Az időjárás nem kedvezett a rajtnak: VIP meghívottak késtek el és beszélgetéseket halasztottak el a köd miatt. Szerencsére jó a fesztivál PR-osztaga: mindenféle hagyományos (hirdetés a ruhatárnál), népszerű (közösségi média) és menő (okostelefonos alkalmazás) eszközökkel figyelmeztetnek a változásokra. Így élhető a pörgés.
Az előadások változó színvonalúak és változó hőfokúak. Tűz és víz. De leginkább víz. Az első nap játszott szlovén Faustban bokáig ér, minden szereplőn szottyos fekete jelmez. A második történet, a This Beach tengerparton játszódik, a Lear-epizódban rituális tisztulásra és hangeffektusok keltésére vetik be. Az utóbbi helyszínen csodával határos, hogy nem fagy meg a víz: dermesztő hidegben, egy irdatlan gyárcsarnokba rendezték be a játékteret.
A Remarul gyárcsarnok interferál a színházzal | Fotó: Szabó Tünde
A játszma végében a falak izzadnak, a szellőzőből hamu pereg. Tüzet nem látunk a színpadon, de a Bölcs Náthánban és a Jóbban is központi szerep jut a háborúnak és a hozzá kapcsolódó világégésnek.
Lost in translation
Azt hinnénk, hogy a Fausthoz nem kell a fordítás. Bár nagyon jól ismert irodalmi toposz, klasszikus dráma, szükségünk van a feliratra. A színészek mindegyre levedlik szerepüket, reflektálnak arra, amit csinálnak. Ironikus gesztusok is bekerülnek az előadás szövegébe: a Margarétát játszó színésznő azt is előadja, hogyan reagált a kritika a látottakra.
De nem a szavak, hanem a gazdag látványvilág egy-egy eleme marad „fordítás” nélkül. A tavasszal elhunyt Tomaž Pandur rendező hattyúdala ez az összművészeti előadás. A megfejtésekhez talán a teljes életművét kellene ismerni. De így sem maradunk kisemmizettek, az előadás valóban méltó kezdés az ötödik Interferenciákon. A fesztivál másik kiemelkedő produkciójában, a Jóbban is bemutatkoznak a szereplők, elmondják a szerző utasításait.
Kevésbé érthető a This Beach és Az éjszaka szívében – Lear-epizód. A fordításra itt semmi szükség,
inkább az a kérdés, hogy valóban itt a helye ennek a két előadásnak a fesztiválon.
Az elsőben ugyan izgalmas a téma, a partra vetett (menekült) idegen és a helybéli, kispolgári és militarista kommuna szembeállítása, de a következtetéseket nem vonják le, nincs benne állásfoglalás, nincs más, csak egy problémafelmutatás. És nem tükör. A gyengécske színészi játék sem vezeti rá a nézőt arra, hogy merre tart a világ, és ehhez hogyan viszonyul a művészet.
A Lear-epizód román nyelve a legtöbb néző számára érhető, és a Shakespeare-tragédia részletei talán a Faustnál is ismertebbek. Ezért szinte fölöslegessé is válnak a szavak, a csontig csupaszított történet közérthető lenne a gesztusok nyelvén is. A reflexió itt a Bolondnak jut, mint egy mesélő köti össze a zanzásított jeleneteket.
Az első száműzött a darabban, Kent | Fotó: Szabó Tünde
Az előadás bővelkedik a formaságokban, így hosszúnak tűnik. Például egy örökkévalóságig tart, amíg az apakirály tisztárra mossa a szegekből épített, dinoszaurusz-tojás méretű hozományt lányai számára. Későbbi jelenetekben vonatsíneken egyensúlyoznak (ezért az alternatív helyszín is, a mozdonygyár), vasúti járgányokat tologatnak fel-alá.
És mindenféle eszközt bevetnek az asszociációk ébresztésére (vér, tej), ezekre rácsodálkozunk, hiszen régen volt divat ez a fajta szertartásosság a hazai színpadokon. Mielőtt elkezdjük keresni a mélyebb értelmet, a színészi játék visszakatapultál egy még régebbi, nagyon idejétmúlt színházi hagyományba. A forma tartalom nélkül marad.
Valami hiányzott a Bölcs Náthán című produkcióból is.
Mindegyik színész az anyanyelvén szólal meg, néha angolul, de úgy tűnik, értik egymást. Kihagyhatatlan helyzet, hogy néha kilépjenek a színpad szélére, ahonnan a nézőknek szánt felirat is olvasható. Vicces, mint ahogy az is, ahogy a Dervis vagy a szolgálólány különszámokkal mulattatja a nagyérdeműt.
