Úgy gondolom, hogy nagyrészt a naiv jóhiszeműség vezetett oda az elmúlt huszonhét év alatt, hogy az erdélyi magyar közösség társadalmi állapota, szervezettsége, politikai képviselete jelenleg ott tart, ahol. Ugyanaz a kényelmes jóhiszeműség, amelynek hatására ma is néha felébred az erdélyi magyar – mondjuk így: – elit egy részében, hogy talán nincs ez így jól, ahogy van, majd egy petíciózás után ugyanennek a naiv és tehetetlen, majdhogynem az örökkévalóságra berendezkedő jóhiszeműségnek a hatására el is hallgat és építi tovább a változást ellehetetlenítő közeget.

Nézem az időnként fellángoló, majd szinte törvényszerűen elcsituló Facebook-vitákban, hogy okos, művelt, gondolkodásra igencsak képes emberek egyszerűen nem tudnak kilépni ebből a világképből, és őszintén meglepődve szembesülnek azzal, hogy ahol eddig szabadságot sejtettek, ott is csak RMDSZ van. Úgy tűnik, őszintén és meggyőződéssel hiszik, hogy például a sajtószabadság csak akkor sérül, ha médiumokat megszüntet a kiadója, történetesen az RMDSZ, addig viszont él és virul, amíg a médiumok vezetői évtizedekig az RMDSZ struktúráiban ülve osztják a pénzt a saját médiumaiknak és munkásságukkal tevőlegesen fenntartják azt az állapotot, amely ellen most berzenkednek. És őszintén hiszik, hogy az erdélyi magyar helyzet leírható magyarországi fogalmakkal.

Huszonhét éve a kommunista diktatúrából hirtelen a szabadság furcsa állapotába került román társadalomra rászakadt a politikai pluralizmus. Olyan, amilyen, de pluralizmus. Azóta is tart. A romániai magyar közösség azonban ott folytatta, ahol 1989. december 21-én megszakadt a film. Megkapta az RMDSZ-t és ez az állapot azóta is töretlenül fennáll, belőle azóta sem sikerült kitörni. És itt nem is annyira az RMDSZ minőségével van az igazi gond, hanem azzal az évtizedek során világképpé, közösségi éthosszá csontosodott, csontosított meggyőződéssel, hogy ennek ez a rendje, hogy ez az egységnek és összefogásnak nevezett állapot mindenek feletti és önmagában vett érték, a közösségen belülre és kívülre irányuló erővonalak mentén egyaránt. Azzal a meggyőződéssel és hittel van a gond, hogy ez az egyetlen út, hogy ez nekünk a legjobb, hogy ezen belül szabadok vagyunk.

Pedig huszonhét év alatt számtalanszor bebizonyosodott, hogy a rendszer (vagyis az RMDSZ) belülről megreformálhatatlan. Az is biztosnak tűnik, hogy képtelenség óvatoskodó eszmefuttatásokkal elérni, hogy az RMDSZ önmagától, tényleges kényszer nélkül ne a hatalom megtartásában érdekelt pártként viszonyuljon a közösséghez. Egy párt mindig pártként viselkedik, mert ez az esszenciája, különösen akkor, ha ehhez még olyan eszközt is kap, amellyel bekebelezhet egy teljes közösséget és a legapróbb részletekig meghatározhatja annak életét, gondolkodását, szabadságát, sajtószabadságát.

Vajon létezik-e egyáltalán erdélyi magyar közösség a fentről táplált egységnarratívától függetlenül? Tettünk-e valamit, hogy ezt megtudjuk? Próbáltuk-e a komfortzónánkból kilépve megérteni az időközben elbukott, olyan-amilyen változtatási kísérletek jelentőségét és tétjét? Vagy azt, hogy az RMDSZ-en belüli újratervezés nem tényleges változás, hanem csak a rendszerhatékonyságot szolgáló belső optimizáció?

Vajon mikor döbbenünk már rá, hogy az erdélyi magyar közösségben elmaradt a rendszerváltás?