről tudom biztosan, hogy él. Amikor 15 évvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni a témával, még 50–60 ember élt közülük, aztán szinte hetente jöttek a halálhírek. Mondhatni az utolsó előtti pillanatban kerültem kapcsolatba ezzel a generációval. Az igazán jó az lett volna, ha valaki a kilencvenes években elvégzi ezt a kutatómunkát.

Nagyon nehéz interjúalanyom is volt, akihez tizenötször mentem el, beszéltünk mindenféléről, míg rájöttem, hogy ő tulajdonképpen tesztel engem. Aztán fokozatosan megnyílt, és elmondott olyan dolgokat, amiket a saját családjának sem árult el. A lánya ott ült velem szemben, és elkerekedett szemekkel hallgatta az apját, mert soha nem hallott erről.

A szülei megfogadták, hogy a gyerekeknek egy szót sem szólnak, már csak azért sem, mert a gyerek elszólhatja magát az iskolában vagy másutt – és ez nem volt túl jó ötlet az ötvenes-hatvanas években.

 

Az Örök télben Csányi Sándor karaktere megfogalmaz egy olyan túlélési stratégiát, amelynek lényege, hogy nem szabad emlékezni, nem szabad álmodni, nem szabad együttérezni, egyáltalán: le kell építeni az érzelmi életedet, másként belehalsz. Valóban ez volt a legbiztosabb túlélési stratégia, vagy ez foglyonként változott?

Ez abszolút egyénfüggő, mégis meg tudunk különböztetni két nagyobb kategóriát. Az egyik az, amit Csányi megszemélyesít a filmben: egy önmagába zárkózott világ, amelynek egyetlenegy céltudatos iránya van: túlélni, bármi áron. Vagy ott a filmben a cigányleány is, aki még azelőtt elveszi rossz állapotban lévő társnője bakancsát, hogy az meghalt volna. A szovjet munkatáborokat megjárt nagyenyedi kémiatanár, Ercsey Gyula Farkasok árnyékában címmel megjelent visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ő is ugyanezt csinálta, és később nagyon bánta. Azt, hogy marakodtak a haldokló feje fölött a kabátért, a sapkáért, a pufajkáért, a bakancsért – a túlélés ösztöne vezette őket. Néha maga a haldokló fogoly is beleegyezett ebbe, mert ő is ezt tette volna a helyükben.

A másik, ami jóval ritkábban nyilvánult meg, de minden lágerben jelen volt, a közös túlélés stratégiája, amiben alapvető egy közös hit – legtöbb esetben az istenhit – megléte. Ez inkább értelmiségiekre és egyházi emberekre volt jellemző, legjobb példát erre Olofsson Károly (vagyis Placid atya) szolgáltatta, aki 101 évesen halt meg tavaly januárban, és aki több mint 9 évet töltött a Gulágon, bencés szerzetesként „terrorcselekményért” és „államellenes cselekedetekért” ítélték el. Ő fogalmazta meg a túlélés négy szabályát.

Az első és legfontosabb a feltétlen hit abban, hogy én innen hazamegyek, hogy nem fogok itt meghalni. Ha feladod, belehalsz. A második: mutasd meg, hogy az őreidnél jobb ember vagy, szolidárisabb, segítőkészebb. A harmadik – és szerintem ez a legfontosabb –, hogy vedd észre az élet apró örömeit, tudj örülni a semmiségeknek is. Az utolsó pedig a feltétlen istenhit. Az, hogy nem vagy egyedül, Ő megtart téged, mert neked itt szereped, küldetésed van.

 

Erről megint a filmbeli karakter jut eszembe, aki azt mondja a nőnek, hogy „az Isten nincs itt, csak maga van meg én”.

Persze, ez a két ellentmondó stratégia egyszerre volt jelen, de a végső cél mindenkinek a túlélés, a hazajövetel volt. A fogolypszichológiában egyébként – az interjúalanyaim és a visszaemlékezések szerint is – két visszatérő elemet lehet azonosítani: a honvágyat és az állandó éhséget. Bármit, de tényleg bármit megettek, nem válogattak.