A soknyelvűség mellett a vallások és kultúrák is keverednek ebben a produkcióban, a vérvonalak nehezen követhetőek, és az idegenről, akit nagyon egyszerű (és divatos) gyűlölni másságáért, kiderülhet, hogy nagyon közeli rokonod. A felismerés tragikus, megrázó lehet, ám az alkotók elbagatellizálják ezt a vonalat, egy AD/DC dallal a pokolra küldik az egész bagázst.
A xenofóbia mellett a Colectivbeli tűzvészre is asszociálhatunk, elsősorban Ofelia Popii Recha-alakításának köszönhetően, aki kimagasló, mély és összetett alakítással emeli a produkció színvonalát. Kár, hogy az izgalmasnak ígérkező helyzetek nagyon hamar kisülnek, és a produkció megmaradt a mutogatás, egy aktuális téma meglovagolásánál.
A fesztivál eddig egyetlen paródiájában,
a koreai Médea on mediában is elvesztődünk egy-egy pillanatra. A gyermekgyilkos, megcsalt, varázslótehetséggel megáldott ógörög hősnőt a média „kapja fel”, TV-showban szembesül gyermekei apjával, Iaszónnal. Van itt Disney, Hollywood, akció és fikció, Kill Bill és fitness, igazán mozgalmas és szórakoztató, de (talán a nyelvi korlátok miatt) néha kiesik egy-egy összekötő láncszem. Például amikor a műsorvezető öltözik be Médeia, a viktimizált sztár bundájába.
De lényegtelen, az alapgondolat azért érthető: mindannyian manipulálhatók vagyunk, a média szenzációhajhász, és bagatellizál vagy felfúj egy-egy olyan történetet, amit megközelítőleg sem ért meg.
Médea a médiában | Fotó: Biró István
A huszonkettes csapdája
Becsapósak az előadások fülszövegei. Persze, ez is PR és marketing, de sajnos félrevezető. Egy-egy leírás ígérete sokszor több, mint maga a produkció, ritkább esetben kevesebb. Ezért muszáj mindent megnézni, hisz vissza nem térő alkalmak: a már említett This Beach és a Lear-epizód a két mélypont, szorosan mögötte a Bölcs Náthán is.
A kellemes meglepetések közé a Jóbot sorolhatjuk, mert a téma, a történet nem tűnt túl izgalmasnak, talán a Hegedűs a háztetőnből ismerős motívumok miatt. De a nagyon pontos, fegyelmezett, a színészekre építő előadás, az izgalmas térhasználat (hátborzongató, amikor a fadoboz szerű világ „megnyílik”), a minimális eszköztár, ami éppen a letisztultsága miatt volt hatásos, végül eloszlattak minden kétséget: az eddig látott fesztivál-előadások között az egyik legjobb.
A Jóbbal azonosított családapa egy vidéki orosz zsidó közösségben egyszerű, de inkább szegény sorban él. Tanítói fizetéséből tartja el feleségét és négy gyermekét, közülük a legkisebb epilepsziás. Erős hite, bár sokáig megmarad, nem erősödik a megpróbáltatások során. A család szétmegy, őt a szomszédok rántják vissza az öngyilkosságból, és végül a várva-várt csoda is bekövetkezik, beteg fiát gyógyultan látja viszont.
Ernelláék Kolozsváron, a Tranzit Házban | Fotó: Biró István
A kiemelkedő produkciók közé sorolnánk a Faust és a Jób mellett az Ernelláék Farkaséknál előadást is. Hétköznapi emberek, értelmiségiek (talán) és kétkezi munkások, hétköznapi párbeszédek, igazából történet sincs, de mégis pattanásig feszülnek az idegszálak. Farkasék halkan, szinte suttogva éreztetik, hogy alig viselik el egymást, hogy teher számukra a gyermekük. Ernelláék hangosabbak, szinte derűsnek tűnnek Farkasékhoz képest, de ők is keresztet cipelnek magukkal (és egy idegen országban dolgoztak gyakorlatilag szolgákként).
Az orrunk előtt, nagyon szűk térben esnek egymás torkának. Komikus, hahotázva nevetünk, pedig hát magunkat látjuk, barátainkat és hozzátartozóinkat, mindannyian így élünk: titkokat, félelmeket rejtegetünk, de a külvilág csak azt láthatja, amit meg akarunk mutatni neki.
(Izgalmas, műfajok közötti összehasonlításként a fesztivál off-progamjában szerepelt Hajdú Szabolcsék azonos című filmje is, amivel Karlovy Varyban fődíjat nyertek.)