Történelmi pillanatnak lehetünk tanúi, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt még senki nem hitte volna, hogy egyszer Kolozsváron mutatnak be egy Magyarország történetéről szóló összefoglaló művet – jelentette ki Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese Romsics Ignác Magyarország története című munkájának szerdai bemutatóján.
A Kolozsváron gyakori vendégnek számító történész, akadémikus több mint ötszáz oldalas könyvét Egyed Ákos történész, az MTA külső tagja mutatta be. Mint mondta, a könyvet némi meglepetéssel fogadta a szakma, hiszen Romsicsot eddig 20. századi szaktörténészként ismerték, ehhez képest a Magyarország története egy átfogó, a magyar történelem egészét felölelő, történeti szintézisre törekvő munka, amelyet a szerző – bevallása szerint is – nemcsak a szakmának, hanem a szélesebb közönségnek szánt olvasásra.
Olvasson még:
Romsics Ignác azonban úgy érezte, meg kellett írnia ezt a könyvet – amelyet a bemutatón jelen levő szerző, mint kifejtette, eddigi élete főművének tart –, mert
szembe akart nézni a magyar történetírás dilemmáival, annál is inkább, mivel elszaporodtak az amatőr történészek,
akik mindenféle megalapozatlan és leegyszerűsítő elméleteket terjesztenek, nem is olyan kis példányszámban.
Egyed Ákos úgy véli, bár a történészt és a történetírót szinonimaként szokás emlegetni, mégis különbség van köztük, mert a történetíró képes nagy, összefoglaló műveket írni – ilyen értelemben pedig Romsics Ignác a magyar történetírás legszebb hagyományainak méltó folytatója. Történeti szintézisre törekszik, látásmódja reális és komplex, nem törekszik sem heroizálásra, sem deheroizálásra, egyik célja épp az, hogy a nagy személyiségeket a maguk összetettségében, emberi mivoltában láttassa, hibáikkal és erényeikkel együtt. Tárgyát némi távolságtartással ábrázolja, a vitatott kérdések eldöntésére pedig nem vállalkozik, bár személyes álláspontja is kiérezhető a szövegből.
Vitatott kérdésből pedig aztán van bőven a magyar történelemben,
elég, ha a magyar eredettörténetre vagy a mohácsi csatavesztés okairól szóló elméletekre gondolunk – ezeket az elméleteket Romsics ismerteti és ütközteti ugyan, de egyértelmű igazságot nem tesz köztük. A honfoglalás korával kapcsolatban például kitér a nálunk, Erdélyben – és különösen a Székelyföldön – is népszerű hun–magyar rokonság, illetve folytonosság elméletére vagy László Gyula sokat vitatott „kettős honfoglalás”-teóriájára is.
Egyed Ákos szerint Romsics történetírói módszerének nóvuma abban áll, hogy a történelmet nem nagy személyiségek és események gyűjteményeként ábrázolja, hanem
nagy hangsúlyt fektet egyes korszakok életmódjának/életmódjainak, társadalmi, kulturális folyamatainak, mindennapi életének bemutatására is
– ilymódon kilép a szigorú szakmai keretek közül, olvasmányos, élvezhető történelemképet nyújtva a laikus olvasók számára is. Könyvét öt nagy fejezetre osztotta:
2. A középkori magyar királyság;
3. A három részre szakadt magyar állam;
4. A magyar korona országai a Habsburg monarchiában;
5. A trianoni Magyarország.
Romsics fő célja az, hogy – az összehasonlító módszer segítségével – kijelölje Magyarország helyét Európában. Abból indul ki, hogy a honfoglalás után a magyaroknak dönteniük kellett, hova tartoznak: a törzsi széttagoltságot választják vagy nyugat-európai mintára egy erős keresztény állam megteremtését. A kezdeményezést magához ragadó Géza fejedelem vezetésével ez utóbbit választották, bár a keleti irányultságnak is voltak hívei, például az erdélyi gyulák.