Egy kolozsvári civil foglyot azért öltek meg a lágerben, mert a tiszti étkezde mellett, a sárban talált egy krumplihéjdarabot, felkapta és rögtön megette. Az őr észrevette, golyót nem is pazarolt rá, puskatussal agyonverte – egy darab sáros, nyers krumplihéj miatt. Ennyit ért ott az emberélet.

 

Faludy György ír arról a Pokolbéli víg napjaimban, hogy a közös esti beszélgetéseknek is megtartó ereje volt Recsken.

Igen, munka után összeültek, beszélgettek, és ilyenkor csodálatosan főztek – szóban. Elmondták, nagyon érzékletesen, hogy ki mit enne, miután innen hazajut.

És nagyon fontos volt számukra az ünnepek megtartása, elsősorban a karácsonyé. Az őrök persze nem ünnepeltek velük, mert a kommunista rendszer ateista volt, de elnézték a foglyoknak, hogy karácsonyfákat állítanak. Az egyik barakkban a Stille Nachtot énekelték, a másikban a Csendes éjt, és mindenki sírt, még a nem-hívők is. Még apró ajándékokat is adtak egymásnak, mahorka-darabkákat például (mahorka: silány minőségű kapadohány – szerk. megj.).

 

Meghalni könnyebb, mint elválni címmel nyílt két évvel ezelőtt egy emlékkiállítás a Sapientia EMTE Tordai úti épületének előterében, az erdélyi magyar civil elhurcoltakról. Hogy állt össze ennek a tárlatnak az anyaga, hogyan sikerült összegyűjteni a személyes tárgyakat?

Ahogy a kutatásaimmal haladtam előre, és egyre több túlélővel beszéltem, kezdtek előkerülni a személyes tárgyak is, amelyeket akkor még nem kértem el tőlük. Tagja vagyok a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának, ami egy miskolci székhelyű szervezet, 2009-ben alakult, és azóta próbáltuk meggyőzni a magyarországi kollégákkal vállvetve a magyar kormányt, hogy hirdessen egy Gulág-emlékévet. Több évi meggyőző munka után ezt sikerült is elérni: egyszer csak, teljesen váratlanul, szinte a semmiből jött egy kormányhatározat, négymilliárd forintról.

Arra gondoltunk, hogy ebből valami maradandót kéne létrehozni, és akkor eszembe jutottak ezek a tárgyak. Újra felkerestem az interjúalanyaimat, szóltam nekik, hogy ha szeretnék a nyilvánosság számára megmutatni a féltve őrzött emlékeiket, most megtehetik.

Ezek a tárgyak továbbra is az övéik, bármikor hazavihetik. Sok olyan esettel találkoztam, hogy miután meghalt a fogoly, a gyerekei „lomtalanítás” keretében megváltak ezektől a dolgoktól. Levelek, képek, rendkívül értékes dokumentumok semmisültek meg, olyanok, amelyeknek a hazacsempészésével a foglyok annak idején az életüket kockáztatták – az utódok meg kihajították, nagytakarítás címén.

Miután a kiállítás megnyílt, sorra jelentkeztek a túlélők és leszármazottaik, folyamatosan hozták az újabb és újabb tárgyakat. Így aztán folyton módosult a kiállítás anyaga, mert miközben bővült a tárlat, néhány család visszakérte az emléktárgyait – főleg olyanok, akik külföldön élnek, és számukra ez a hazához való kötődést is jelenti. Most már, két év után kezdett stabilizálódni a tárlat anyaga: sajnos, nemigen hoznak újabb tárgyakat, de nem is visznek el.

 

Ha tárgyak nem is, de látogatók jönnek? Mennyire van jelen a köztudatban a kiállítás?

Amíg tartott az emlékév, folyamatosan jöttek a látogatók, buszokkal, szervezett módon, mert ezeket a programokat meg lehetett pályázni. Akkor néhány hónap alatt több ezren látogattak meg. Csodálatos volt, de elég hamar kifulladt a lendület.

A köztudatba nemigen sikerült átvinni: kezdünk ismét felejteni, még a saját diákjainkban is sokszor nehéz felkelteni az érdeklődést. Nem csoda: a történelemoktatás egyik nagy adóssága a Gulág-téma bemutatása. Működik egy nagyon színvonalas, látványos honlapunk, a www.gul.hu, amin összegyűjtöttük a kutatásaink eredményeit, reméljük, ez is segít a téma köztudatba való átvitelében.

