Bárdi Nándor Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde
Édes Erdély, hol vagyunk?
szabot
2018. február 27. kedd, 17:52
Sokk, önszervezés, magyar kormánytámogatás és románokkal kötött paktumok révén alakult politikai közösséggé az erdélyi magyarság. Miközben domináns etnikumból tényleges kisebbséggé vált.
Mit gondolt magáról az erdélyi magyarság közvetlenül Trianon után? Hogyan próbált politikai közösséggé szerveződni, amikor Erdélyben már a románok voltak nemcsak relatív, hanem abszolút demográfiai többségben és politikai fölényben, de a magyarok alkották a társadalmilag és gazdaságilag domináns csoportot? Hogyan reagál ez a csoport arra, hogy hirtelen megszűnik mögötte a támogató állam?
 
Ezeket a kérdéseket bontotta kutathatóvá és válaszolta meg múlt szerdán Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője az EME zsúfolásig telt termében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület már a második előadóját látta vendégül Az erdélyi magyarság 100 éve című sorozatnak, amelyben a nagyváradi Szacsvay Akadémia kezdeményezésére magyarországi és erdélyi szakértők beszélnek a romániai, erdélyi magyarság legutóbbi száz évének történéseiről, azok hátteréről, összefüggéseiről és következményeiről.
 
Az első előadásban Fodor János történész vázolta fel az erdélyi impériumváltás eseményeinek sorozatát. Bárdi Nándort – akit szinte az egész tudományos munkássága a romániai magyarsághoz köt – az érdekli elsősorban, hogy a kisebbségi elitek mit gondolnak saját társadalmukról, hogyan konstruálják meg azt:
  • ez a „kényszerkisebbség” milyen önképépítéssel válik közösséggé, 
  • hogyan változott a közösség helyzete Románián belül, 
  • és a romániai magyar elitek hogyan képviselték az érdekeiket, hogyan próbáltak integrálódni a bukaresti politikába. 
Természetesen azután, hogy felocsúdtak a Trianon okozta sokkból: az előadó azt vizsgálta, hogyan építette fel magát a romániai magyarság a két világháború között, 
 

hogyan vált kényszerkisebbségből vállalt közösséggé.

A román többség inkább birodalmi maradékkisebbségként tekintett rá, bár a két világháború között az erdélyi magyarság nem volt kisebbség szociológiai értelemben, hangsúlyozta Bárdi Nándor: társadalmi-gazdasági pozíciói, tagjainak iskolai végzettsége, urbanizáltsága messze meghaladta az országos átlagot.
 
A két világháború közötti Románia legnagyobb problémája a több birodalomból kiszakadt országrészek egységesítése volt, a román elit számára a magyarkérdés is ide tartozott. A magyaroktól integrációt és lojalitást várt el, míg a romániai magyarság entitásként akarta elfogadtatni magát a román állammal – száz éve ez határozza meg a román állam és a magyar kisebbség viszonyrendszerét, mutatott rá a kutató.
 
Az erdélyi magyarság szerinte két integráló erő mentén vált elszakadt magyarságból politikai közösséggé:
  • elkezdett magára párhuzamos, kisebbségi társadalomként tekinteni, amely az erdélyi románsággal párhuzamos nemzetépítést folytat;
  • megjelent a keresztényszociális értékrend a népszolgálat habitusa révén.

A politikai integrációnak három markáns modellje alakult ki

az elmúlt száz évben, de persze a modellek egyike sem működik tisztán, egymagában, jegyezte meg a kutató:
  1. Egyéni érdekkijárás – vélt vagy valós közösségi érdekeket próbálnak kiharcolni egyéni pozíciókon keresztül. Ez jellemzi az államszocializmus teljes időszakát, erre a kutató szerint jó példa Domokos Géza vagy Fazekas János életútja.
  2. Közösségi érdekkijárás a magyar politikai entitás nevében – ide tartoznak a kollektív jogok vagy az autonómiakövetelések, de a világnézeti alapú társadalomátalakítások vágya is, például az az erős baloldali hagyomány, hogy egy demokratikus, szocializált társadalomban túl lehet lépni az etnikai megosztottságon. Ez Bárdi Nándor szerint erősen élt a romániai magyar elit egy meghatározó részében a '40-es évektől a '60-as évek végéig.
  3. Szervezeti integrációs modell – folyamatos etnikai alkuk különböző célokért, centralizáltan, a pártvezetés révén. Ennek legjobb példája a kutató szerint a Markó-éra vagy a két világháború között az Országos Magyar Párt Bethlen György vezetése alatt.
Az első példa viszont az 1919 szeptemberétől létező német szövetség mintájára szervezett, 1921-22-ben működött Magyar Szövetség, amelyet mindkét évben betiltottak. 1921 augusztusában a szervezet a több ezer letartóztatott magyar érdekében lépett fel, és elkezdte megszervezni a népirodákat, amelyek szociális munkát végeztek, illetve a sérelmi panaszokat gyűjtötték. 
 
Októberben a kolozsvári prefektus betiltotta a szervezetet, a román sajtó teljesen nyíltan írt arról, hogy nem lehet hagyni, hogy a magyarok párhuzamos államot, párhuzamos közigazgatást építsenek. A kutató szerint akkoriban 
 

három fontos erő gondolja úgy, hogy reprezentálja az erdélyi magyarságot: 

1. A Romániában maradt állami tisztviselői kar

Tagjai még 1921-22-ben is kaptak fizetést a magyar államtól, gyakorlatilag a tisztviselői mozgalom közvetítette Magyarország felé az erdélyi magyarok igényeit. 
 
Vezetői között olyanok voltak, mint Grandpierre Emil, az egyik legmagasabb rangú tisztviselő, aki itt maradt, bíró, (akinek kolozsvári bírósági irodatársa Hațegan Emil volt, az Erdélyi Román Nemzeti Párt meghatározó figurája), Paál Árpád újságíró, Janovics Jenő rendező, filmrendező, színházigazgató, vállalkozó, Papp Antal pénzügyigazgató és sokan mások, sorolta Bárdi Nándor. Ők a magyarságpolitikának a magyar kormány által „keleti akciónak” nevezett fedőszervében dolgoztak.

