fotó: Mihai „Max” Anghel/Phoenix Entertainment
Koncert
Szerző: Fall Sándor
2017. május 22. hétfő, 10:22
Püthagorasz és Orfeusz az Arénában, avagy a tökéletesség extázisa.

Többször is eszembe jutott a Dream Theater (DT) május 19-i kolozsvári koncertje alatt, hogy a zenéje által kiváltott esztétikai extázis az egyik vége egy tengelynek, amelynek a másik végén mondjuk a Rolling Stones-élmény áll. Keith Richards majdhogynem véletlenül odakent koszos akkordjai úgy mutatják meg a kibontakozó alkotást, hogy csak vázlatszerűen határolják körül a dalstruktúrát, a harmóniákat, és aztán valamiféle misztikus fondorlat összerántja az esetleges diribdarabokat valami megfoghatatlan élménnyé. Tudjuk, hogy ez csak rakenroll, de tetszik, mert – ki ne ismerné ezt az érzést – belemegy a bugi a lábunkba és elszállunk.

A DT zenéjéből ez az esetlegesség teljes mértékben hiányzik, mert más az alapvetése. A DT ugyanis tökéletes struktúrákkal dolgozik és ezzel vált ki katarzist. És ez nem csak a dalok felépítésében, a harmóniarétegek magától értetődő egymásba illeszkedésében vagy a szinte felfoghatatlanul bonyolult ritmusok váltakozásában nyilvánul meg, hanem a művek élő, színpadi előadásmódjában is.

A Dream Theater ugyanolyan kedvvel és lendülettel játszott, mintha százezres közönség csápolt volna nekik, pedig a Kolozsvár Aréna egyik végében elkülönített kis helyszínen alig négyezer ember gyűlt össze. Valószínűleg a kelet-európai zsebekhez mérten kissé borsos, 225-250 lejes jegyárak miatt is voltak ennyien kevesen, de az is az okok közé sorolható, hogy a DT bizony rétegzenét játszik, bár az energikus Pull Me Under vagy a lírai Another Day simán lemehetne bármelyik rádióban.

Mert közhelyes ugyan azt mondani, hogy a gitárosok körében John Petrucci az isten, de amikor ott áll az ember tizenöt méterre tőle, ő meg egy öthetes turné utolsó előtti koncertjén, alig maroknyi néző előtt tökéleteset alkot, akkor az ember libabőrös lesz, akkor is, ha a mindennapokban nem a DT zenéjével kel vagy fekszik. És ez csak az egyik réteg libabőr, mert Petruccin kívül van még négy alkotó a színpadon. John Myung, Jordan Rudess és Mike Mangini – egyiküket sem nevezném egyszerűen zenésznek, ők túl vannak már minden hangszerkezelési, ujjtechnikai, ritmustani, összhangzattani és egyéb zeneelméleti korláton, ami hangszeres előadó előtt valaha is állhat. Valahogy az az érzése az embernek, hogy ezek az alkotók ott lebegnek egy zenei térben, ahol az égvilágon minden technikai megoldás adott, csak ki kell nyúlniuk értük.

A DT-vel kapcsolatban általában a tagok technikai tudását szokták emlegetni, de igazából nem ez, vagy nem csak ez taglózza le az embert egy koncerten. Könnyedség és alázat – ezzel együtt válnak valóban hihetetlen képességeik szerethetővé. Meg azzal a rendkívüli összehangoltsággal, ahogy ezek az emberek egybedolgozzák a maguk részeit, de úgy, hogy a metronómot utánuk lehet állítani. Ahogy például képesek halálpontosan előadni a Surroundedet, amelyben látszólag őrült sorrendben váltakozik a klasszikus négynegyedes rockütem egy elborult kilencnyolcadossal, na az megfoghatatlan, ilyesmit legutóbb talán csak Frank Zappa művelt színpadon. Mindez persze lejön az összes hanghordozóról, amit a DT valaha kiadott, de más élmény élőben hallani és nézni, ahogy a tökéletes mű elkészül, ahogy Püthagorasz találkozik Orfeusszal a színpadon és a nézőtéren is.

