Nagy szimpátiával viszonyulok a népeknek azon jogához, hogy maguk döntsenek a sorsukról. Ezt nem kevésbé tisztelem, mint az egyének önrendelkezési jogát. De milyen körülmények között lehet azt jogosan követelni? És mikor nem?

Nem emlékszem olyan esetre, amikor nem viszonyultam komolyan a nemzetek önrendelkezési jogához, vagy nem viszonyultam ahhoz szeretettel. A katalánok pedig nemzet. A kurdokhoz hasonlóan akkor is azok lennének, ha nem rendelkeznének világosan kijelölt területtel. Amivel viszont rendelkeznek. Mint ahogy saját nyelvvel és történelemmel is.

Tehát, joguk van önrendelkezésre? Nyilvánvalóan. És függetlenségre?

A katalánok erről akarnak október 1-én népszavazást tartani annak ellenére, hogy ezt Spanyolország politikai és igazságügyi hatóságai megtiltották nekik, melyek a népszavazás megakadályozása érdekében megtorló lépésekre, letartóztatásokra és elkobzásokra tértek át. Miért ne lenne?

Végül is milyen jogon sajátítják ki maguknak az „idegenek” a jogot arra, hogy mennyire engedik meg nekik, hogy önmaguk legyenek? Hogy magukért dolgozzanak? Hogy adók és járulékok formájában maguk arassák le e munka gyümölcsét? Hogy a saját értékeiknek megfelelően neveljék gyermekeiket? Hogy anyanyelvükön oktassák őket? Hogy – együtt – valódi autonómiának örvendjenek? Vagy igazi függetlenségnek?

Vajon életképtelennek bizonyult John Locke tézise, mely szerint

egy társadalom csak akkor lehet igazságos, ha a saját érdek vállalásán alapul?

Nem a katalánok és a politikai elemzők az egyedüliek, akik ilyenfajta kérdéseket tesznek fel maguknak. Ez már régóta foglalkoztatja a skótokat, a belgiumi flamandokat, Velence és más észak-olaszországi térségek olaszait, valamint – természetesen – a szlovákiai, ukrajnai és romániai magyarokat is. Ez utóbbiakon belül a székelyek külön, zömmel két megyében kompakt módon élő csoportot alkotnak. Ultranacionalista módon nekik támadni, ahogy az többször is megtörtént, többek között a miccses álhír esetében, nem fogja a lojalitást felerősíteni bennük azon állam iránt, melyben kisebbséget alkotnak.

Európa más térségeiben is hasonló kérdések merülnek fel. A katalánokhoz hasonlóan a többi némethez viszonyítva jobban élő bajorok is sok évtizede több milliárdot fizetnek a poroszoknak, szászoknak és rajnaiaknak, akik gazdaságilag egyértelműen rosszabbul élnek. Bár a szegényebb, sőt kimondottan csóró tartományok javára táplálják a szövetségi költségvetést, az ország fővárosa pedig nem Münchenben van, hanem Bonnból a rajnai térségbe, Berlinbe helyeződött át, nem tudok arról, hogy a világháború óta a Szövetségi Köztársaság déli részén élők bármikor is kérték volna a Németország többi részével szembeni függetlenségüket.

Azt jelentené ez az önmegtartóztatás, hogy a bajorokat nem érdeklik a jogaik és a jólétük?

Dehogy nem. A bajorok a baden-württembergi svábokkal és a hessai kormánnyal együtt kitartóan követelték és jelentős könnyítéseket értek el a szövetségi költségvetésbe befizetett pénzek regionális újraosztásának mechanizmusa terén és ezért visszavonták a német igazságszolgáltatásnak benyújtott panaszaikat. De miért ne lenne joguk a bajoroknak függetlenné válni?