2. Az egyházak szervezete

ha nem is maradt érintetlen, de elég jól lefedte a romániai magyarságot. Az 1921 tavaszán indult földreform során az erdélyi egyházak területeinek 87 százalékát elveszik, és problémává válik az egyházi adó befizetése is: a román jegyző, csendőr nem hajtja be azt a magyar egyházak számára. 
 
Az egyházak ennek ellenére stabilitásra törekednek, és a kutató részben innen eredezteti a népszolgálat eszméjét: ha a lelkész, a lelkész felesége, a tanító nem teljesít jól, akkor a falu előbb-utóbb másfele fog tekinteni.

3. A sajtó

A magyarországi sajtó nem jöhetett be Romániába, ezért helyben szaporodtak el a sajtótermékek. A lapoknak tízezer példányban kellett megjelenniük, hogy rentábilisak legyenek, vagyis a Keleti Újság, Ellenzék, Brassói Lapok, Magyar Nép legalább ennyi példányban fogyott, és elkezdett képet konstruálni az erdélyi magyarságról. A Temesvári Hírlapot 30 ezren olvasták, és nem csak magyarok, a Siguranța királyi titkosrendőrség kolozsvári főnöke a Keleti Újságot olvasta a reggeli kávé mellé, illusztrálta a sajtó népszerűségét a kutató.
 
A vezércikkeket volt közigazgatási tisztviselők, középiskolai tanárok kezdik el írni, és megjelenik egy határozottan progresszív vonal. Míg a polgári radikalizmus Magyarországon a Tanácsköztársasággal kimúlt, Erdélyben 1924-25-ig él és virágzik, jegyezte meg Bárdi Nándor, szerinte például azért is, mert az erdélyi elitnek nem kellett és nem is nézett szembe azzal, mit vétett Trianon kapcsán, miközben Magyarország ideológiákat gyártott magának erről.
 
A sajtó új aktivitása és az egyházak stabilitásigénye hozza létre a kutató szerint a két politikai irányzatot: 
  • az aktivisták (Paál Árpád, Kós Károly) azonnal politikai pártot akarnak, illetve föderalizálni Romániát, mert úgy gondolják, a magyar szupremácia Erdélyben elég ahhoz, hogy föderális Romániát harcoljon ki akár az erdélyi románokkal együtt;
  • a passzivisták egyáltalán nem bíznak ebben, ők nemzeti autonómiát akarnak, illetve kivárni azt, amíg a román pártoknak szükségük lesz a magyarok szavazatára, és akkor alakítani pártot, amikor az funkciót kap.
Az aktivisták megalapították a Magyar Néppártot, a passzivisták a Magyar Nemzeti Pártot, ez a két párt 1922-ben egyesült, így jött létre az Országos Magyar Párt. Az 1920-as romániai választásokon csak néhány renegát magyar képviselő jutott be a bukaresti parlamentbe, 1922-ben nagy nehezen a marosvásárhelyi Bernády György, majd a pótválasztásokon két másik képviselő. 
 

Az igazi részvétel a romániai politikai életben az Országos Magyar Párttal jön létre és tart 1938-ig. 

A párton belül folyamatosan rivalizált a prioritáslistán az erdélyi arisztokrácia és a történelmi középosztály, a megyei vezetések tapasztalata és óvatossága, illetve az új társadalom megszervezése, a városi polgárság pozicionálása, a magyar nyelvű zsidóság helyzetbe hozása, törekvéseik integrálása. 
 
Az alapvető kérdés az volt, hogyan kerüljenek be a magyarok a választói névjegyzékbe, mert csak így tudnak szavazni és részt venni a politikai életben. (Még 1940-ben is 80 ezer olyan családfő volt, aki nem rendelkezett román állampolgársággal – jegyezte meg a kutató.) 
 
A párt elnöki tisztségével először (1922-23) Jósika Samut bízták meg, mivel ő volt magyar Felsőház utolsó elnöke, ő töltötte be a legmagasabb politikai tisztséget azok közül, akik Erdélyben maradtak. 1923-ban került a párt élére Ugron István, aki korábban Szentpéterváron volt követ, New Yorkban konzul, és Bukarestben is dolgozott diplomataként. 1926-tól 1938-ig Bethlen György volt a párt elnöke. Ő vezette korábban a legnagyobb erdélyi szervezetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet.
 
Haller Gusztáv, Bethlen György, Fekete Nagy Béla, Grandpierre Emil, Gabányi Imre, Jósika Samu (ülve)
 
Jósika Samu (ülve), mögötte Bethlen György, tőle kettővel jobbra Grandpierre Emil | A kép forrása
 
Az Országos Magyar Párt a román parlamentben tematizálta a magyarság problémáit. A 750 beszédből 220-at Gyárfás Elemér tartott, a Katolikus Státus igazgatója, a bankszindikátus vezetője. A párt bizottsági munkáiról fennmaradt jegyzőkönyvekből az derül ki, hogy a szász, magyar, zsidó kereskedelmi életből, a magyar közigazgatásból érkezett emberek fontos szerepet töltöttek be az interetnikai alkukban.
 