Azóta a magyar történelem nagyjából leírható úgy, mint a nyugati minták átvételére való folyamatos törekvés:
Magyarország mindig is szerette volna utolérni a Nyugatot, de teljesen sosem sikerült felzárkóznia annak fejlettségi mutatóihoz, civilizációs szintjéhez.
Visszatekintve például Mátyás király uralkodása – különösen a mohácsi csata- és országvesztés után, a magyar állam három részre tagolódásának perspektívájából nézve – azért tűnhet a béke és igazságosság aranykorszakának, mert a dualizmus előtt Magyarország kétségtelenül ebben az időszakban állt a legközelebb a nyugat-európai modell megvalósulásához. Egyed Ákos azonban azt sem rejtette véka alá, hogy ezzel a korszakkal kapcsolatban vannak hiányérzetei, mivel Romsics egyáltalán nem tér ki a Kolozsváron oly erős Mátyás-hagyományra, az igazságos király erdélyi kultuszára.
Azt tehát, hogy miként látjuk a történelmet, a mai perspektívánk határozza meg, a múltat a mindenkori jelen is formálja
– húzta alá a Romsics-műből kiolvasható alapgondolatot Egyed Ákos.
A Nyugathoz való felzárkóztatás másik kulcsfigurája Mária Terézia, azaz – Romsics véleménye szerint – az egyetlen nő, aki érdemben befolyásolta Magyarország történetét. Ő volt az egyetlen a bécsi udvarban, aki a Rákóczi-szabadságharc leverését követően, a magyar királyságnak a Habsburg birodalomba való integrálása után megértette, hogy a magyarok panaszait meg kell hallgatni, sérelmeiket orvosolni kell, egyszóval nyitottabban kell viszonyulni a magyarokhoz.
Aztán jött a reformkor, a polgárosodás és a modern nemzetté válás időszaka, majd a közvélekedéssel szemben egyáltalán nem vesztes 1848-as forradalom és a valóban vesztes 1849-es szabadságharc, ami fölért egy rendszerváltással, és amelynek következtében Magyarország korábban sosem látott mértékben közeledett a nyugat-európai és észak-amerikai parlamentáris, polgári mintákhoz.
Az 1867-es kiegyezést – amelynek korántsem alakult ki akkora kultusza, mint Kossuthéknak és ’48-’49-nek –, illetve
a dualizmus korszakát Romsics a Mohács utáni kor legdinamikusabb és legeredményesebb időszakának tartja, amikor jelentősen csökkent Magyarország lemaradása a Nyugattal szemben.
Ezt verte szét a rettenetesen igazságtalan trianoni békeszerződés, amikor a fennen hangoztatott etnikai elvet felülírták a győztesek stratégiai érdekei és a környező államok mértéktelenül mohó követelései. Az ezt követő Horthy-korszak megítélése azonban igencsak ellentmondásos: bár Romsics szerint is autoriter rendszer volt, de a politikai, kulturális értelemben vett pluralizmus alapfeltételei adottak voltak, és a rendszer – egyes vélekedésekkel ellentétben – egészen a késői időszakáig nélkülözte a fasisztoid elemeket.
Apropó Horthy-korszak: a könyvismertetést követően felszólaló szerző elmondta, hogy az 1970-es évek végén járt először Erdélyben, mert akkortájt kezdett el foglalkozni az erdélyi származású egykori miniszterelnökkel, Bethlen Istvánnal.
Két ember volt, akinek a segítségére számíthatott a kezdetektől: Marosvásárhelyen Tonk Sándor, Kolozsváron pedig Egyed Ákos,
bár ez utóbbi kerek-perec közölte vele (a kommunista Románia mostoha viszonyaira utalva), hogy „sokat ne reméljen”.
Azóta azonban sokat változott a helyzet: a történészszakma – a mostaninál jóval korábban elkezdődött – „nemzeti együttműködési rendszerének” keretében számos kiváló magyar történész tart előadást idén Kolozsváron – zárta mosolyogva a könyvbemutatót Romsics Ignác.
Amit az is bizonyít, hogy ezeknek a soroknak az írása közben már javában tart Romsics előadása – egy másik témáról. Úgyhogy: ne menjenek sehová, folytatás következik.