Nem világos. De egy megfontolt válasz számításba fogja venni, hogy nem élnek totalitárius rezsimben, mely – akárcsak a tibeti kínai, vagy a moldovai, ukrajnai, baltikumi és mennyi más helyen létezett szovjet – elnyomná, valamint kitenné őket a gyarmatosításnak és az erőszakos elnemzetlenítésnek. Hanem jogállamban és liberális demokráciában élnek, mely szabadságot és a többi polgárokéval egyenlő jogokat biztosít nekik. A katalánok helyzete sem különb.

Akik már nagyon sok évtizede nem szenvednek francóista csizma alatt.

Helyzetük pont az ellentéte annak, amelyben a koszovói albánok a 90-es évek végén voltak,

akiket a szerb többség, a tekintélyelvű szocialista-fasiszta Milosevity alatt, minden eszközzel üldözött.

Állapotuk a kurdokétól is nagyon különbözik, akiket vérre menően elnyomtak az oszmánok, irániak és szírek, valamint Szaddám Huszein megbuktatása után az irakiak is, amikor aztán az üldözöttek a saját kezükbe vették a sorsukat és – német és amerikai fegyverekkel – még Európát is megmentették az iszlám államtól.

Mindezek azt jelentenék, hogy a katalánok követelései nem örvendenek szimpátiának?

Hogy ne lenne joguk széles körű autonómiára? A legkevésbé sem. Végső soron miért rendelkeznek a baszkok nagyobb autonómiával, mint a katalánok? Mert éveken keresztül fegyverrel a kezükben harcoltak a függetlenségért? Mert a baszk szélsőségesek – a katalánokkal ellentétben – évtizedeken keresztül terrorizmusra és aljas vérontásokra vetemedtek?

Bármelyik underdog szimpátiának örvend. Annál inkább, ha teljes mértékben élvezheti a legálnokabb és leghatékonyabb orosz propaganda támogatását. Mely mindent elkövet, hogy zavart keltsen nyugaton és akadályokat gördítsen az EU és az atlanti struktúrák elé. És annál inkább, hogy a spanyol kormány és az azt vezető Marian Rajoy konzervatívjai, az Alkotmánybíróság bíráival egyetemben, megbocsáthatatlan hibákat követtek el ismételten.

Miután Zapatero szocialista kormánya a 2000-es évek közepén hozott vitatott döntésével megadta a katalánoknak az autonómiát, a konzervatívok megharagudtak és a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak, mely 2010-ben a kérdéses törvény nem kevesebb, mint 14 cikkelyét törölte el. Felesleges kihangsúlyozni, hogy ez nagyon feldühítette az elszakadáspártiakat.

Újabban

ahelyett, hogy tanultak volna az angolok nyugodtságából, akik engedélyeztek egy elszakadásról szóló skót népszavazást,

amit aztán az elszakadáspártiak siralmasan elvesztettek, a madridi központi kormány újra bakanccsal taposott bele Barcelona lelkébe, számolatlan letartóztatásokat hajtva végre. És szavazólapokat elkobozva.

Márpedig nem Guardia Civil-lel és katonai lerohanásokkal, szavazóhelyiségek kapujába állított rendőrökkel és elnyomó lépésekkel lehet leküzdeni az ilyenfajta mozgalmakat. Hanem megfelelő törvénnyel, de ezzel egyidejűleg szép szóval, tárgyalásokkal és engedményekkel, végső esetben akár adózási és kulturális jellegűekkel, valamint valódi autonómiával és a kisebbségek képviselőinek a közügyekbe való valódi bevonásával, valamint racionális érvelésekkel, melyek megértethetik velük, hogy mit veszítenek, ha elszakadnak.

Az EU-hoz tartozást és az ezzel járó előnyöket, például, amiről a katalánoknak a nulláról indulva kellene újra tárgyalniuk, miközben a csatlakozás kérdésében számíthatnak a spanyol vétóra.

Lehet még valamit tenni a katalán–spanyol konfliktus elsimításáért? Fogalmam sincs. Azt azonban tudom, hogy Európa számára nem lehet jó hír az október 1-i népszavazás.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.