Nacionalizmus: az ostobák gyógyszere

Sabin Ghermannak megint fájdalmasan igaza van.
Hirdetés

Micsoda ország… Tele van francia sajt- és olasz tészta-, német gyógyszer- és kínaigomba-reklámokkal, és mindnek odabiggyesztik a végére, hogy „Száz éve Romániában”. A kormány felől azt sutyorogják, muszáj nekünk minden reggel a „Románia 100”-ra ébrednünk. Mások a grillsütőt bedurrantva ünneplik a Csentenárt…

Abszolút nevetséges az egész.

Először is,

ha azt mondjuk, hogy Románia 100 éves, akkor ezzel kitöröljük a történelemből Moldvát.

Mit ér még Cuza, mit ér még Első Károly, minek marad még a tankönyvekben a Függetlenségi Háború? Az 1866. július 1-i alkotmány első cikkelye szerint az új állam hivatalosan átveszi a Románia megnevezést – ami már 1862 óta használatban volt. Nem szenvedtek eleget a moldvaiak 1859 után? Ennyi áldozat után nem érdemlik meg az elismerést a döntésükért?

Aztán minek ennyi grillezkedés és szájtépés? Nem lehet egy decens, egy XXI. századi néphez méltó Centenáriumot ünnepelni? Identitárius zsibvásárt csinálunk a százéves évfordulóból, egyesekre rájön a protokronizmus, olyanok, mint azok a vénasszonyok, akik a lagziban két cent vodka után nekiállnak sikongatni… Azt állítod, hogy a dákok agyműtéteket végeztek? – és még nagy akadémikusnak tartod magad? Gyászközleményeket adsz ki a Securitate egyik besúgójának halálára? – és Románia kormányának tartod magad? Miféle példát állítunk a következő nemzedékek elé?

Ha ennyire büszkélkedünk ezzel a százassal, akkor talán át kellene néznünk a kerítésen:

Bulgária már 681 óta így írja a nevét, Magyarország 895 óta.

Muszáj féltéglával verni a mellünket? Nekiállunk színpadokon lálálázni, vagy feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit kellene tennünk a következő száz évben, milyen projekteket kellene végigvinnünk?

Ha tanult emberek vezetnének bennünket, a centenárium olyan lenne, mint egy mérleg, nem mint egy szélhámos-buli. Mit értünk el e száz év alatt? Jobban élnek most az emberek, mint korábban? Jobban érzik magukat ennek az országnak a polgárai, mindnyájan, itt? Mi nem sikerült és miért, min kellene még dolgoznunk?

Hirdetés

Ha körbenézünk a tévékben, még az úgynevezett tisztességesekben is, ugyanazzal a kényszerképzettel találkozunk a románok ezeréves küszködéséről, hogy együtt legyenek. Hogy vérük festette pirosra a földet a nemzeti egység kedvéért. Sőt, egyesek – újra – azzal jönnek, hogy mekkora nemzettudat szorult II. (Vitéz) Mihályba (Mihai Viteazul) és hogy nem ment le a torkán a snapsz a nagy Romániáért érzett aggodalma miatt – annyira aggódott, hogy a vlachokat, a moldvaiakat és a román erdélyieket is mind röghöz kötötte. Igen, a székelyek odaálltak e Târgul de Floci-i (eltűnt havasalföldi település – a szerk.) Vitéz mellé, azok a székelyek, akiknek a zászlóját a craiovai bán utódai betiltották. Ezt csak úgy mondom, hogy el ne felejtsük…

Most mocskosabb nacionalizmus dívik, mint amilyen a két világháború közötti volt:

most összegyűltek legeltetni a Ceauşescut nagy hazafinak képzelő nosztalgiázók, a Légió (Legionárius Mozgalom – a szerk.) trottyosai, az Arsenie Boca előtt hajbókolók (1989-ben elhunyt, a 2010-es évek elején hirtelen „divatba jött” ortodox szerzetest – a szerk.); mindazok, akik még azt sem tudják, hogyan kell meghívni egy lányt a városba, most az Európai Uniótól akarnak bennünket megvédeni, mert állítólag gyarmatot akar belőlünk csinálni. Ez az új identitást szülő forrás, ezekkel a szájhősökkel lépkedünk a világ legvirágzóbb politikai és gazdasági együttesébe. A másik oldalon meg azok vannak, akik a távozás mellett döntöttek, meg azok, akiket a Facebookon gyaláznak, mert nem könnyezik meg unalmas módon a nemzeti ünnepeket.

Miccs és sör? Nem. Veríték és egy órával előbbre állított ébresztőóra, mert dolog van.

A XXI. századi Románia útjainak harmada föld és kő, a kórházakban bele lehet dögleni a gyógyulásba, tankönyvek nincsenek. Évismétlők, anyanyelvvel küszködő nőcskék – igen, románok – vezetik az országot, a törvények a börtöntöltelékeket szolgálják és nem azokat, akik nem lopnak, nem hazudnak, nem fogadnak el kenőpénzt.

Akármeddig csodálhatjuk magunkat a tükörben. Akármeddig hazudhatunk magunknak. Fenséges terveket firkálhatunk papírra. De nincs itt semmi Centenárium, csak egy újabb száz év, melyet pont azok puskázták és pazarolták el, akik most megéneklik azt.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés