Bukarestben két fülsiketítő csend van a külpolitikában. Az egyik Kisjenővel (Chişinău) kapcsolatos (elfordítjuk a fejünket egy olyan epizódról, mely – az arányokat megőrizve – olyan, mintha Putyin érvénytelenítené Navalnij megválasztását Moszkva polgármesterének), a másik Budapesttel. Ez utóbbi hallgatáshoz elmélet is társul: Budapest játékát űzzük, ha nyilvánosan beszélünk arról, amit mond/tesz.

A magyarok csak erre várnak,

vagyis arra, hogy elkövessük a hibát, reagáljunk, mert így elérnék provokációik célját és egyértelmű győzelmet aratnának.

Ez döbbenetes elmélet. Hiszen ha kétlépésnyit hátrább lépünk, gyorsan ráébredünk az abszurditására: mit nyerhetne még pluszban Budapest, ha eddig már mindent elért? Megalázza Romániát azzal, hogy nem adja meg a tisztelet a Nemzeti Ünnepének, Orbán kormányfő nem találkozik a bukaresti hivatalosságokkal, az RMDSZ a FIDES (Fidesz – a szerk.) romániai fiókszervezete lett, a fekete-tengeri földgázt már lekötötte magának, a Duna blokkolva, Romániának csaknem akkora kereskedelmi hiánya van Magyarországgal, mint Kínával szemben.

A magyar külügyminiszter Európa védelmezője szerepében tetszeleg Washingtonban, Budapest fokozatosan Románia regionális hub-jává válik, Bukarestet éppen az a szomszéd tartja a kispadon az OECD pályáján, akiről azt hangoztatjuk, hogy „tökéletes barátságban” vagyunk vele. És sok egyéb.

Mit nyerhetne még, ha Románia reagálna? Valójában ez a tézis a mai tehetetlenségünk mértékét mutatja meg: a Budapesttel meglévő kapcsolat nem melléknevektől, hanem projektektől függő dolog. És miközben Magyarország rendelkezik projekttel, Románia nem.

A saját értetlenkedésükbe beledermedt román politikusok azt a benyomást keltik, hogy az ő elméjükben 1918 vagy Trianon még mindig nem történt meg. Azoknak az eseményeknek (vagyis a Centenáriumnak) a potenciáljából semmi sem vibrál a tudatukban. Románia defenzív, néma és irreleváns. A hivatalos nyilatkozatok pedig szigorúan csak a közvélemény nyomásgyakorlása és a váratlan kérdések következményei. Reaktívak, elképzelés, tét- és következmények nélküliek.

Közel állunk ahhoz, hogy egy olyan döntéshozói osztály mélységes és kivédhetetlen kudarcát könyveljük el, mely a Centenáriumot elpuskázó politikai nemzedékként marad majd fenn a történelemben.

De vegyük sorra a dolgokat.

Magyarország a „világtörténelem legnagyobb igazságtalansága” traumája jegyében

Magyarország a románok egyesülésének Centenáriuma idején és 2020-ra készülve már kiválasztotta magának az országbrand-et. Ez a trauma. Egy első világháború, Trianon által traumatizált nemzet vagyunk és mindnyájatoknak meg kell ezt értenetek. A trauma pedig a miénk, csakis a miénk, egyedi és megismételhetetlen. A közép- és kelet-európai szenvedésversenyben Budapest magasan a legnagyobb győztessé nyilvánította magát.

Mi vagyunk a szenvedés bajnokai. Nézzétek a sebeinket! Még mindig nyitottak, gennyezőek, nyilvánvalóak. És ha nem, akkor majd teszünk róla, hogy azok legyenek! És ehhez bőségesen közszemlére bocsájtják őket, Budapesten és Brüsszelben, az utcákon és a sugárutakon, kiállításokban és múzeumokban. Ez egy magamutogatós, tüntető, cenzúrázatlan szenvedés. A sebeket nem begyógyítani kell, hanem kimutatni, megmutatni. Nem támogatás kell, hanem együttérzés. Nem megoldani akarjuk a traumát, vagy túllépni azon, hanem kihangsúlyozni. A régióban mi vagyunk a „szenvedő igazság” megtestesítője. Mi vagyunk Kelet-Európa Jóbja…

A megoldás felé vezető természetes lépés nem létezik. Bármilyen javaslat sértés lenne; igazi merénylet a magyarok identitása ellen, ahogy azt a mai politikai vezetők elképzelik. Ők nem gyógyulást akarnak, mert túlságosan értékes a trauma. Ha valami csoda folytán megoldódik a trauma, akkor mi marad utána? Ezt a kérdést senki sem akarja komolyan feltenni…

A trauma, vagy a trauma érzete követelőző is.