Az OMP 20-30 fő között mozgó parlamenti frakciójának munkája zömében viszont a kijárásból állt: 

különböző engedélyeket intéztek el Bukarestben. Vagyis jól tudtak románul, tudtak Bukarestben tájékozódni, mert az ügyeket csak így lehetett megoldani. Önkormányzat nem létezett egészen az 1926-os önkormányzati választásokig. A pártban több orientáció létezett egymás mellett:
  1. Bernády György szerint a szászok példáját kell követni és megalkudni a mindenkori kormánypárttal, Bukarestben pedig mindig a Nemzeti Liberális Párt viszi a prímet. Csakhogy épp ez a párt hozta meg a magyar iskolákat, egyházakat hátrányosan érintő törvényeket, és nehéz lett volna elfogadtatni a magyarsággal egy, a liberális párttal kötött alkut. 
  2. A másik alkupozíciót az Erdélyi Román Nemzeti Párttal, majd 1926-tól a Parasztpárttal szemben lehetett volna kialakítani. A politikai transzilvanizmus cizellált értelmiségi eszmefuttatás, de nem volt realitása – jegyezte meg a kutató. Iuliu Maniuék minden választáskor a földreformra helyezték a hangsúlyt, újra és újra földet ígértek a román parasztoknak, a magyarok pedig jól tudták, hogy egy újabb reformmal csakis tőlük vesznek el földet. Vagyis az erdélyi magyar, illetve az erdélyi román politikai vezetés radikálisan ellenérdekelt volt.

Bánffy Miklós, az összetartó erő

1926-ban hazatért Bánffy Miklós, mert az édesapja már idős, a bonchidai birtokot pedig meg kell védeni a földreformtól, amiben Petru Groza segített is neki, jegyezte meg a történész. Bánffy megígérte, hogy tíz évig nem vesz részt a közéletben. Ő lett a legnagyobb kolozsvári hitelintézetnek, a Posta- és Takarékpénztár igazgatótanácsának elnöke. 
 
A közvélemény viszont nem tudta, hogy a magyar kormány két évvel korábban felvásárolta ezt a bankot, és Bethlen Istvánt bízta meg a vezetésével. Így került pénz az Erdélyi Szépmíves Céhre, a Helikonra, az Ellenzék irodalmi rovatára, amelynek vezetésére jött haza Kuncz Aladár – árulta el a történész, aki szerint ennek a támogatásnak az volt a célja, hogy a pártpolitika integrálja a kulturális elitet is, az elitek ne fussanak szét. Bethlen Istvánnak ezt a célját Bánffy hajtotta végre, az irodalmi életet, a színházat ő integrálta a formálódó erdélyi elitbe annak ellenére, hogy Bánffy Miklós nem volt jóban Bethlen Györggyel, az OMP elnökével. 
 

Paktumpolitika

Erdélyi szavazókra egy új román pártnak, az Averescu-féle Néppártnak lenne szüksége, amely a liberális párt váltópártja szeretne lenni. Le is ült tárgyalni az OMP küldöttségével (Gyárfás Elemér vezette, de bevonták Bernády Györgyöt, Jakabffy Elemért, stb.), és 1923 őszére megegyeztek a csucsai paktumban. Ebben Averescuék azt ígérték, hogy ha kormányra kerülnek, felveszik a magyarokat a választói névjegyzékbe, ha a magyarok megígérik, hogy a parlamentben közös frakciót alakítanak.
 
Emellett egyházi autonómiát, az egyházaknak román államsegélyt ígérnek, szabad működést a magyar, illetve felekezeti iskoláknak, a közösségi vagyon visszaadását, 25 százalékos nyelvhasználati küszöböt a közigazgatásban, vagyis emancipatorikus, a diszkriminációt csökkentő intézkedéseket. Averescu viszont nem került hatalomra 1924-25-ben. 
 
(A két világháború közötti 22 évben 16 kormány követte egymást Romániában, és mindig az nyerte a választásokat, aki megszervezte, jegyezte meg a kutató.)
 
Bárdi Nándor figyel
 
Bárdi Nándor a kolozsvári közönségére is erősen figyel, és minden kérdésre válaszolt
 
Hiába szidják a magyar arisztokráciát a liberálisok, az 1926-os önkormányzati választásokra a Nemzeti Liberális Párt a magyarokra szorult, mert nem volt más partnere az erdélyi nagyvárosokban. Választási paktumot kötött az OMP-vel a csucsai paktum mintájára, és nemcsak azt ígérte meg, hogy felveszi a magyarokat a választói névjegyzékbe, hanem finanszírozza a magyar párttagozatok létrehozását is.
 
A paktum eredményeként a 49 erdélyi város közül 30-ban a közös lista győzött: a székelyföldi városokban magyar, a többiekben feles önkormányzatok alakultak. A király viszont egy hónapra rá meneszti Brătianut a kormány éléről, Ugron István is lemond az OMP éléről, és amikor Averescuék kerülnek kormányra, újra előveszik az 1923-as csucsai paktumot. A magyarok ekkor már nem akarnak közös, hanem külön frakciót a parlamentben.
 
Ebben a választási kartellben előre rögzítik a képviselői helyeket: 28 helyet ígérnek a magyaroknak, ebből 26-27 meg is lesz, de a választások után a pártok szétbombázták ezt a megegyezést Averescuékkal, és kevés dolog valósult meg belőle, vázolta Bárdi Nándor a paktum sorsát.
 
1927-28-ban kiegyezett a liberális és a Parasztpárt abban, hogy hagyják a kisebbségeket magukra, ezért a németek és a magyarok most először és utoljára közösen indultak a választásokon. Csak a magyarok ebből nem jöttek ki jól: a magyar lakosság kétszer akkora Romániában, mint a németajkú, a parlamentben viszont csak olyan alkut tudtak kötni, hogy a magyarok 8, a németek 7 képviselői helyet kaptak.
 

Az utolsó paktummal nevetségessé vált az Országos Magyar Párt,

vázolta a történész: 1938 februárjában a magyar kormány és Bárdossy László (1934-től nagykövet Bukarestben), illetve a német diplomácia kierőszakolta, ,hogy szövetséget kössenek a Cuza – Goga féle antiszemita párttal. 
 
Az OMP vezetői tudták, hogy ezzel elveszíti a romániai magyar anyanyelvű zsidók szavazatait, nem is akartak belemenni egy ilyen szövetségbe, de magyarországi nyomásra megkötötték, magyarázta Bárdi Nándor. És attól vált nevetségessé, hogy délben megkötötték a szövetséget, egy órakor pedig lemondott a kormány, amelynek támogatására kötötték.
 
