Egy úrral kevesebb Erdélyben

Elment Egyed Péter. Ismétlem: Úr.
Hirdetés

1995-ben ismertem meg Egyed Pétert. Ez a mondat hasonlít Pelikán József vallomásának első mondatára, Bacsó Péter Tanújából. Ennyiben igaz. Egyébként hazugság. Sokkal hamarabb megismertem Egyed Pétert. D. kapitányék történetéből. Biza, Előzés hajtűkanyarban. Szemet tátva olvastam a változó idővel és kamerákkal „rögzített” sztorit. Aztán a versek a Búcsúkoncert, meg A vadlúd őszi útja kötetekből. És dehogy tudtam akkoriban, inkább éreztem, hogy itt egy francia pengeművészre emlékeztető tollforgatóval állok szemben.

És igen, aztán valamikor a kilencvenes években tényleg összeismerkedtünk. Talán Gyergyószárhegyen, talán máshol, nem is fontos. Hatalmas fekete napszemüvegpár nézett rám. Jó napot kívánok, Egyed Péter vagyok. Bort ittunk, és hallgattam kicsit magas fekvésű, bársonyos hangját. Azonnal elvarázsolt. Hatalmas tudásával, szikeprecíz megfogalmazásaival, és naná, a stílussal. Az ő eleganciáját máig, sőt, megkockáztatom, a jövőben sem fogja egykönnyen überelni senki kortárs magyar író, gondolkodó. Ebben (is) verhetetlen volt. Nem egy, számtalan Nevers-féle cselvágást ismert. Egyed Péter a nagy elegánsak – Kosztolányi Dezső, Cholnoky Viktor, Szerb Antal, kapásból – késői rokona volt. És mindegy, hogy költészetről beszélt, vagy éppen filozófiáról. (Utóbbi esetben, bevallom, néha csak loholtam a nyomában, kifulladásig.) Persze, emberként „csak” egy „ürge” volt ő is, hogy egy nemrég letűnt kor másik roppant alakjának, Ottlik Gézának a szavával éljek. Megvoltak bizonyára a keresztjei neki is, mint mindannyiunknak. De bármi is történt, bárhogy is kanyargott az élet, Egyed Péter mindig az volt, ami. Úr. A pokolban is. Másként nem tehetett.

Aki esetleg nem ismeri, nézzen bele a kolozsvári Bermuda-háromszögbe: most majd megsokasodnak a róla szóló történetek. Szikár adatsort itt is találhat arról, mekkora hatású szerzője volt ő a kortárs magyar irodalomnak és filozófiának. De mindenek előtt – vagy most már, után – olvassa a verseit, prózáit, tanulmányait. A gondolati, stílusbeli helyből-távol etalonjai ezek.

Tavaly nyár elején meghívott magához. Kolozsra. Azt mondta, az egy más világ. Elhittem neki. Hiszen minden perc más világ volt, amit a társaságában töltöttem. Aztán, irtó rossz szokásom szerint, elidétlenkedtem a nyarat. Nem mentem el Kolozsra. És most már úgy, Egyed Péter Úr más világába nem is fogok soha.

Ő ment el. A leopárdok éjszakáján, talán. De itt hagyott egy rakás szöveget. Rajtuk keresztül pedig önmagát. Mint egy felkiáltó jelet. Ehhez érdemes felnőni. Már ha képes rá bárki. Ürge. Ember.

Hirdetés