 

Bárki bejöhet az utcáról, és megtekintheti a kiállítást?

Persze, éjjel-nappal nyitva állunk, mert 24 órás kapusszolgálatunk van. Nyilván akkor jobb jönni, amikor én is itt vagyok, napközben és munkanapon, mert körbevezetem a látogatókat, és elmagyarázom nekik, hogy mit látnak.

Szeretném felhívni a figyelmet egy aprónak tűnő, de létező különbségre: a kiállítás alapvetően nem a Gulágról szól, mert a Gulág a köztörvényes bűnözők gyűjtőhelye volt, elítélt személyeket vittek oda, köztük persze olyanokat is, akiket politikai okokból ítéltek el, mint az imént említett Olofsson Placid atyát is. Abból a 800 ezer magyarból, akit a Kárpát-medencéből elhurcoltak, kb. 10–15 ezer került a Gulágra (mozaikszó, az orosz Glavnoje Upravlenyije iszpravityelno-trudovih LAGerej kifejezésből – jelentése Javítómunka-táborok Központi Főparancsnoksága), a többiek a GUPVI-ra kerültek. A GUPVI – vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih) – azokat a lágereket jelölte, ahová az internáltak, elhurcoltak, idegen állampolgárok kerültek. A két táborrendszer párhuzamosan működött, két külön parancsnoksággal, természetesen mindkettő az NKVD, vagyis a későbbi KGB fennhatósága alatt.

A sorsuk ettől függetlenül ugyanaz volt: bányamunka, vasútépítés, fakitermelés, szénbányászat, aranybányászat, hajóépítés, infrastruktúra-építés és javítás; egyik sem volt jobb a másiknál. A különbség talán lélektani jellegű, de kérdéses, melyik jobb: ha elítélnek 15 évre, és tudod, hogy ezt le kell ülnöd, vagy ha úgy visznek el, hogy nem tudhatod, mikor szabadulsz.

Volt olyan magyar ember, aki 1953 végén szabadult, Sztálin már rég halott volt. Kilenc évet ült a GUPVI-n, ítélet nélkül, 14 évesen elvitték, és 23 évesen jött vissza, ott szocializálódott a lágerben.

Egy interjúalanyom pedig arról mesélt, milyen szörnyű volt, hogy miután hazajött, meg kellett tanulnia, hogy 50 lépésnél többet is megtehet egy irányban. Megszokta ugyanis a lágerben, hogy 50 lépés után már ott voltak a kerítésnél, és olyankor az őrök felszólítás nélkül lőttek. Ezért séta közben folyton számolt magában, és a hazatérése után hónapokba került, amíg ezt a szokását sikerült levetkőznie.

 

Említetted korábban a történészi-kutatói utánpótlás hiányát. A Gulág-emlékévnek nem épp az lett volna az egyik feladata, hogy megteremtse a Gulág-kutatók közti együttműködés kereteit?

De, pont erre kellett volna kiélezni. Az egyik cél az volt, hogy megteremtsünk egy folyamatos generációs továbbképzési lehetőséget. Csak az a baj, hogy két év alatt kellett volna pótolni hatvanat – és ez nem elég, főleg, hogy rengeteg munkánk volt.

Három dolgot nem sikerült elérni a Gulág-emlékévben. Először is, nem sikerült létrehozni egy közös kutatóintézetet. Nem egységesítettük a Kárpát-medencei kutatásokat, külön dolgoznak Kárpátalja, Erdély, Magyarország, Felvidék, Délvidék történészei, nincs szakfolyóiratunk, közös hálózatunk.

Másodszor: a Gulág szenvedései nem kerültek be a történelemkönyvekbe. Magyarországon már van néhány bekezdés erről a témáról a legújabb kori történelem tankönyvekben, de nálunk szó sem esik erről. A foglyok közül alig néhányan élnek, és ha az iskolában sem esik erről szó, akkor a felnövekvő generációk végképp elfelejtik, vagy nem is tudnak róla.