A sérelmeket csak a '30-as évektől vitték nemzetközi fórumok elé, jobbára a Népszövetség elé, mert addig azt remélték, hogy a román politikusok abbahagyják, hogy folyton a revizionizmust hányják a magyar politikusok szemére, illetve hogy a Parasztpárt kezdeményez valamilyen decentralizácitót.
 
Az autonómiával azért nem hozakodtak elő korábban, mert nem akarták annak ódiumát felvállalni, hogy a magyarok megoldhatatlan ügyekbe kényszerítik bele a román pártokat, ezért az autonómiát (elsősorban a székely autonómiát) is csak a '30-as években kezdték el igazán tematizálni.
 
Az OMP alapvetően arra törekedett, magyarázta Bárdi Nándor, hogy a magyarokkal szemben gyakorolt diszkriminációt valamelyest csökkentse, és politikai jogegyenlőséget vívjon ki, ezt célozta az összes alku, illetve a '30-as években azt, hogy ne legyen rosszabb a helyzet, és már ez is iszonyú munkával járt.
 

Mitől vált önálló politikai közösséggé a romániai magyarság, 

ha a román politikusok egyáltalán nem akarták ilyenként elfogadni? Attól – válaszolja a kutató –, hogy 1924-től elkezdett magára önállóként gondolni. Azért épp 1924-től, mert a párt választási sikertelensége miatt elnökválság alakult ki az OMP-ben, Ugron István távozni szeretett volna. Az elnökválságot viszont nem a magyar és nem is a román kormány oldotta meg.
 
Úgy a román, mint a magyar kormány a progresszív Bernády Györgyöt szerette volna az Országos Magyar Párt élén látni. Bernádynak mindkét kormányfő felé jó kapcsolatai voltak, fakereskedelmével beépült a liberálisokhoz, üzlettársa pedig, Mikes Ármin rokoni szálakkal kötődött Bethlen István magyar miniszterelnökhöz.
 
A székely megyei vezetők viszont nem szerették Bernádyt: nem tudták neki elfelejteni, hogy 1916-ban, amikor a székelyek menekültek a román betörés elől, Marosvásárhelyen pedig vonatra kellett szállniuk, vagyis ott kellett hagyniuk az állataikat, akkor Bürger Antal és Bernády György potom pénzért iszonyú mennyiségű háziállatot vásárolt fel.
 
A másik ellenállást az egyházak fejtették ki, mivel Bernády beszállt abba a progresszív követelésbe, hogy legyenek magyar önkormányzati iskolák. Marosvásárhelyen elég kemény protestáns vonalat képviselt, ezért a katolikus egyház vezetése távol tartotta magát tőle. 
 
De a katolikus és a protestáns egyházvezetés is azt gondolta, hogy az egyházi iskolák stabilabbak, mert az egyházak még akár nemzetközi védelmet is tudnak biztosítani nekik. A nemlétező önkormányzati rendszerben fenntartott iskolákat viszont a nemlétező román jogállamban nem lehet megvédeni, ennek a jövőképnek szerintük nincs realitása. A püspökök Budapesten is elmondták, amikor Bethlen odarendelte őket, hogy Bernádyt megosztó személyiségnek tartják.
 

Száz éves dilemma az erdélyi magyar politikában,

hogy mi a fontosabb: egy karizmatikus, jó, progresszív vezéralak, vagy olyan, aki nem megosztó személyiség, integrálni tudja a csoportokat, és úgy dominál, hogy nem szól mindenbe bele – adott fogódzót Bárdi Nándor saját magunk politikai megértéséhez.
 
Bethlen GyörgyVégül Ugron István maradt még két évig az OMP elnöke, 1926-ban Bethlen Györgynek (a jobboldali képen) adja át a pártelnökséget, aki Bethlen István unokatestvére. A pártok betiltásáig, 1938-ig ő marad a párt elnöke.
 
Amikor felülről szervezik meg a magyarságot a királyi diktatúra időszakában, akkor a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként jön létre a Magyar Népközösség (1939-1940), és tisztázatlan tárgyalások után Bukarestből Bánffy Miklóst nevezik ki az élére, mert amellett, hogy integrálta az erdélyi magyar kultúréletet, kitűnő kapcsolatokat épített ki a bukaresti királyi udvarral. Bukarestben azt is tudták, hogy nemcsak Erdélyben fogadják el őt vezetőként, de Budapesten is tekintélye van, így lett Bánffy Miklós az első oktrojált vezetője ennek az önálló politikai közösségnek.
 
A Magyar Népközösség munkájának 70 százaléka abból állt, hogy sérelmeket védett ki, mondta a történész. Bánffy másik jelentős lépése a szomszédsági szervezetek létrehozása volt: tíz család választott egy vezetőt, tíz ilyen vezető választott egy közös vezetőt és így tovább.
 

Ezzel Bánffyék létrehoztak egy nemzeti katasztert,

amelyen keresztül áramlott az információ, a szociális segély, az orvosi ellátás. Annyira jól működött, hogy aztán a magyar impérium alatt is ezen keresztül folyt például a háborús jegyosztás 1940-44 között.
 
A Népközösség munkáját a szakosztályok irányították, ezekbe pedig Bánffy beemelte a '30-as években kialakult új magyar progresszió képviselőit: Kós Károly felelt a társadalomépítésért, a gazdaságért Vita Sándor, a színházakért Kemény János, az irodalomért Tamási Áron, a főtitkár pedig Mikó Imre volt. Ez azt is jelenti, hogy ezek az emberek mind felvették a királyi diktatúra kék egyenruháját, vázolta a körülményeket Bárdi Nándor, akinek megállapítása szerint épp egy korporatív diktatúra az, ahol a magyarság külön etnikai csoportként tudott megjelenni.
 

A román nemzeti szupremácia megszerzése

közös célja volt a román politikai eliteknek a két világháború között, csak másként akarták végrehajtani. A regáti nemzetépítési modellt a Liberális Párt képviselte: a párhuzamos nemzetépítés során a másik nemzetépítést el kell pusztítani, és annak helyébe kell lépni. Maniuék a közép-európai nemzetépítési gyakorlatot képviselték, amelynek lényege, hogy a másikat nem kell támogatni, de a saját etnopolitikai csoportot államilag meg kell rendesen erősíteni.
 
