Olyan elnököt akarok, aki feloszlatja a Parlamentet

’asszátok meg, nyomorultak, bármit megtehettek?
Hirdetés

Igen, undorodom. Különleges undor ez, mely értetlenségekkel és félelmekkel és – 1989 után először – bűnösséggel keveredik. Nemrég írtam egy vezércikket, mely így fejeződött be: „Én még maradok egy kicsit, hogy elküldjem őket az anyjukba”; a fiam meg nagyon komoly hangon megkérdezte: „Hallod, apa, nem küldhetted őket más országban az anyjukba?”. Ez volt az első eset, hogy így hallottam őt beszélni; gyermekem 13 évesen három idegen nyelvet beszél csak azért, hogy elmehessen; a gyermekeim évek óta már nem azt kérdezik tőlem, hogy

melyik a legszebb ország, hanem azt, hogy melyik a legszervezettebb.

Én meg mindenféle zagyvaságot hordok össze: falu, hagyományok, itteni szépségek, varză-mânz-viezure (a dákopaták mániája szerint ezek a román nyelvben megmaradt és a dák-román kontinuitást bizonyító szavak – a szerk.).

Elismerem: belefáradtam a győzködésükbe. Mit mondjak, hogy odaát én elsenyvednék, hogy ott nincs mit kezdenem a román nyelvemmel, hogy nem mehetünk el mindnyájan? Inkább bekapcsolom a tévét és azt magyarázom, amit ott látok. És szégyellem magam.

Tegnap némileg hasonlóképpen történt: akkor kapcsoltam be a tévét, amikor

Románia új urai éppen elfehéredve dühöngtek a Parlamentben,

mert az elnök és az ügyészek megakadályozták a korruptak közkegyelemben részesítését; mindennek elmondták a hatalom parlamenti képviselői az elnököt is és az ügyészeket is. Tăriceanu, a befolyással való üzérkedéstől és visszaéléstől bűzlő rózsaszín cetlijeivel (Elena Udrea 2007-ben azzal vádolta Călin Popescu Tăriceanut, hogy egy rózsaszín cetlire írt üzenettel próbált közbenjárni Traian Băsescu elnöknél Dinu Patriciu üzletember érdekében – a szerk.), amint éppel elítéli az éjszakai tolvajoknak megálljt parancsoló lépést, a DNA-hoz (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) szinte már hazajárók beszélnek igazságról… Ez túl sok.

Már csak egyetlen megoldás maradt: az utca. Ha az utca visszavonul, ez az ország az út szélére jut.

Vagy kikerül a történelemből, vagy visszatér régi, oszmán bugyogós és kalpakos múltjához,

amilyen évszázadokig volt. Zsibbadtságba kerül, az emberek hozzászoknak majd ahhoz, hogy hallgassanak a fontos dolgokról, lassan-lassan elfogadják, hogy a szabadság nem minden az életben, a kompromisszumot. Nézd csak meg az utóbbi két napot: a mogoşoaiai mulatozásokat szervezőt államtitkárrá nevezik ki, az új teleormani kormánymegbízott egy volt polgárőr, akik remekül odaillenek a belügyminiszterré előléptetett titkárnő mellé. A semmirekellők ugyanúgy újjászületnek a Párt védőszárnya alatt, mint hajdanán: nem számít, hogy semmihez sem értesz, a lényeg, hogy hű légy a Vezérhez.

Márpedig a fene egye meg az egészet, de ez már több a soknál – olyan elnököt akarok, aki feloszlatja a Parlamentet és kész. Nem működik, hogy az egész országnak már három hónapja kigúvadt szemekkel kell figyelnie ezeknek az aljasságait. Nem működik, hogy az egész világ lapjai első oldalaikon tartják az országodat, te pedig éjszaka, mint a tolvajok, továbbra is folyamatosan lejáratod. ’asszátok meg, nyomorultak, bármit megtehettek? Azt akarom, hogy

Románia elnöke bemenjen a Parlamentbe és sózzon oda úgy ezeknek,

hogy az orrukon jön ki ez a fáradt és megkínzott Románia. Fetrengjen Dragnea, üvöltözzön habzó szájjal a másik bukott alak, Tăriceanu, verje ki a ragya Şerban Nicolaét, locsolgassa magát vitriollal az úgynevezett ellenzék – nem érdekel; a szavazatom nem volt csak egy tuspaca egy darab papíron, hanem azt a pénzt jelentette, amit a javadalmazásukra, a különleges nyugdíjukra, a titkárnőikre, a limuzinjaikra, a repülőjegyeikre, rezsire költhetnek, plusz azt a bizalmamat, hogy még ebben az országban maradhatok.