A trauma nevében jogot kérnek a reakcióra, az együttérzésre, a támogatásra. Ezt kertelés nélkül megmondta az európaiaknak Lázár János, Orbán Viktor magyar kormányfő kabinetfőnöke és Magyarország második legerősebb embere, a Magyar Összetartás Napján mondott beszédében, mely nap – hogyan is lehetne másképpen? – egybeesik az 1920-as trianoni szerződés aláírásáról való megemlékezés napjával (a hivatkozott beszéd 2017-ben hangzott el – a szerk.): „Itt az idő, hogy a szomszédaink és Európa vezetői elfogadják és ehhez alakítsák politikáikat: a magyar nemzet a trianoni szerződés áldozata, nem annak kezdeményezője és végrehajtója.

Elfogadhatatlan, hogy a szomszédos országok vezetői csak annyit mondhatnak, itt az ideje, hogy a magyarok túllépjenek a régi óhajaikon. A magyar nemzetnek, ha nem anyagi, akkor legalábbis erkölcsi jóvátételt kell kapnia a világtörténelem legnagyobb igazságtalanságáért.” Értik? „A világtörténelem legnagyobb igazságtalansága”.

Vlagyimir Putyin szerény ember, ő beérte egy évszázaddal. A Szovjetunió összeomlása számára „a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája” volt. Trianon a magyarok számára nem több és nem kevesebb, mint „a világtörténelem legnagyobb igazságtalansága”.

A kétoldalú kapcsolatok valójában ilyen háttérzaj, vagy díszlet közepette zajlanak. Magyarország továbbra is revánsot akar venni Trianon miatt. Mivel egy tényleges háborúra már nincs esély, Budapest még mindig az első világháborúban akar harcolni.

És meg akarja azt nyerni.

A Románia–Magyarország kapcsolat etnikai-identitárius aspektusa

Budapest etnikai-identitárius gesztikulálása bőséges volt, nem is tudjuk, honnan kezdjük. Olyan megemlékezési és emlékezetgondozási intézményeket hoztak létre kormányzati rendelettel, mint amilyen az állami VERITAS Kutatási Intézet, mely három területtel foglalkozik, ezek közül Trianon és a következményei a legfontosabbak. A határokon túli magyar irredenta közösség jelentős része van jelen itt és melegít 2020-ra.

2017-ben megtapasztaltuk a magyar diplomaták Románia Nemzeti Ünnepén való részvételének makacs, tüntető és európai szinten példátlan megtagadását. Később sem jött semmilyen bizonyíték arra, hogy jó irányban változhatnának a dolgok, azoknak a megalázkodó gesztusoknak az ellenére, melyekhez a bukaresti hatóságok folyamodtak. Ráadásul Orbán Viktor kormányfő semmibe veszi a román hivatalosságokat, akikkel nem találkozik.

Ezzel szinte egyidejűleg kezdődtek a magyar történészek állhatatos látogatásai – különösen a Román Akadémia volt a célpont –, hogy újra párbeszédet nyissanak az első világháborúval, a következményeivel, a retrospektív értékelésével kapcsolatosan.

A román külpolitikai arzenál egyik meghatározó fontosságú intézményének még furcsább ötlete támadt: több európai történész összejövetele egy hajón, akik Budapesten szálltak volna fel, és a háború következményeiről vitatkoztak volna rajta, egészen Sulináig. Végül friss és a Centenárium küszöbén történő felszolgálásra pont alkalmas következtetésekkel szálltak volna ki.