Hiába került be 1924-25-ben a magyarság a választói névjegyzékbe, utána nagyon gyorsan kiderült, hogy nem lehet áttörni a román etnopolitikai rezsimet, bizonyos alapjogokon túl nem lehet bővíteni a jogokat a magyarok számára. 1931-ben úgy alapítottak Bukarestben Kisebbségi Államtitkárságot, hogy abba nem vonták be az Országos Magyar Pártot. Kisebbségi statútummal is próbálkoztak, amelyet nemzetközi fórumokon népszerűsítettek, de amikor magyar sajtótermékek ezt meg akarták jelentetni, akkor azokat az újságokat betiltották.
 
A magyar politikusok az 1930-as években folyamatosan követelték, hogy a román pártok tisztázzák a nézeteiket a nemzetiségi kérdésben, amit a román pártok nem tettek meg, sőt felháborodtak a kérésen, és az ügyeket elhisztériázták. Ez arra volt jó, hogy nemzetközileg is tisztázódott, hogy itt a nemzetiségi kérdést nem fogják megoldani.
 

Etnikai átrétegzés Erdélyben: modernizációs mozdony helyett gyarmat

Az erdélyi románok abban bíztak, hogy Nagy-Romániában Erdély lesz a modernizáció motorja, ehhez képest Erdély csak az egyesülés tárgya lett, és a regátiak egyféle gyarmatként kezelték, értékelte a történész. Egy-két ipari szektoron kívül az egyesülés után visszaesés látszik a gazdasági mutatókon még a mezőgazdaságban is. Az ipari visszaesés illusztris példájaként a Monarchia első repülőgépgyárát szokták felhozni Temesváron, amely 1920 után vasekéket gyártott a Regátnak.
 
Az erdélyi román politikai mozgalom a vármegyerendszerben nőtt fel, de ezt az önkormányzati rendszert 1925-26-ban Románia felszámolta, mert teret biztosított volna az itt élő magyarok, németek és zsidók politikai befolyásának is. Annak a politikának, amely a politikai után a gazdasági hatalmat is meg akarta szerezni, útjában állt az önkormányzati berendezkedés. 
 
A hagyományos közigazgatás felszámolása után, a '30-as évektől kezdve rendkívüli bizottságok döntöttek a városok vagyonáról: az addigi felhalmozott városi vagyonokat lényegében elherdálták, jelentette ki Bárdi Nándor. 
 
A román szerkezetváltás először a tisztviselőrétegben ment végbe. A két világháború közötti két évtized tétje az volt, hogyan lehet átrétegezni az erdélyi társadalmat, vagyis megváltoztatni a gazdasági és politikai szerkezetét. Közigazgatási állás például lakással járt, Kolozsváron mintegy háromezer lakást rekvirált a katonaság, és ezt a katonai beavatkozást úgy fedték le jogilag, hogy Erdélyben hivatalosan 1928-ig ostromállapot volt, a nagyvárosokban 1932-től ismét.
 
Bárdi Nándor közönsége Kolozsváron
 
Bárdi Nándor kolozsvári közönsége
 
Romániának azokat a részeit, ahol nemzetiségek laktak, kultúrzónának nyilvánították, és román tanárokat neveztek ki, akiknek ezekben a zónákban 50 százalékkal magasabb fizetést és automatikusan tíz hektár földet kaptak – mutatott rá Bárdi arra, hogyan csábította a román adminisztráció Erdélybe a román pedagógusokat. 
 
Az erdélyi városok lakosságának magyar a többsége, ahol nem abszolút, ott relatív többségben élnek a magyarok, a két világháború között még Brassóban és Temesváron is. Ezekbe az iparosodó városokba, valamint a Zsil völgyébe, Medgyesre, Segesvárra a '20-as években áramlott be a magyar munkaerő, mert a fejlődő ipar írástudó munkásokat igényelt, írástudás és szabad munkaerő együtt pedig döntően Székelyföldön létezett, illetve más magyar közegben, magyarázta a kutató a munkáskolóniák kialakulását.
 

Ekkor rajzolódik ki az ipari félkör Erdélyben:

Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Nagyszeben, Vajdahunyad volt Erdély ipari és gazdasági gerince. Az ezt ábrázoló térképre a kutató olyan népesedési térképet vetített, amelyről az derült ki, hogy azok a területek, amelyeken a magyarság lélekszáma átlag alatt csökkent 2002 és 2011 között, épp kívül esnek ezen az ipari-gazdasági félkörön, vagyis a magyarság gazdasági perifériára kerülése földrajzilag is látványos.
 
Ez állami beavatkozásoknak (földreform, agrártelepítések, altalaj, ipari vállalatok, bankok nacionalizálása, mesterséges ipartelepítés, új területek és kisebbségek erősebb adóztatása, kisebbségellenes külkereskedelem és vámpolitika), valamint intézményhiánynak az eredménye, mint az iskolák, önkormányzatok, állampolgárság hiánya, illetve létező magyar intézmények ellehetetlenítésének a következménye.
 

Csökkent a magyar népesség lélekszáma is,

az 1910-es monarchiabeli népszámlálás szerint Erdélyben 1,65 millió magyar élt, és a népesség 31,7 százalékát tette ki, az 1930-as román népszámlálás szerint az 1,35 millió magyar Erdély lakosságának 24,4 százalékát adta. A számokban látható népességcsökkenést a kutató szerint úgy valós, mint módszertani tényezők befolyásolták:
  • Erdélyből 150 ezer, döntően városi lakos költözött át Magyarországra Trianon után, és 1924-től még további 50 ezer fő „szivárgott el”, miközben a magyarok népesedési mutatói jobbak a románokénál, mert jobb egészségügyi viszonyok között élnek;
  • a '30-as népszámláláskor a nemzetiség kritériuma nem az anyanyelv, hanem az etnikai eredet, és ezzel leválasztják a magyar népességről a magyar anyanyelvű zsidókat, görög katolikusokat, ortodoxokat és cigányokat.
A társadalmi rétegződést mutatja az is, hogy az egyes etnikai csoportok hány százaléka városlakó. Erdélyben a zsidó lakosság közel fele már 1910-ben is városlakó (mivel a Monarchiában nem juthattak földhöz, a társadalmi előrejutásnak alapvetően a városi útjai voltak nyitva számukra), és akik a holokauszt után visszatérnek, döntően városokban telepednek le.
 
