Orbán-féle illiberalizmus: a demokrácia felszámolása és nagy lépések a tekintélyelvű putyinizmus felé

Ami megnyugtató: egy időre lekerült a román sajtóműsorról, hogy bármit tesznek a magyarok, csakis Erdélyre fenik a fogukat.
Hirdetés

A magyarországi választáson is túl vagyunk és azt reméltem, hogy a dolgok a normális kerékvágásukba kerülnek. Lecsillapodik az észbontó propaganda őrülete. Soros már nem lesz az abszolút ellenség, mert egy ilyenfajta ellenség felépítése nem az erő, hanem a gyengeség jele, amikor egy több mint 80 éves öregember egy komoly és ráadásul európai állam ellenségévé válik, mert a nyitott társadalom eszméjét választja.

Arra is számítottam még, hogy a migráció többé nem lesz az abszolút mumus, amúgy is lerágott csont, a kampány végével pedig majd tompulnak a dolgok. Nos, nem így történt.

A hatalmon lévő párt, a Fidesz program nélkül kampányolt. Az egész kampánynak

egyetlen pontja, egyetlen témája, egyetlen kérdése és egy ellensége volt, a menekültek.

Soros és a civil szervezetei, a szégyenlistán – a feketelisták egy másik lejáratott és lejárató formája – szereplők és nyilvánvalóan maga az ellenség, a menekültek – a nyelvet és a vallást Magyarországon megváltoztató hódítók. A migránsok, akik azért jönnek Budapestre, hogy a keresztény vallást radikális iszlámra cseréljék és bevezessék a saríát. Újabb őrület. De bejött és szavazatokat hozott. Propagandisztikus aberrációk, de annyira szemenszedettek, hogy tényleg hatottak és bejöttek a falvakban és a városok lepukkant részein.

A populizmusok és a nacionalizmusok különféle árnyalatokkal rendelkeznek. Ezek a demokrácia másodlagos hatásai, gyakran olyan aberrációk és kinövések, melyek indukált és felerősített félelmek alapján jönnek létre. A félelem mechanizmusa intoleranciát szül és a kigondolt és kidolgozott, különféle politikákra vonatkozó érvekből álló, nem feltétlenül nagylelkű, mint inkább realista programokkal rendelkező hagyományos pártoknak nincs semmi esélyük.

A klasszikus pártok kimúlnak és a politikai piacot az illiberalizmus foglalja el, uralkodóvá válik Orbán Magyarországán, de más közép-európai államokban is.

Az illiberalizmus nem a brit konzervativizmus, sem a Trump-féle kemény és vegytiszta ultrapragmatikus realizmus felé tolt neokonzervatív változat. Egy dolog egy inkább liberális-progresszista, vagy inkább konzervatív-tradicionalista demokratikus változat közül választani, más dolog illiberalizmusba csúszni, aminek a végére odabiggyeszted a „demokratikus” járulékszót, ahogy azt Orbán teszi. Nem létezik demokratikus illiberalizmus: ha nem liberalizmus, szabadság, lehetőségekhez való egyenlő hozzáférés, tisztességes verseny, valódi piacgazdaság, akkor az már egyáltalán nem demokrácia.

Tehát az illiberalizmus nem demokratikus, vagy nem-demokratikus.

Ez csak a nem-demokrácia mély formája. Az illiberalizmus távol áll a demokrácia értékeitől, de anélkül, hogy orosz módi szerinti konzervativizmus lenne. De azért jelentős lépés az orosz putyinizmusbeli erőszakos tekintélyelvűség felé. Az illiberalizmus megtartja az emberi jogok eszközét, nem bünteti a szabad szólást és a bírálatokat, még a vehemenseket sem, nem dugja börtönbe az ellenzéket és nem is gyilkolja meg hidegvérrel a disszidenseket, mint Putyin Oroszországában, hanem tiszteletben tartja az alkotmányos garanciákat. De skrupulusok nélkül felhasználja a nyomásgyakorlás különféle formáit: a diszkriminatív alkalmazásokat, mind a közszférában, mind az állammal kötött szerződésektől függő magáncégeknél; a civil szervezetekre és a think tank-okra gyakorolt nyomást, a finanszírozások és a szerződések terén hátrányosan kezelve a függetleneket a háziakkal szemben; a média átvételét és szinte totális ellenőrzését, a csak látszat kedvéért megtartott ellenzéki médiaeszközök nyomaival, hogy ellenpéldaként használhassák fel azokkal szemben, akik azt állítják, hogy az ellenzéki sajtó totálisan megsemmisült, de nem elég erősek, hogy kiegyensúlyozzák a közbeszédet. Mindenesetre a választottak, az állam vezetői, a politikusok és a tisztviselők testülete már nem a polgárok vezetését és akaratát, a parlamenten és társadalmon belüli áramlatok összességét képviselik, hanem a többség vagy az uralkodó párt mélységesen kiegyensúlyozatlan kifejezései.

Az illiberalizmus lövészárok típusú gondolkodást vezet be a „mi” és „ők” között,

Hirdetés

melyben az ellenzékhez tartozás minden területen lejárat téged a hatalommal fennálló kapcsolatokban és köztisztségek esetleges betöltése terén. Megtámadják és mélységesen diszkriminálják a különféle kisebbségeket, többek között a politikaiakat is, miközben az illiberalizmus szisztematikusan aláássa és közvetlenül támadja az állam intézményeit és azok alapjait. Az illiberalizmus voltaképpen mindent támad, ami független, nem annyira a kormánytól, mint inkább a párttól és a pártvezetőtől, aláás és ellenőrzése alá von bármilyen független tevékenységet, támadja a független igazságszolgáltatást, mindent korlátozva, ami nem áll a párt ellenőrzése alatt, egy olyan párté alatt, mely egyre inkább állammá kezd válni, teljesen átpolitizálja a társadalmat és az egész tevékenységet, miközben az ellenzék csak díszlet, hogy bizonyítani lehessen a létezését és hogy még nem jött létre egy állampárt (a modell ebben áll a legközelebb a putyinizmushoz). Ez az illiberalizmus.

Az állampárt létrehozásának tendenciája, a vezér tendenciája a teljes hatalom tekintélyelvű változatokban való megkaparintására, a többség fogalmának félreértése, a végrehajtói döntés áthelyezése a kormánytól a párthoz és a parlamenti ellenőrzés szétverése – a teljes parlamenté, az ellenzékkel együtt – és helyette a pártellenőrzés bevezetése, a többség zsarnoksága és a társadalmon belüli ellenzékiség bármilyen formájával, sőt, a függetlenség bármiféle oázisával szembeni intolerancia, ezek az illiberalizmus jellemvonásai. Minden demokratikus elem eltüntetésével a társadalomból, ami után csak látszat, önkény, intolerancia, félelem és egy lépésről lépésre a tekintélyelvű putyinizmus felé taszított állam jövőjének felszámolása marad.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés