Éppen ma hatvan éve történt a melbourne-i vérfürdő – amelynek egyik legfőbb jellegzetessége, hogy vér is volt, fürdő is, emberéletet mégsem követelt, és a magyar sport egyik legdicsőségesebb napjává vált.

Az 1956-os olimpia legendás magyar-szovjet vízilabda-mérkőzéséről van szó, amelyet az előzmények -   a magyar forradalom és szabadságharc Szovjetunió általi eltiprása – kiemelt, a sporton jóval túlmutató, szinte már politikai eseménnyé avattak.

(Pedig a játékosok amúgy jól ismerték egymást, a vízilabdában korábban sehol sem álló szovjeteket ugyanis az ország szovjet érdekszférába sorolását követően a magyarok tanították meg a játékra – persze nem önszántukból, hanem felsőbb utasításra).

A mérkőzés kapcsán érdemes megjegyezni, hogy sokak tudják úgy: ez volt a döntő, pedig nem, hiszen az életet nem hollywoodi forgatókönyvírók írják. Igaz, a magyar fiúk a döntőben is győztek – Jugoszláviát múlták felül 2-1-re –, de tény, ami tény: a szovjetek elleni meccs legalább annyit jelentett, mint egy döntő. Hát még a győzelem!

Jól jelzi ezt a közönség reakciója is, hiszen a korabeli beszámolók szerint volt, aki 30-40 fontot sem sajnált az eredetileg kétfontos jegyért, hogy beférjen az uszodába. Jobban mondva bezsúfolódjon, a hatezer férőhelyes csarnokba ugyanis mintegy nyolcezren furakodtak be.

A nézők között természetesen magyar emigránsok is voltak, de nem csak ezért biztatták a nézők egy emberként a magyarokat: tüntetően a magyar válogatottnak szurkoltak, a szovjeteknek pedig kis túlzással még a levegővételeit is kifütyülték.

Talán ez a hangulat, talán az otthoni forradalom letiprása miatti revansvágy is azt eredményezte, hogy

a magyar csapat egyszerűen verhetetlen volt:

a szovjetek hiába támadtak, a védelem kiválóan működött, így pár perccel a lefújás előtt Magyarország magabiztosan, 4-0 arányban vezetett.

Ekkor „sült el” Valentyin Prokopov könyöke: a szovjet center tehetetlen dühében hátrafelé csapott, egyenesen az akkor mögé érő Zádor Ervin arcába. A magyar válogatott legfiatalabb, 21 éves tagjának fölrepedt a bőre a szeme alatt, vére pedig pillanatok alatt véresre festette a medence vizét. Ez azonban nem volt elég: amikor lecserélték, nem a kispad és az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem a másik oldalon, a tribün előtt. Amint végigsétált a nézők előtt, azok azt láthatták, hogy a nem túl súlyos sebből szivárgó vér beborította a felsőtestét. Ettől valóságos őrjöngésbe kezdtek: a korláton átugrálva próbálták megrohamozni a szovjeteket. A játékvezető azonban elejét vette az igazi vérfürdőnek: alig egy perccel a vége előtt lefújta a meccset, a szovjeteket pedig rendőröknek kellett kimenekíteniük. A magyarok 4-0-ra győztek, Zádor pedig a magyar forradalom egyik jelképévé is vált, miután a vérrel borított magyar játékos képe bejárta a világsajtót.

Talán ennek is betudható, hogy az aranyérem átvételét követően úgy döntött: nem tér haza Magyarországra. Az Egyesült Államokban telepedett le, Lindenben kiskorú úszók nevelésével foglalkozott. 1999-ben látogatott először haza. A kaliforniai városban hunyt el 2012-ben.

És hogy hogyan látta ő a történteket? Nos, így:

„Megbocsátottam a pofont. Mi nem utáltuk őt és a csapatát.

Amit a szovjetek tettek az országgal, nem ők tették. Ami pedig a medencében történt, bárhol megeshetett volna, nem lett volna szenzáció. Attól lett az, hogy pont az olimpián történt, egy hónappal a forradalom után” – mondta 2007-ben a Vasárnapi Blikknek.

Vagyis hát mégiscsak olyan a sztori, mintha egy hollywoodi forgatókönyvíró fejéből pattant volna ki. Feltűnt ez Quentin Tarantinónak is, aki „minden idők legjobb el nem mesélt történetének” nevezte a meccset. Így többek között az ő produceri közreműködésével készült A szabadság vihara című 2006-os dokumentumfilm az emlékévre.

Na és persze ne feledjük a hollywoodias stílusban készült Szabadság, szerelem című magyar filmet, amelynek szintén a mérkőzés jelenti a központi momentumát.