Városi lakosság Erdély nemzetiségei körében 1900 - 1992
 
Városi lakosság Erdély nemzetiségei körében 1900–1992 | A kép forrása az előadás vázlata
 
A románok városiasodása egyedülálló Európában: 90 év alatt a városi lakosság a román népességen belül 3,9 százalékról 56 százalékra emelkedett, vagyis 15-szörösére nőtt. A magyar mutatókat a '80-as években érik el, mert közben a Székelyföld is urbanizálódott.
 
Erdély városi népességének nemzetiségi megoszlása 1900–1992
 
Erdély városi népességének nemzetiségi megoszlása 1900–1992 | A kép forrása az előadás vázlata
 
Annak, hogy a román városi lakosság 1920 és 1930 közötti tíz százalékkal növekedett, illetve 1941-ben már 1,73 millió magyart számlálnak Erdélyben (az összlakosság 29,5%-a), jórészt a határmódosítások az oka. 1940, vagyis a második bécsi döntés után mintegy 150-200 ezer ember áramlik Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe. Annak a mintegy százezer románnak a nagy része, aki ekkor távozott Erdélyből, nem Dél-Erdélybe ment, hanem a Regátba.
 
1918-ban 32 erdélyi városban volt magyar többség, és nyolc (döntően kis-) városban román, 1930-ban 27 városban magyar, 18-ban már román többség élt, illusztrálta a demográfiai változásokat Bárdi Nándor. Déva, Gyulafehérvár, Lugos, Belényes, Fogaras, Vajdahunyad, Erzsébetváros volt az, ahol ebben az időszakban a magyar lakosság többségből kisebbségbe került, a Segesvár és Medgyes közötti Erzsébetvárosban az 1992-es népszámlálás már egyetlen magyart sem mutatott ki.
 

Melyik nemzetiség hol keresi a kenyerét?

A gazdasági ágazatok közül a mezőgazdaságban a népességarányukhoz képest túlreprezentáltak a románok (több mint 80 százalékuk dolgozott a szektorban 1910-ben és 1930-ban is). 1930-ra a szolgáltatói szektorban megháromszorozódik az arányuk, ide számítanak a tisztviselők is, de az iparban foglalkoztatottak között a román népesség aránya nem nő számottevően, az ipari dolgozók háromnegyedét továbbra is a magyarok, németek és a zsidók teszik ki. A szolgáltatói szektor túlnyomó többségét, 49,8 százalékát a zsidók adják 1930-ban.
 
1923-tól körülbelül a '30-as évek végéig a közalkalmazotti rétegben teljesen leépítik a magyarokat: 1938-ban az erdélyi közjegyzők 98 százaléka román, hozott példát a tendenciára a kutató. 1938-ban 5600 állami tanítót neveztek ki az akkori Hivatalos Közlönyben megjelent határozatokkal, közülük 19-nek volt magyar a neve. 436 állami középiskolai tanárt neveztek ki, névlistájukon a kutató négy magyar nevet talált.
 
Ipari mesteri vizsgát 390-en tettek abban az évben, egyetlen magyar nevű sem volt közöttük, miközben a tanoncok 40 százaléka, az őket tanító mesterek 70 százaléka magyar volt. A mestervizsgát 94-en tették le sikeresen, nem volt magyar nevű közöttük. Tanári képesítő vizsgát 1800-an tettek le sikeresen Bárdi kutatásai szerint, 25 magyar nevet talált közöttük. Az etnikai átrétegzés tehát így működött, ilyen állami eszközökkel terelték egyik vagy másik pálya felé a különböző nemzetiségek tagjait.
 
Míg a székelyföldi megyék az írástudás szempontjából jól állnak 1930-ban (az analfabéták aránya 12% körüli, míg Erdélyben 24,9%), addig az iskolai végzettségben kezdenek lemaradni, a gimnáziumot végzettek aránya kezd az erdélyi átlag alá esni, a szakképesítéssel és felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya fele a romániai átlagnak. Vagyis a középosztályt képző oktatásban már ekkor érzékelhetően lemarad a székelyföldi lakosság, az pedig, hogy arányosan feleannyi magyar szerez felsőfokú képzettséget, mint román, a mai napig megmaradt, jelentette ki a kutató.
 
1941-ben ugyanilyen arányú lemaradást mértek az észek-erdélyi magyarok körében a magyarországi átlaghoz képest is. Ebből az látszik, mondta a kutató, hogy 
 

a 22 éves román uralom Erdélyben egyértelműen stagnálást hozott, 

azt, hogy nem folytatódott az addigi fejlődés, míg a köztudat ezt sérelmekként és visszafejlődésként érzékelte. Az alsócsernátoni falumúzeumban látható, akár még a '60-as években is használt mezőgazdasági gépek egy része az első világháború előtt készült, illusztrálta például a gépesítés megrekedését Bárdi Nándor. 
 
Nagyvárosokban, például Kolozsváron a nagyvállalatok nacionalizálása jelentette az átrétegzést. Ezt nem nyílt agresszióval, hanem finomabb, piaci kényszerítő eszközökkel érték el: a vállalatokat nem rekvirálta az állam, hanem megtiltotta még a vegyes tulajdonú cégeknek is, hogy külföldi kölcsönt vegyenek fel, a Román Nemzeti Bank pedig a hitelért cserébe egy idő után ragaszkodott ahhoz, hogy a meghitelezett vállalat igazgatótanácsába a megfelelő, jobbára román liberális személyek kerüljenek be, akik három-négy év alatt átalakították a vállalatot.
 

