Egy eseményre adott reakciók jelentősége nem ritkán mélyebb, mint magáé az eseményé. Ez a helyzet egy 1985-ös táblázatnak a Revista 22-ben történt közlésével is, mely „az egységünkkel kapcsolatban álló együttműködőket tartalmazza”, az Állambiztonság külfölddel, azon belül a diaszpórával foglalkozó UM 0225 egységéről lévén szó. Bár eleinte voltak próbálkozások a dokumentum hitelességének megkérdőjelezésére, az 1989 előtti irattárak szakértői elismerték hitelességét. Köztük a dokumentum történelmi értelmezésének szintjét illetően voltak viták, de ez a kutató szabadságára és felelősségére vonatkozó kérdés. A leleplezés elkövetőjének, Mădălin Hodor történésznek, a Revista 22 állandó munkatársának, mint ahogy magának a folyóiratnak is joga van a saját értelmezéséhez. Mint ahogy e lépés jóhiszemű bírálóinak is. Ilyen értelemben üdvözlendő lenne egy párbeszéd. Ennek abból kell kiindulnia, hogy a sajtó bármelyik szabad országban közzétett volna egy ilyen dokumentumot.

De mennyire szabad egy poszt-totalitárius ország?

Tudjuk, hogy Románia 1990 után azért volt kevésbé szabad, mert az egyedül uralkodó párt és elnyomó szerve, a Szekuritáté irattárait kezelőknek az ezek feletti rendelkezés monopóliuma volt az érdekük. Minden áron igyekeztek elodázni az igazság pillanatát, amely minden bizonnyal traumatikus lett volna. De felszabadító is. Ehelyett inkább továbbra is kezelésük alatt tartották az irattárakat és ezzel együtt a magukat sebezhetőnek érzők félelmét is.

Ebből következik annak a Szekuritáté-szindrómának a két forrása, melyben Románia ma szenved. Az első éppen az 1989 decemberéig tartó fizikai vagy pszichológiai elnyomás dimenziójából következik. A második abból, ahogy a posztkommunista állam és ennek rivális alrendszerei a társadalommal kölcsönhatásba kerültek.

Egy meg nem reformált állam kontinuitása kiüresítette a közvetlenül a forradalom utáni, majd az alkotmányos szabadságok nagy részét.

A hatalmat 1989 decemberében megszerzők és az imposztorságukat bírálók közötti, a kommunista rezsim bűneit feledtetni akarók és az áldozatok emlékét védelmezők közötti szembenállásban a Revista 22 már az 1990. januári első számától kezdve folyamatosan az emlékezet, az áldozatok, a történelmi igazság oldalán állt.

Ennek az igazságnak a fényében kell értelmezni a kommunista állam által produkált dokumentumokat. A Revista 22 által két hete közölt anyagot olyan cikkek kísérték, melyek – összefoglalva – azt a tézist támogatták, hogy a posztkommunista elitek részben az 1989 előttiek reprodukálásának eredményei. Ebben az esetben sok, az elnyomó apparátussal különböző mértékben együttműködő értelmiségi nemcsak egy kezdetben az Iliescu-rezsim által kezdeményezett intézményi felejtés haszonélvezője volt, de

az egész posztkommunista korszak alatt kiváltságos kapcsolatban állt az ezt a felejtést lehetővé tevő állami intézményekkel.

A közelmúlt történelmére vonatkozó, vagy politológiai akadémiai tanulmányok többsége hasonló következtetésre jutott. Nem ez a tézis volt zavaró, hanem az, hogy olyan emberek nevével példálózott, akikből egyesek vitathatatlan szakmai képességekkel rendelkeznek, és intézményi forrásokhoz férhetnek hozzá. De ezek reakciója inkább egy ideológiai harc formáját öltötte.

„A Revista 22-nek tulajdonítható Hodor listája és a Szekuritáté győzelme” olvashattuk az egyik napilapban, mely hajdanán az antikommunista jobboldalhoz állt közel. Mintha az eleinte az Iliescu–Măgureanu (Virgil Măgureanu 1990 és 1997 között a Román Hírszerző Szolgálat, a SRI igazgatója volt – a szerk.) páros által biztosított felejtéspolitika jobb lenne az emlékezetpolitikánál. A volt Szekuritáté dokumentumai radioaktívak, közzétételük mindig is akaratfüggő és ára van, mert a kommunista rezsim öröksége olyan dilemma elé állít bennünket, amelyből már meghatározásából fakadóan is csak jelentős ár megfizetésével kerülhetünk ki. De a Szekuritáté-szindróma éppen azért nem uralkodott el, mert a román társadalomnak általában véve és különösen az elitjének nem volt ereje kilépni ezekből a kommunista múlt és annak 1990-es évekbeli kezelése által örökül hagyott dilemmákból.

A radioaktív dokumentumokat csak közléssel, létrejöttük kontextusának megértésével, megszelídítésükkel lehet kezelni.

Amúgy is részigazságokról van szó és így is kell őket kezelni. De alagsorban tartásuk több bajt okozott, mint jót. E dokumentumok közül a Szekuritáté által létrehozott névjegyzékek rendelkeznek a legtörékenyebb státusszal. Ezeken különféle fokú együttműködők összekeverve szerepelnek. Egyesek félelemből működtek együtt és ez a félelem 1989 után is megmaradhatott. De az ilyenfajta végletes helyzetekkel való empatizálás szükségessége nem indokolja a cenzúrát.

Figyelemre méltó, hogy 30 évvel a kommunista diktatúra bukása után azért hibáztatják a Revista 22-t, mert nem cenzúrázta Mădălin Hodort, utóbbit pedig azért, mert nem gyakorolt öncenzúrát. Sőt, elégedetten jelentették be, hogy a CNSAS (Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – a szerk.) vizsgálatot indított ellene a szóban forgó intézmény alkalmazottjaként, mely éppen azért létezik, hogy közzétegye az ilyenfajta dokumentumokat, nem pedig elrejtse azokat. Nem Hodor, hanem maga a CNSAS fog vizsgázni:

bármilyen kísérlet arra, hogy megfélemlítsék egy hiteles dokumentum törvényes közzététele miatt, azt jelenti, hogy a CNSAS eltér a működéséről szóló törvényben rögzített szerepétől.

A közbeszédben, sajnos, máris sok kísérlet van Mădălin Hodor megfélemlítésére. Közismertek a módszerek: az utalgatásoktól a hazugságokig, a szakmai hiteltelenítési kísérletektől a nyílt fenyegetésekig. Csaknem 12 évvel a kommunista rezsim illegitimmé és bűnössé nyilvánítása után a szekurizmus anyagi és médiabeli erőforrásai ma is végtelenül jelentősebbek, mint az antikommunizmuséi. Egy olyan Romániában, melyben a Szekuritáté utolsó vezetőjének, Iulian Vlad tábornoknak a rehabilitálása nemrég sokkal jobb ügyekre érdemes energiákat emésztett fel, érdemes vállalni egy fájó igazság kimondásának kockázatát. A Szekuritáté polipjának még jelentős tintatartaléka van. Nekünk is.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.