Ma (október 1-én – a szerk.) új tanév kezdődik a felsőoktatásban. Számomra ez a 32., amiből 27 tanárként telt el. „Mit tennél az egyetemen, ha miniszter lennél?”, kérdezte az egyik barátom. A kérdés elgondolkodtatott. A humán tudományok területén szerzett tapasztalatomból kiindulva, íme, öt dolog, melyekre elsőként összpontosítanék.

Az első az lenne, hogy az állami egyetemeken újra bevezetném a kötelező felvételi vizsgákat.

Az, hogy ma bárkit felvesznek csak azért, mert – a demográfiai hanyatlás miatt – csökkent a jelöltek száma, nem indokolja, hogy bárkit elfogadjanak hallgatónak, aki oklevéllel végzi el a középiskolát.

Annál is inkább, mert még az első év után sincs valamiféle válogatás, ahogy az máshol történik, ahol szintén szabad a belépés! Az egyetemi tanároknak kell eldönteniük, hogy ki kerül be, nem az érettségi dolgozatokat javítóknak. Magától értetődik, hogy a szűrésnek a tanulmányi évek folyamán folytatódnia kell. Akinek 90 százalékos végzési aránya van, az nem oktat, hanem okleveleket nyomtat.

A második dolog az állami egyetemek számának csökkentése lenne.

Európában átlagosan egymillió polgáronként van egy egyetem. Annak alapján, ahány nálunk van, a lakosságnak 80 milliósnak kellene lennie.

Összevonnám a meglévőket, hogy létrehozzuk az intellektuális, anyagi és pénzügyi források jelentős koncentrációját. Ez az ugyanazon tanulmányi területnek szentelt szakok számának drasztikus csökkentését feltételezné. Kimondottan természetellenes dolog, hogy 3-4 azonos profilú kar van ugyanabban a megyében, sőt, néha ugyanabban az egyetemi városban és még nagyobb ostobaság, hogy egy egyetemen különböző szakok – mondjuk európai tanulmányi, hogy csak egy példát mondjak – ugyanarra a szakképzésre adnak ki okleveleket. Ennek véget kell vetni.

Harmadsorban kivonnám az Oktatási Minisztériumot a magánegyetemi tanulmányok bármilyen érvényesítési és hitelesítési folyamatából.

Ha van egy magánegyetem, akkor az egyetlen garancia, ami az oda jelentkező rendelkezésére áll, annak az intézménynek a rektora, ahova jelentkezett! Ha a piac hitelesíti, akkor az a magánegyetem életben marad. Ha nem, nem.
Természetesen ez azt is jelentené, hogy az összes állami egyetemnek megtiltanák, hogy egyetlen lejt is elfogadjon a hallgatóktól. A „fizetős hallgató” státusz egy állami egyetemen ugyanolyan abszurd, mint a miniszter aláírása a magánegyetemek által kiadott okleveleken.

A negyedik dolog a kurzusok és szemináriumok száma, illetve a kreditrendszerhez társuló követelmények közötti kapcsolatra vonatkozik.

A más európai országokon belüli programokhoz hasonlítva a mi egyetemeink több kurzust kínálnak a hallgatóknak és kevesebb egyéni erőfeszítést igényelnek tőlük. Ez odavezet, hogy a hallgatók egy idő után megutálják az oktatást.

Ez egy olyan folyamat csúcspontja, mely – az általános iskolában, majd a középiskolában – már meggyűlöltette velük a „fejüket tömő” tanárokat. Akkor kelthetjük fel újra a tudás iránti érdeklődést, ha tudjuk, miként bátorítsuk az intellektuális szabadságot, nem pedig a hallgatók idejének elkobzásával.

Végül azt hiszem, tenni kell valamit a tanárok felelősségével kapcsolatosan.

Itt több dologról van szó. Elfogadhatatlannak tartom, például, azt az esetet, amikor egy állami egyetem tanára magánegyetemen is tanít. Nem játszhatunk egyszerre két focicsapatban, akkor miért lehetne két katedránk?

Igazi verseny alakulna ki, ha nem lennének olyan intézményeink, melyek ugyanannak az oktatónak ugyanarra a kurzusára támaszkodnának. Szó van még a munkához való szakmai és erkölcsi hozzáállásról is. Elfogadhatatlan, hogy a közelmúltbeli plágiumhullámot a sajtó leplezte le és nem az egyetemek, és ugyanilyen súlyos dolog, hogy a lopott disszertációk konzulensei nem fizettek meg azért, mert nevüket adták az imposztorsághoz.

A vizsgáknak szigorúknak kell lenniük, az egyetemekből kevesebb és jobban finanszírozott kell, a magánintézményeket el kell szakítani az állami védnökségtől, a hallgatóknak joguk van az autonómiához, a tanároknak pedig kötelességük tisztességesnek lenni.

Mint az látható, nem használtam azt a technikai nyelvezetet, amely évtizedek óta elfedte azokat a reformköveteléseket,

melyek – néhány rövid miniszteri mandátum kivételével – az egyetemeiken folyó oktatás leromlásához vezettek. Ahhoz, hogy valamennyi változást elérjünk, egy kis bátorságra és nyíltan kimondott dolgokra van szükség, nem az unalmas és ostoba bikkfanyelven megírt, papíron maradt reformok óceánjára. Végül afelé hajlok, hogy a fentebbi meglátások más egyetemi területekre is érvényesek, nemcsak az általam jobban ismertre.

A szerző a Bukaresti Tudományegyetem tanára (1992-től) és európai parlamenti képviselő (2009-től).