Néhány szolid fényeffekten kívül semmi látványelem nem volt a színpadon, de nem is hiányzott. Hacsak nem soroljuk a látványelemek közé Rudess forgatható billentyűállványát, amely dönthető is, így egy-egy szólónál a közönség felé billentve meg is mutatta, hogy éppen milyen felháborítóan bonyolult futamokat kerget oktávokon át. John Myungról meg lehetne mintázni a csendes zseni szobrát: egyetlen fölösleges mozdulatot nem tett, ám a basszusgitárján hat húr volt, amihez valószínűleg növesztett még egy-két ujjat a kezeire. Mike Mangini – nagyon leegyszerűsítő róla azt mondani, hogy dobolt, miközben valójában ritmusfilozófiai elmélkedéseihez végzett gyakorlati kísérleteket.

Látszólag kilóg a sorból az énekes James LaBrie, hiszen ő „csak” énekel – azt viszont meglepő frissességgel és érzéssel. Magas hangfekvése nagyon passzol ehhez a zenéhez, ez valahogy így működik ebben a műfajban, gondoljunk csak Geddy Lee-re a Rushból, Jon Andersonra a Yesből, vagy Geoff Tate-re a Queensrÿche-ből. A legmagasabb hangokat ugyan kikerülte, de intelligens és nem zavaró megoldásokkal. Abszolút megbocsátható egy 54 éves rockénekesnek egy hosszú turné végén.

A koncert másodpercre pontosan a meghirdetett időpontban, 8-kor kezdődött és három nagy részből állt. Az első egy órában nyolc darabot játszottak különböző albumokról (meglepetésképpen az egyik szám közepén bedörrentettek néhány ütemet a Metallica Enter Sandmanjéből), majd 15 perc szünet után jött a zenekar második nagylemeze, a teljes Images and Words album, a fénypont, hiszen ennek az 1992-ben megjelent anyagnak a 25. évfordulója szolgált a turné ürügyéül. „Levezetésképpen”, a ráadásban az Álomszínház megajándékozta a közönséget a héttételes, 23 perces Change of Seasonsszal az azonos című, 1995-ös EP-ről, majd két perccel 11 előtt zárult a műsor. A teljes program megnézhető itt.

 

 

comments powered by Disqus
Úgy tűnik, egyesek egyszerűen képtelenek levetkőzni a Ceaușescu-éra reflexeit. Bár lehet, nem is nagyon akarják, hiszen maguk is az Aranykor méhéből származnak.
A `70-es évek egyik legbrutálisabb gyilkosának története legalább annyira hátborzongató, mint egy skandináv krimisorozat.
Kolbászból készült kerítést biztosan nem, ez tény. De ha megnézzük a rendelkezésre álló adatokat, esetleg rájövünk, hogy talán még sem volt olyan fene jó dolgunk a csodás kommunizmusban.
Ahogy az várható volt, a kormánybuktatás után akkora a fejetlenség a PSD háza táján, hogy egészen biztosan nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb.
Az államfő egyeztetett a pártokkal, de a jövő hét elejére halasztotta a nagy bejelentést, amely senkit nem fog meglepni.
Ha ma konvencionális háborúra kerülne sor, Romániának – újra – 30 évnél régebbi, egyes területeken pedig 40 évnél is régebbi technikára kellene támaszkodnia.
Japánsztrájkot hirdettek, tüntetni készülnek és fogytán a türelmük.
Simán kikapott Horvátországtól, de a Szlovákia–Wales döntetlennek köszönhetően megőrizte továbbjutási esélyeit az Eb-selejtezőkben.
Teodorovici talán mindenkit emlékeztetni akart, kikkel is volt dolgunk az elmúlt időszakban.
A kormánybuktatás után Romániának sürgősen kellene egy megfelelő biztosjelöltet találni az Európai Bizottságba. Máris felmerült pár név.
Oké, hogy megbukott a PSD-kormány, oké, hogy kitört a demokrácia, a jólét meg minden, de hahó, a magyarok közben megint Erdély elsinkófálásán mesterkednek.
Csodák márpedig vannak.
A parlament megszavazta a bizalmatlansági indítványt.