Hirdetés

Nem állhatsz karba tett kézzel, amikor ezek az adóhatóság ügyfélablakainál remegő magánszektorosokra és az állami hivatalokban aktákat tologatókra osztják Romániát. Nem nyúzhatsz le egyesekről akár hét bőrt is, hogy luxusbekecset csinálj belőle másoknak – és ezt csak azért, hogy párizsira is rácsodálkozó koldusokat hurcolj tüntetésekre.

Iohannisnak tudnia kellene, hogy vagy-vagy van.

Vagy földhöz vágja ezeket az elnök, vagy porrá és hamuvá változtatják őt ugyanezek. Nálunk, az utcákon lévőknél ugyanez a helyzet: vagy-vagy. Ezek az állam élén állók tudják, hogy a börtönben rohadnak meg, ha valaki felszínre hozza meggazdagodásuk módját – és hogyan fogadhatnák ezt el, amikor folyamatosan aranyéletük volt a befolyásuk ide-oda mozgatásából? Por és hamura edzettek, ugyanúgy vannak összerakva, mint a PCR (Román Kommunista Párt – a szerk.) aktivistái hajdanán; egyetlen egyszer találkoztam Hrebenciuc-kal és én a világ megváltójának naivitásával elkezdtem neki a bányászjárásokról, Iliescuról, az inkább vagyok csavargó, mint kommunistáról (az 1990. júniusi tüntetéssorozat egyik szlogenje – a szerk.) meg mindarról beszélni, amit akkoriban az ellenzék hangoztatott – Hrebe nyugodtan végighallgatott, néha mosolygott és tanulság nélkül szinte atyáskodóan belém fojtotta a szót: „Te Sabin, te tényleg azt hiszed, hogy a történelemben fennmaradnak ezek a hülyeségek? A történelem évek múlva annyit rögzít majd, hogy ki volt az elnök, kik váltották egymást a kormányzatban, voltak-e háborúk, vagy sem, és nagyjából ennyi – a lopások, a kommunisták, az ócskavasnak eladott gyárak, ezeket a részleteket csak a te nemzedéked ismeri.” És igen, Hrebének igaza volt: mindig az emlékezet hiánya biztosította a választási sikert.

Muszáj felfognunk, hogy az egész kiválasztási rendszer becsődölt,

a politikától a gazdaságig, egy államtitkár kinevezésétől egy gyermek bölcsődei beíratásáig. A pártok normálisnak tartják, hogy hűséges embereiket nevezzék ki a tisztségekbe, nőgyógyászt állítani az útépítő vállalat élére, vagy a Tarom (állami légitársaság – a szerk.) vezetésébe kinevezett nyugdíjas csak viccekre ad okot, aggodalomra és elemzésekre nem. Ha előveszed az üzleti magánszférát és egy kicsit megrázod, akkor számtalan kapcsolatot találsz a bal- és jobboldali kormányokkal. Ha pontról pontra megvizsgálod az európai integrációt, akkor kiderül, hogy egyik párt sem képes azt már tettekben kifejezni; sőt, párttörvény mögé rejtett akadályokkal biztosítják maguknak a monopóliumot. Ilyen körülmények között bármit is tenne az elnök és/vagy az utca, az kevésbé kockázatossá válik, mint amink most van.

Kíváncsi vagyok, és egyben aggódom is, hogy meddig tűri még a civilizált világ a keleti szeszélyeinket. Az igazi európaiak egy szép napon felfogják, hogy egyre szűkül a palló és alatta mély szakadék van és már eleget törődtek azzal, hogy egyenlő esélyeket biztosítsanak a bolhának, annak az elefánt mellett dübörgő büszke kis állatnak – csakhogy mindeközben a gyermekeink már elhúztak, megunva zagyválásunkat a faluról, hagyományokról, itteni szépségekről, varză-mânz-viezure-ről.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés