A szeparatista katalán vezető, Carles Puigdemont hétfő reggel azzal dicsekedett, hogy semmibe veszi a madridi kormányt, bemegy az irodájába és folytatja tevékenységét, hogy aztán alig néhány órával később kiderüljön, valójában kereket oldott és Brüsszelig menekült. Katalónia függetlenségének bátor hirdetője a felelőtlen politikusok bejáratott receptjét alkalmazza: lobbantsd lángra az országot és fuss!

A Brexit korifeusai hasonlóképpen jártak el.

Átverték a közvéleményt, hazudtak, amennyit csak tudtak,

és amikor látták, hogy milyen katasztrófát hagytak maguk mögött, akkor azt mondták, fontosabb dolguk van és visszavonultak pihenni a vidéki uradalmaikra.

A balekok pedig ott maradtak a fejüket a falba verni, amikor azt tapasztalták, hogy a „Brexit, egy sikersztori” nevű termék valójában nem létezik. Az ötórai teaként beharangozott tárgyalások rögtön elkezdődésük után elakadtak és nem lehet tudni, mikor és milyen feltételekkel indulnak újra. Egyre inkább egy megállapodás nélküli Brexit rémálma körvonalazódik, miközben a brit közvéleményben felmerül a kérdést: hogyan volt ez lehetséges?

Katalóniában a választók kevesebb mint a fele jelent meg az úgynevezett függetlenségi népszavazáson. A Puigdemont-kormány voltaképpen államcsínyt hajtott végre és

egy elszakadáspárti kisebbség nevében túszul ejtette az egész lakosságot.

A függetlenség hirdetői számára miért nem számítanak a katalánoknak azok a százezrei, akik egy egységes Spanyolországért tüntettek Barcelona utcáin? Miért csak egy kisebbség hangját kell meghallgatni, és csak azoknak van legitimitásuk, akik a Madridtól elválást kérik?

Ezek a kérdések nem fontosak a Puigdemont félék számára. Nekik jól meghatározott céljuk van, melyet bármilyen rendelkezésre álló retorikába becsomagolnak. Véletlen, hogy Barcelonában fogadták a Grúziától Oroszország segítségével kiszakadt Dél-Oszétia egyik vezetőjét?

Minek tudható be, hogy ebben az egész Európán eluralkodó káoszban Moszkvához kötődő szereplők vannak?

Miként lehetséges, hogy az ilyenfajta alakok, amikor az a veszély fenyegeti őket, hogy a törvény előtt kell felelniük az alkotmányos rend aláásása miatt, mindenféle furcsa helyeken kapnak menedéket?

Szintén véletlen, hogy egy flamand miniszter politikai menedékjogot kínált Puigdemontnak egy olyan országban, mely éppen két közösségre, a flamandra és a vallonra készül szakadni?

A szeparatizmus kísértete járja be Európát és új áldozatokat keres. A hagyományos pártok jólét és egy mindenki számára napos utcát biztosító Európa mindennapi élete által elkábított vezetői nem érzékelték az orruk előtt kirajzolódó veszélyt. Későn reagáltak a Brexit fenyegetésére,

nem tudták, miként lehet gátat szabni az országaikat elárasztó populista hullámnak.

Semmibe vették a valóságot, azt hitték, hogy a felelőtlen vezetők imázsa rögtön széttörik, ha érintkezésbe kerül a tényekkel. Nem így történt. Már nem abban a korszakban élünk, amikor a racionalitásé az elsőbbség.

Az online terjesztett délibábokból táplálkozó érzelmek erősebbek a mindennapi élet nyilvánvaló tényeinél. Ez egy másik valóság, ez a poszt-igazság korszaka. De a manipulálások mögött mindig egy józan elme lakozik, mely konkrét célokat és érdekeket követ, melyeknek semmi közük sincs az interneten árult illúziókhoz.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.