Az intézményhiány főleg az iskolarendszert sújtotta

A két világháború között mintegy 360 ezer fő lehetett az iskoláskorú népesség Erdélyben. Ebből 70-80 ezren jártak magyar nyelvű egyházi iskolákba, körülbelül százezer fő állami iskolákba, amelyek 60 százalékában románul folyt az oktatás, mert román nyelvű tanárokat vittek oda. Körülbelül százezer gyereket pedig már eleve román iskolába írattak be, 50-60 ezer gyerek pedig egyszerűen eltűnt az iskolarendszerből, ez váltja ki az 1940 utáni küzdelmet az analfabetizmus ellen.
 
Az egyházakat földjeiktől megfosztó földreform gazdasági háttér nélkül hagyta az egyházi iskolákat, vagyis még több mobilitási pálya zárult le. A középfokú oktatás kulcsa a húsz egyházi iskola volt. A Magyarországról Erdélybe érkező támogatások mintegy 80 százaléka ment oktatásra, Bárdi Nándor számításai szerint az egyházi iskolák fenntartásának mintegy negyedét állta a magyar kormány, döntően a tanárok fizetését.
 
A szakképzésben a diákok közel fele magyar, az erdélyi kisiparosság 70 százaléka magyar, de az iparosképzés románul zajlott, és csak román kollégiumok működtek, ahol az interetnikus konfliktusokat a diákok jórészt verekedéssel „oldották meg”. Ezek kerültek be legkevésbé a korabeli magyar nyelvű sajtóba, amelyet bár cenzúráztak, körülbelül kétezer sérelmi ügyről tudósított a botozásoktól a sajtóügyekig, az iskoláktól a műemlékpusztításig stb.
 

Mindezek mellett az erdélyi magyar elit társadalompolitikailag is átgondolta magát 

többek között a Társaság nevű kolozsvári körben, amely csütörtök délutánonként jött össze egy Majális utcai villában. Beszélgetéseik során stratégia körvonalazódik, és az is kiderül, hogy megvannak az erdélyi magyar közösségnek a belső parlamentjei. Az Országos Magyar Párt kongresszusai és szakbizottságai mellett ilyen például az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa, ahol ugyanúgy átbeszélnek közügyeket, mint a Katolikus Státus igazgatótanácsában, és kialakul egyféle konszenzus, például a románok különféle intézkedéseinek megítéléséről.
 
A Felekezetközi Tanácsban pedig 1918-48 között folyamatosan egyeztettek a történelmi magyar egyházak, oktatásügyekben például, a bérek kifizetéséről, a magyarországi támogatások elosztásáról kvóták szerint stb.
 
Az egyházi kollégiumban élő, kolozsvári magyar egyetemisták alternatív képzését a Tanulmányi Bizottság szervezte meg, kiválogatta közülük a legtehetségesebbeket, és Franciaországba küldte őket ösztöndíjjal. A '30-as években színre lépő fiatal elit ennek a Tanulmányi Bizottságnak köszönhette a létét (Mikó Imre, Nagy Lajos, Szabó T. Attila és sok más fiatal képzését biztosította).
 
A Mihez kedjünk magunkkal kérdései a sajtóban is megjelentek: 1922-től működött a Magyar Nép című népszerűsítő füzetecske, 16 oldalon jelent meg kéthetente 16 ezer példányban, 1922-42 között jelent meg a Magyar Kisebbség folyóirat, és dokumentálta az erdélyi magyarok ügyeit, 60-70 oldalon jelent meg kéthetente 4-5 ezer példányban, plusz a napilapok.
 

Szép taglétszámmal működtek az egyesületek is: 

a Dalosszövetségnek mintegy 16 ezer tagja volt, a Nőszövetségnek húszezer. Az OMP szatellitszervezeteiként működtek, elnökei benne voltak a pártvezetésben is. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületet folyamatosan el akarta az állam románosítani, bizonytalan volt a jogi helyzete, tudományos gyűjteményei az egyetemhez kerültek, de vándorgyűlései a '30-as évekig működtek. 
 
Az EMKE-t nem hagyták működni, de az Erdélyi Gazdasági Egyesület működött, éppen a Maniu-korszakban szerveződhettek meg a gazdakörök, a '40-es években telenként két-háromezer előadást tartottak. Ez az egyesület a '30-as években tisztviselőket küldött ki, és minden erdélyi településről nyolc oldalas adatfelvételt készített: milyen állatokat tenyésztenek, kik a jó gazdák, stb., és a második bécsi döntés után ez volt az adatbázisa az új közigazgatásnak és az új gazdasági rendszer létrehozásának. A kutató szerint valószínűleg ma nincsenek ehhez fogható adatbázisok az erdélyi magyar politikai elit kezében.
 
A Székely Nemzeti Múzeum tudományos felméréseket készített ilyen alapossággal, ami akkoriban világszínvonalúnak számított, magyarázta a történész. Rovartanos, néprajzos, nyelvész kutatók az 1920-as évek második felében közösen mentek ki feltérképezni egy adott területet, a Kászonokat vagy Erdővidéket például, az ilyen expedíciók évekig működtek. Így kezdődött el a műemlékvédelem Romániában, de szintén a Székely Nemzeti Múzeum gyűjtötte össze az első skanzenelemeket.
 

Kevéssé ismert a szabadkőművesek társadalomszervező munkája:

1924-ben Bethlen István hazaküldte Jancsó Benedeket, a magyar revízió egyik alapvető teoretikusát, akiről kevésbé szokták elmondani, hogy szabadkőműves volt, mondta el a kutató. Társadalomszervezői munkára szólította fel az erdélyi páholyokat, anyagilag például ők támogatták Nyírőt, Tamási Áront, Benedek Eleket, a székely írók körét.
 
A vásárhelyi Bethlen Gábor páholy az erdélyi magyarság körében létező népegészségügyi akciókat támogatta, létezett például népegészségügyi folyóirat.
 