Dicséretére legyen mondva, a Román Akadémia óvatos volt. És joggal.

Mi vitatkozni/tisztázni valója lehetne Romániának az első világháborúval kapcsolatosan?

Mi nem világos? Mit lehet ezen „megvitatni”? A következmények egyszerű felvetésének nyilvánvalóan politikai, nem-akadémiai jellege van.

Először is Magyarország nemzetállam nem az Osztrák-magyar Birodalom, és még csak az utódja nem, mely entitásról a háború után – más birodalmakhoz hasonlóan – a történelem mondott ítéletet, mely attól kezdve legfőbb politikai elvként kiáltotta ki a „nemzetiségek elvét”, mely nemzeti többségeken alapul, nem pedig birodalmi kisebbségeken. Így született meg Magyarország nemzetállam.

A magyar hivatalosságok vagy a szócsöveik ma nem fogják fel, hogy milyen skizofrén álláspontra helyezkednek egyesek közülük: egyrészről gyűlölik Woodrow Wilson „pax americaná”-ját és a trianoni szerződést, másrészt Magyarországot olyan vezető irányítja, aki Trianon szellemének, az etno-nemzeti többségen alapuló nemzetállam eszméjének a plenáris megtestesítője (sőt, néha még túl is tesz rajta)!

De ha lenne bármi megvitatandó dolog, akkor az talán az Appony (helyesen: Apponyi – a szerk.) gróf által vezetett magyar küldöttség érvelési módja lett volna, aki 1920-ban, Párizsban megpróbálta minél jobban elodázni annak a békeszerződésnek az aláírását, mely Erdély Romániával való Egyesülésének elismeréséhez vezetett volna. A magyar küldöttség érvelése megdöbbentő, és érdekes lenne tudni, hogy a ma retrospektív beszélgetéseket szorgalmazó budapesti magyar történészek felvetik-e ezt az ügyet.

Abban nincs semmi meglepetés, hogy az Appony (lásd fennebb – a szerk.) gróf által összeállított dokumentációban tagadják a dáko-román kontinuitást, hogy az erdélyi románok történelmét szigorúan Roessler (valószínűleg Eduard Robert Rösler történészről van szó – a szerk.) elméletének megfelelően torzítják el (a románok a XIV-XV. századból érkeztek a Balkánról), vagy azt állítják róluk, hogy a magyar rendet „megzavaró tényező” voltak, erőfeszítésekre lévén szükség a „félnomád pásztorok” civilizálására.

Ami igazán sokkoló:

az elkeseredett erőfeszítés, hogy bebizonyítsák Európának és Amerikának, vagyis a „civilizált világnak” a „román faj alsóbbrendűségét”.

Sem többet, sem kevesebbet. Szinte csak véletlenszerűen tallózunk: „Erdély intellektuális és gazdasági szempontból száz évvel fejlettebb Romániánál, ezért a Romániához való csatolása károsan hatna a fejlődésére és nagyon is komoly zavarokat okozhat”… És még egy: „A magyarok és németek szóban forgó felsőbbrendűsége nem tulajdonítható sem a magyar állam védelmének, sem valamilyen erőszakon alapuló elnyomó rendszernek.

Ezt a feltételezést cáfolják a statisztikai adatok, melyek azt bizonyítják, hogy a román faj alsóbbrendűsége minden alkalommal meghökkentő módon megnyilvánul, amikor szabad teret engednek a magánkezdeményezésnek”… „A románok civilizálódásának és gazdasági fejlődősének elmaradottsága senkinek sem szabad meglepetést okozzon, hiszen tény, hogy más népekkel egy államban élve a románoknak nem sikerül és már régóta nem is sikerült utolérniük azokat a népeket (…)”.

Ez egy olyan birodalom vegytiszta érvelése, mely fajilag alsóbbrendűeknek tekintik az alattvalóit. De a Trianon előtti helyzetről nosztalgiázó és Bukarestre látogatgató magyar akadémiai világ erről ma már nem akar beszélni.

A Románia–Magyarország kapcsolat geopolitikai aspektusa

Nincs már értelme itt újra elővenni a Budapest és Moszkva közötti széles körű és veszélyes együttműködésről szóló érveket. Máshol van az irónia. A magyar hivatalosságok a fekete-tengeri gázzal kapcsolatos egyhangú nyilatkozatainak és Románia „elszabotálásának” epizódja, az udvariatlan hangvételen túlmenően, elképzelhetetlen aspektusokat kapott.

Megdöbbentő az a helyzet, amelybe Romániát hozzák. Először is a fő üzenetet Washingtonból küldték (Szijjártó Péter magyar külügyminiszter nyilatkozata – a szerk.) (amelyet összhangba hoztak a Bukarestben elhangzóval) (Terhes Kristóf FGSZ-elnök nyilatkozata – a szerk.), amihez olyan energiának szentelt világkonferencia teremtett alkalmat, melyen Romániának egyetlen képviselője sem volt.

Másodsorban egy olyan állam képviselőjéről van szó, mely három dologról közismert a térségben:

a) Magyarország szabotálta el az európai Nabucco-projektet, mely Törökországon keresztül hozott volna földgázt a kaszpi térségből és Közép-Ázsiából Európába, hogy elkerüljék az orosz gáztól való függést;

b) Orbán Viktor orosz technológiával és hitelekből építi a paksi nukleáris erőművet, ami egyesek szerint az egyik legnagyobb, 10 milliárd dollár értékű korrupciós ügylet;

c) Budapest egyoldalúan leállította a BRUA (Bulgária, Románia, Magyarország, Ausztria) vezeték európai projektjét, mely Ausztriáig szállítaná a gázt. A BRUA nem Bukarest, hanem Budapest miatt nem létezik többé.

Ennek ellenére most valósággal és nevetséges módon megcserélődnek a szerepek. De a dolgok egyértelműek.

Magyarországnak az a terve, hogy regionális vezérré/hub-bá váljon, ezzel minimalizálva Románia szerepét és kiszorítva minket a térképről.

A gáz Budapestnél történő leállítása ennek a tervnek a következménye, mint ahogy a Turkis Stream-hez való jövőbeni kapcsolódás, vagy az oroszokkal kötött gázszerződések meghosszabbítása is. Budapest ma az euro-atlanti kártyát játssza ki – ahogy tegnap még az orosz kártyát használta – opportunizmusból, hogy ezzel maximalizálja pozícióját a térségben és háttérbe szorítsa Romániát.

Bukarestnek a huszonnegyedik órában fel kellene fognia, hogy miközben Romániának vállaltan és egyértelműen appeasament (engedékeny, békülékeny) típusú politikája volt Magyarországgal szemben, Budapest igazi containment (elszigetelési, akadályozó) politikát alkalmazott Romániával szemben.

A Románia–Magyarország kapcsolat politikai aspektusa

Bukarest Budapesttel szembeni viselkedése politikai szempontból engedékeny és kerüli Budapest szembesítését tettei következményeivel, úgy ítélve meg, hogy ha megenged egy-egy túlkapást Orbán Viktornak, akkor majd lecsillapodik, kielégítve provokációszomját.

Az angol nyelvben van egy nemzetközi színpadon mélyreható jelentéssel rendelkező kifejezés – az appeasement. Nincs általánosan elfogadott fordítása. A legjobban a békülékeny politika kifejezés felel meg neki, lényegében az egyik fél kompromisszumra való törekvéséről lévén szó, még bizonyos vállalt és elfogadott elvek megsértésével is, a konfliktus vagy a háború elkerülése érdekében.

Ennek a Neville Chamberlain által vezetett brit kormány politikája a klasszikus példája, melyet az 1938-as müncheni szerződés illusztrál. Az engedményeken alapuló, békülékeny politika semmi esetre sem előzte meg a háborút, holott ez a cél volt a vállalt engedmények indokolása. Ellenkezőleg. Az általa gyengeségként értelmezett engedékenységen felbátorodó Hitler támadásba lendült és lerohanta Lengyelországot. Ahogy azt a cinikus róka Winston Churchill mondta: „Az a békülékeny, aki úgy táplál egy krokodilt, hogy azt reméli, őt fogja utolsóként megenni.”