Végül pedig nem sikerült megteremteni az állandó kapcsolatot az oktatási intézményekkel. Elvittük a kiállítást néhány iskolába, Kolozsváron és másutt is, de ez édeskevés.

Más lenne a helyzet, ha a gyerekek találkozhatnának a túlélőkkel, de erre egyre kevésbé adódik lehetőség. Megtapasztalhatnák azt az érzést, amit én éreztem, amikor az egyik túlélő azt mondta nekem: „fiam, a Szovjetunió már 27 éve nem létezik, de én még mindig itt vagyok!”

Vagy megtudhatná, hogyan próbálták humorral túlélni a lágert, hogyan csináltak viccet a nyomorúságból, például tetűversenyt rendeztek, és az nyert, akinek nagyobbak és gyorsabbak voltak a tetvei. A szenvedéstörténetnek létezett ez a derűs oldala is – de ha nem találkozol a túlélőkkel, akkor ezt nem érzékeled.

 

Kertész Imre írja a Sorstalanság végén – és ez elég nagy megütközést váltott ki –, hogy beszélni kéne végre a koncentrációs táborok boldogságáról is.

Vérbeli értelmiségiként Kertész is érzékelte, hogy a világ nem fekete-fehér. Ugyanazt a folyamatot többféleképpen is lehet érzékelni. Miért mindig azt nézzük, hány áldozat van? Nézzük azt, hogy hány túlélő van – mert az emberek kétharmada valahogy mégiscsak hazajött.

 

Milyen forrásokra támaszkodhat egy Gulág-kutató? Mennyire hozzáférhetőek az anyagok, és milyen akadályokkal kell szembenézni a kutatás során?

Öt nagyobb forráskategóriát tartunk számon. Az első az elhurcoltakkal való interjúkészítés, ez alapvető feladat, értékmentés, de erre egyre kevesebb lehetőség van.

A második: az autentikus helyek felkeresése. Főleg Ukrajnában vannak nagyon jó lehetőségek erre. A mostani ukrán vezetés ugyanis szívesen mutogatja az egykori táborokat, mert azokat Moszkva művének tartják, és a jelenlegi orosz–ukrán konfliktus miatt partnerek a Gulág-kutatásban. Két cseh kolléga kifejezetten ezzel foglalkozik, panoramikus fotókat, kisfilmeket készítenek az egykori helyszínekről – döbbenetes, miket találtak a tajgában.

A szibériai és távol-keleti lágerek körül nem nagyon változott semmi, mert a lakott településektől messzire – gyakran több száz kilométerre – állították fel őket, és amióta bezárták, ember nem járt a környéken. De ki tudja, meddig maradhatnak meg ebben az állapotban.

Nemcsak a természet meg az idő vasfoga pusztítja ezeket a helyeket, hanem a politikai szándék is. Az oroszoknak egyre inkább derogál erről beszélni, úgyhogy sietni kell, mert kezdenek záródni az ajtók.

 

A levéltárakban lehet kutatni?

Igen, a harmadik forrást a levéltárak jelentik. Ennek a csúcsperiódusa a kilencvenes évek vége, kétezres évek első fele volt, akkor kezdtek megnyílni az orosz levéltárak. Oroszországban azonban megint kezdődik egyfajta bezárkózás, ma már egy kárpátaljai magyar kollégának – például Dupka Györgynek, akivel sokat dolgoztunk együtt, és akinek elég jó kapcsolatai vannak – is nehéz bejutnia a legtöbb helyre.

Azt az oroszok sem tehetik meg, hogy ne vegyenek tudomást a Gulág létéről, de megpróbálják kozmetikázni a szörnyűségeket. Amikor 2015. november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján a Magyar Tudományos Akadémia szervezett egy nemzetközi Gulág- és GUPVI-konferenciát, meghívtak néhány orosz kutatót, levéltárost is.

Egy orosz hölgy levéltári dokumentumokat mutatott be, jól megválogatva, amelyek arról szóltak, hogy a magyar foglyok milyen lelkesen és boldogan építették újra a fasiszták által lerombolt Szovjetuniót, és egyenesen „hálásak” voltak Sztálin generalisszimusznak, amiért ott lehetnek. Botrány lett belőle, természetesen.