Az ilyen alternatív intézmények mellett sajátos értékrend is formálódott, amely a népszolgálat eszményében öltött testet. Ennek legfontosabb krédói Bárdi Nándor szerint az, hogy 
  • a társadalmi ellentéteket felülírják a nemzeti ellentétek, 
  • képesek vagyunk az állam helyett saját intézményrendszert felépíteni,
  • az új nemzetfogalomba beletartozik a munkásság és a parasztság is, nemcsak a történelmi rendek, és ebből a falusi elitből kellene új középosztályt létrehozni.
Nem gyors mobilitást akart biztosítani, hanem azt, hogy a falusi iparos gyerekéből falusi tanító vagy jegyző legyen, az ő gyerekeikből újuljon meg a városi középosztály. Ehhez a gyerek- és fiatalkori szocializációt etnikai hálózatban képzelték el azzal a céllal, hogy a magyar diákok megismerjék a magyar kultúrát, hogy később megvédhessék és fejleszthessék azt.
 
Ezt egy erős nyugati betagolódással rendelkező, keresztény-szociális szemlélet egészítette ki (ebből a hagyományból jön Bárdi szerint Márton Áron de Böjte Csaba atya is), amely egyszerre ment szembe a bal- és jobboldali totalitarizmussal, és ellenezte a gazdaságnak kizárólag a profitra való törekvését: központjában az embernek kellene állnia, és a szabadpiaci verseny nem lehet az egyedüli szabályozója.
 
Bárdi Nándor kolozsvári közönsége
 
Bárdi Nándor kolozsvári közönsége
 
Társadalompolitikai vetülete volt a protestáns teológián zajló vitáknak is, leegyszerűsítve: miért adta a Jóisten a nyakunkba Trianont, hogyan lehet ezt felfogni, mi az Úr üzenete ezzel, és mit kell tennünk. Erkölcsi sorsvállalás a megfogalmazott válasz: olyan elitté kell válni, amely az uralkodás helyett a szolgálatot, az önzés helyett az önfeláldozást, az egyéni érdekek helyett a közösségi érdekeket helyezi előtérbe. A kisebbségi élet feladata ebből adódóan korrekt viszony kialakítása az állammal, de annak tudatában, hogy az állam fölött is vannak értékek, saját autonómiánk kialakítása, nemzeti értékek megtartása, sorolta a kutató.
 
Ennek a lecsapódása a fiatalok Vásárhelyi Találkozójának határozata 1937-ben, amely a romániai magyarság egyfajta kvázi-alkotmánya lett, ehhez nyúltak vissza mind jobb-, mind baloldalról azok, akik valamiféle kisebbségpolitikai legitimációra vágytak. A Venczel József és Tamási Áron megfogalmazta záróhatározat szerint
  • a nemzeti egység fontosabb, mint az osztály-, felekezeti és nemzedéki ellentétek, 
  • jöjjön létre becsületes együttműködés a politikai, gazdasági, közművelődési, egyházi intézmények között,
  • a zsidó vallású magyarok is a magyar népkisebbség alkotó elemei,
  • a fiatal romániai magyar értelmiségre sorskérdéseink iránti érdeklődés, illetve tevőleges szolgálat és munka hárul,
  • a magyarság minden tagja teljesítse a nemzettel szembeni kötelességét anyagi és szellemi tehetségének függvényében.
Ennek a középpontja a polgárosult, a közösségért élő ember ideálja, aki világos látású, reális, jelszavaktól meg nem szédülő, példamutató ember, több munkateljesítés és nagyobb áldozatkészség, igazibb és mélyebb felelősségtudat jellemzi, a vezetői kiválasztás kritériumai pedig a társadalmi és vagyoni jogok helyett a rátermettség, elhivatottság és a
tehetség. Ez az emberideál egyszerre szabadelvű, nemzeti és polgári, és a kutató szerint ez köszön majd vissza Bibó István 1940-es krédójában, A szabadságszerető ember politikai tízparancsolatában.
 
Hogy az erdélyi magyar elit hogyan felelt meg ennek az ideálnak, hogyan teljesítette a feladatát 1940 után, erről Sárándi Tamás, a Maros Megyei Múzeum történésze fog beszélni a sorozat következő előadásában márciusban.

 

Lejegyezte: Szabó Tünde

comments powered by Disqus
A kincses város egyelőre utolérhetetlen Romániában a tömegközlekedés fejlesztésében.
Közbeszerzés: közbe’ szereznek.
Nemes célokkal alakult meg Kolozsváron az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány.
Románia jövőképe új hegyláncok megjelenésén és megismétlődő egyéni baleseteken alapszik. Ettől eltekintve, ugyanaz a dagonya. Traian Ungureanu írása.
Eltévesztették a címet, de ha már betértek, keménykedni kezdtek. Emberükre leltek.
Ahelyett hogy elmennének egy lakatlan szigetre, pár könyvvel. Például.
Vajon tényleg egyesülhet a két párt?
Ezzel az aljas húzással állt elő Răzvan Cuc a bizalmatlansági indítvány napján – állítja a Tarom kirúgott igazgatója.
Pár mondat egy körülrajongott film kapcsán, amely nagyon nem az elnyomó rendszer ellen lázadó kisember-hősről szól. Csakhogy a csodavárókat a valóság egyáltalán nem érdekli.
Ismét bejelentkezett egy cég, mely megmentené Kolozsvárt a pokoli forgalomtól – ezúttal a magánszemélyek autói révén.
A törvény kezdeményezője megsértődött, de az RMDSZ sem örül, hiszen a tervezet alááshatja a román-magyar viszonyt.
Nem egy regényből idézünk. Nem is két dühös polgár vitázott imígyen. Egy képviselő meg egy művelődési miniszter szópárbaja ez. A tévében.
Amikor a székelyföldi román is elismeri, hogy a román kormány magasról tesz a Székelyföldre, ha pénzt kell osztani, a magyar kormány viszont odafigyel.