Ez volt és ez most is Bukarest politikája.

Románia mindent elfogadott és lenyelt, folytatva a krokodil táplálását.

Magyarország ma 70 százalékos arányban szélsőséges szavazaton alapul (illiberális szavazat, plusz szélsőjobboldali szavazat), egyetlen tiszta, nevezetesen liberális folttal Budapest környékén. Magyarország ma egy illiberális rezsim, melynek egy olyan kifinomult törvényhozási/alkotmányozási evolúció képezi az alapját, mely alapjaiban módosította a szomszédos állam társadalmi és politikai alapjait, egyesek állítása szerint meggyengítve a magyarok antitotalitárius ellenállási pilléreit.

E valóság ellenére erkölcsi felsőbbrendűséget hangoztat. A megbénult Románia pedig felfoghatatlan engedményeket tett. Az RMDSZ politikai értelemben a FIDESZ romániai „fiókszervezete” lett, e párt zsarolásának pedig nemcsak belpolitikai, hanem geopolitikai komponense is van. Az RMDSZ-szel szembeni engedményeket Budapest többek között az OECD-n belüli álláspont „megszelídítéséért” is követeli. Romániának mára meg vannak kötve a kezei. Budapest érzékeli ezt a lehetetlen helyzetet és nem hagyhatja ki a gúnyolódást.

Semjén Zsolt magyar kormányfő-helyettes a magyarországi ECHO TV egyik június 4-én sugárzott műsorában egy sor megdöbbentő kijelentést tett: „Nekünk gyászt kell hordanunk Trianon miatt, büszkének kell lennünk arra, hogy túléltük és be kell mutatnunk a történelmi igazságot. Fontos kihangsúlyoznunk, hogy egyetlen utódállamnak sincs túl sok oka ünnepelni.

Eltekintve attól, hogy a gyulafehérvári Nemzetgyűlés jogi szempontból nem volt legitim, a „legkeményebb” helyzetben Románia van, mert napjainkban nem Erdély a fő kérdés a románok nemzeti tudatában, hanem az, hogy a Moldovai Köztársaság területén, Besszarábiában, a Prut, Dnyeszter és a Duna-delta által határolt területen élő románok nem akarnak egyesülni Romániával.

Mivel Románia nem tudta annektálni a Moldovai Köztársaságot, ezzel elszenvedte történelme első nagy vereségét, amit a románok sohasem tudnak majd elfogadni. A második ügy Munténia lehetséges elszakadása Moldvától, ami folyamatos félelem a románok nemzettudatában és a román politikusok számára.” Ezek egy olyan állam kormányfő-helyettesének a szavai, amellyel Románia „tökéletes barátságban” van.

A Románia–Magyarország kapcsolat gazdasági aspektusa

Románia Magyarországgal szembeni kereskedelmi hiánya 2017-ben 2,7 milliárd euró volt (Kína esetében szinte ugyanakkora, 3 milliárd euró volt!).

Magyarország Románia regionális hub-jává kiáltja ki magát, összekapcsolja magát a Nyugattal, a méretét jóval meghaladó regionális (Nyugat-Balkán), sőt globális politikát folytat (ld. a MOL legutóbbi pakisztáni befektetéseit). Budapest a „három tengeren” játszik és a saját gazdasági érdekeit nézi, miközben ebben a formátumban még nem jelentek meg Románia meggyőző gazdasági projektjei.

Románia zsarolt és sakkban tartott állapotban van az OECD-vel kapcsolatosan, ahol Magyarország keményen dolgozik azon, hogy politikai kritériumokat fogadtasson el a csatlakozás előfeltételeiként (miközben olyan országokat, mint Oroszország vagy Kolumbia, melyek megkapták a „road map”-ot, nem terhelnek ilyesmivel).

Magyarország OECD-s célja voltaképpen geopolitikai és geogazdasági, akárcsak a Duna blokkolása esetében, melyet azért szűkítenek el Budapesten, hogy ne használhassa ki az óriási szállítási potenciálját, implicit módon minimalizálva Konstanca potenciálját is. Budapest nem akar erős Romániát, tehát nem akar egy OECD-tag Romániát. És ha mégis belemegy majd, ennek óriási ára lesz.