A magyar és a román levéltárak szerencsére nyitottak, csak azokban másodrangú – vagyis nem a szovjet katonai hatóságok által kiállított, és ideológiailag erősen terhelt – dokumentumok vannak. Kell tudni olvasni a sorok között, az itteni levéltári kutatásokhoz nagyon komoly szakemberek kellenek, akik képesek dekódolni a dokumentumok nyelvezetét.

A negyedik forrást a korabeli sajtó jelenti, mi nyilván az erdélyi magyar és a román sajtót próbáltuk felkutatni – de az is hatalmas anyag, plusz ott a teljes magyarországi sajtó, visszamenőleg a 40-es évekig.

 

Ez azért elég szűrt információhalmaz lehet.

Igen, nagyon erős forráskritikával kell kezelni. Az sem mindegy, hogy szocdem újságról van-e szó, mert azokban még megjelenhettek kellemetlenebb dolgok is, de a kommunista lapok olvastán csak a fejünket foghatjuk.

Az utolsó forrásanyag, ami talán a legérdekesebb, és ami a régészethez áll közel, az a lappangó kéziratok felfedezése. A mi gyűjteményünkben is van ki nem adott visszaemlékezés, ezekhez véletlenül lehet hozzájutni, családi kapcsolatokon keresztül. Ilyen volt a már említett Ercsey Gyula-kézirat, amit én rendeztem sajtó alá, az Erdélyi Múzeum-Egyesület pedig kiadta 2006-ban, több száz példányban, amely mind egy szálig el is fogyott (az interneten azonban megtalálható a PDF-verziója).

Leírta, hogyan lett tolvaj, hogyan verték át az orosz őröket, milyen kapcsolat alakult ki köztük és a helyi társadalom között. Sok orosz ember szegényebb volt, mint maguk a foglyok, mert nekik legalább volt barakk a fejük fölött, ezek a szerencsétlenek viszont földbe vájt kunyhókban laktak, nem volt mit enniük, sokszor a fogoly adott enni a kolhozban vele együtt lakó „szabad” orosznak.

Az is érdekes, hogy amikor megtudták róluk, hogy magyar foglyok, nem németek, akkor másként tekintettek rájuk. És akadtak oroszok, akik magyar foglyokat mentettek meg.

Tehát nem szabad egy népet kollektíven elítélni – márpedig mi a traumáinkon keresztül hajlamosak vagyunk erre.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/28591
Túl magas az államháztartási hiány, lassítani kellene a növekedését.
Mert a polgármesteri hivatal nem fejezte be a minihőközpontok építését. Kész jégverem hatezer lakás és 40 hivatal.
Ecaterina Andronescu máris megpiszkálná az amúgy is érzékeny tankönyv-ügyet.
Emberi mulasztás áll a háttérben.
Kalandjaikról közvetlenül a hazaérkezés előtt számoltak be Főtérnek.
Földért, békéért, elvekért szállunk hadba – állítja a szakértő. A háborút addig termeljük újra, amíg a mesterséges intelligencia ki nem irtja. Vagy mi egymást.
Románia teljesen elszigetelődött Európában, mert a bukaresti kormányt senki nem veszi komolyan, okkal.
Az előrejelzések alapján emberbarátabb időre nem nagyon lehet számítani egyelőre.
Huszonkét hónap alatt három miniszterelnök és több mint 70 miniszter – ezt tudja felmutatni a 2016-os parlamenti választások óta a kormánykoalíció.
A Sepsi OSK meg a Csíkszerda focicsapata kidugta a fejét a fűből? Lecsapni! Nemzetbiztonsági ügy. Ja, és Orbán Viktor pénzeli? Árulás!
Mit nyer és mit veszít Románia a Budapesttel kötött szövetséggel? Sokat nem, mondják az elemzők. Mert Romániában, ugye, nem Orbán Viktor a miniszterelnök.
Az észtek athéni sikerének is köszönhetően második lett Nemzetek Ligája-csoportjában a magyar futball-válogatott.
Több ezren mentek el a székely nagygyűlésre.
Flashmobbal reklámozták a plázában a kolozsvári néptánctalálkozót. VIDEÓval.