Ezen kívül az utóbbi időben megjelent egy újabb tendencia, melyet érdemes itt megemlíteni.

Magyarország gazdaságilag úgy „adja el magát”, hogy egy 12 millió fogyasztóval rendelkező piac, nem pedig 10 milliós, amennyi Magyarország lakossága lenne.

A többlet milliók az úgynevezett „székely földről” származnak, melyet Budapest a gazdasági övezetéhez tartozóként, vagyis magyar cégek által ellenőrzött piacként állít be (ebből adódik az RMDSZ „FIDESZ-fiókká” változása is).

A fekete-tengeri gáz története csak egy újabb epizódja ennek a nagyobb képnek. A (koncesszióba adott) román gáz a tervek szerint Budapestre érkezne meg és mire, a román diplomáciának sikerülne BRUA-vá változtatni (hogyan) a BRU-t, a gázt Budapest továbbítja, kezeli és osztja szét. Miközben a fekete-tengeri román gáz kitermelése esetében Romániának az lenne a fontos, hogy minél nagyobb részt a saját fejlesztésére tartson meg.

A szakértők három cselekvési irányról beszélnek:

a) a háztartások rákapcsolása a gázhálózatra (Romániában 35 százalékos az arány, a magyarországi 95 százalékossal szemben), amit többek között európai pénzekből, vagy akár állami támogatással is meg lehetne valósítani;

b) gázüzemű erőművek (a szén-, vagy zömmel széntüzelésűek helyett);

c) a petrolkémiai ipar újraindítása, amelynek Romániában nagyon jó alapja van, a régi ipartelepek – Oltchim, Borzeşti, Oneşti, Piteşti – ugyanis rendelkeznek a szükséges feltételekkel (áramellátás, szállítási infrastruktúra, működési engedélyek és hasonlók).

De Magyarország időközben a saját és mások sírját ássa.

Hiszen a magyar hivatalosságok kihívó és felelőtlen viselkedésének az… Exxon Mobile és az OMV lehetnek a járulékos áldozatai, azok a cégek, melyek jelenleg a fekete-tengeri földgázra vonatkozó kutatási engedélyekkel rendelkeznek és melyek – a saját szemszögükből nézve joggal – sietnek eladni a gázt.

Őket nem érdekli, hogy kinek, de tekintettel arra, hogy Románia nem rendelkezik tervvel a gáz átvételére, a gáz azokhoz fog kerülni, akik már le is kötötték, vagyis a magyar cégekhez. És itt talán bekövetkezhet egy politikai baleset. A hivatalos Budapest a románokkal szembeni kihívó viselkedésével megnyit egy eddig elkerült közvitát Romániában a fekete-tengeri gázról. Vagyis még jobban átpolitizálja a témát.

És a következő kérdés fog felmerülni: miért kellene Romániának most, hirtelen kitermelnie a fekete-tengeri földgázt és – mivel nem tudja felhasználni – eladnia egy olyan Magyarországnak – Putyin Oroszországának trójai falova –, mely megalázza, kigúnyolja és zsarolja Bukarestet? Nem jobb, ha megvárja, hogy maga tudjon hasznot húzni belőle?…

A közmondásos magyar arrogancia ezúttal is kitolhat Budapesttel – ahogy azt már sokszor megtette a történelem folyamán.

A hallgatás konszenzusa. Ki fél Orbán Viktortól?

Nincsenek tanulságok, csak válasz nélküli kérdések. A magyar ügyben való hallgatás, sajnos, ma egyhangú Romániában, a pártok politikai színétől és helyzetétől (kormányzat vagy ellenzék) függetlenül. Budapest projektjét ismerjük. A románt nem.

Ebből következik aztán az összes többit összefoglaló kérdés is. Mikor lesz egy koherens álláspontunk a politikusok és a román állam részéről ebben az ügyben, melyben a témákat – nyugodt és hatékony módon – felhelyezik Bukarest nemzeti, európai és euro-atlanti napirendjére?

Időzített bomba az idejében nem tisztázott magyar kérdés.