Populizmus, avagy a boldog globalizáció vége

A liberális demokrácia által beígért általános jólét egyre inkább kábító fikcióvá válik. Négyévente egyszer.
Hirdetés

A román politikai közbeszédben, mint ahogy a világon mindenfelé, a „populizmus” az egyik központi téma. Miről van szó? Olyan betegség, melyet kezelni kell, sőt, még ennél is többet kell tenni ellene?

Hivatalosan elkezdődött a választási kampány, de jelentős része valószínűleg már hónapokkal ezelőtt le is zajlott, amikor megszavazták a béremeléseket és a banki hitelekre vonatkozó törvényeket. A liberális elemzők nem haboztak „populistának” minősíteni mindkét nagy párt viselkedését. Íme, mit írt a minap Lucian Croitoru, a BNR-kormányzó (Román Nemzeti Bank – a szerk.) tanácsadója, volt kormányfőjelölt: „Más országokkal ellentétben, ahol a populizmus a nacionalizmusra vagy a migrációra helyezi a hangsúlyt, Romániában a populizmus gazdasági témákra összpontosít és a nagy pártok egyformán képviselik. Egyrészt itt vannak a bérek és egyes szociális kiadások növelésével, illetve adócsökkentésekkel kapcsolatos legutóbbi kezdeményezések, melyek mindegyike szembemegy az egyensúlyhiányok fenntartható korlátok között tartásának szükségességével. Másrészt vannak a bankrendszert és a BNR-t lejárató támadások, a hitelcseréről szóló és a hitelátváltásról szóló törvények.” (Hotnews, november 8.).

Kétségtelen, hogy Lucian Croitoru is rossznak tartja a „populizmust”, hiszen a következőt mondja:

„Jogos a félelem, hogy e populista lépések, elfogadásuk esetén, már 2017-ben az arcunkba fognak robbanni.”

A folytatásban a Nemzeti Bank közgazdásza a pártok képmutatását elemzi, melyek – taszító erkölcsi vonásaik ellenére – mégiscsak megmentették a költségvetési egyensúlyokat. Magyarán a pártok egyet mondanak és mást tesznek, hatalomra kerülve sokkal óvatosabban viselkednek, egészen a következő választásig, amikor újra hagyják eluralkodni magukon a „populizmust”, igyekezve „elnyerni a közvélemény szimpátiáját”.

Csakhogy az elemző nem viszi végig a populizmus témáját, megelégedve a pártok erkölcsi kritikájával, melyek még csak nem is igazán populisták, még ha azt a benyomást keltik is. Egy igazi populista, jegyezte meg másvalaki éles eszűen, éppenséggel meg is teszi, amit mond, és éppen ezért veszélyes. Magyarország kormányfője, Orbán Viktor, például, igazi populista, míg a román politikusok egyszerűen csak demagógok, ami nem is lenne annyira rossz, mint amilyennek látszik.

De a „populizmust” elítélőknek arra a kérdésre kellene válaszolniuk, hogy

miért rossz dolog a „közvélemény szimpátiájának elnyerése”?

Mivel magyarázzák, hogy a közvélemény szimpátiája, mely éppenséggel természetéből fakadóan a demokratikus politika támasza kellene legyen, mára negatív dolgot jelent? A mai Európában bűnös politikai cselekménnyé vált azon igyekezni, hogy különféle módon elnyerd a közvélemény szimpátiáját és paradox módon az lenne a leginkább ajánlott viselkedésmód, ha ellenkezőleg, „népszerűtlenné” igyekeznél válni, ahogy arra nagy sikerrel tesznek próbálkozásokat a megszorítási politika hirdetői.

Hirdetés

Azt fogják válaszolni, hogy nem annyira a közvélemény szimpátiájáról van szó, mint inkább arról, hogy a tömegek preferenciáját a tudatlanság diktálja és ezért jó, ha a tudás birtokában lévőket ruházzák fel hatalommal, akár még a nép akarata ellenére is. Annyi csak, hogy

a „tudást” birtoklók által megvalósított jó elvesztette demokratikus értelmét,

hiszen már nem a tömegek jólétét tartja szem előtt, hanem csak egy egyre több katasztrófa által fenyegetett világ igazgatását. Az idő múlásával (nekünk, keletieknek, már van egy negyedévszázados rálátásunk) egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egyre távolabb kerülünk az ígért általános jóléttől és az egyenlőtlenségek csökkentésétől, és hogy a „tudás” birtokában lévők csak a mechanizmusokat igyekeznek működésben tartani, egy jövőbeni helyrerázódásban reménykedve. Van valakinek bátorsága jó állapotnak, vagy bizonyos pozitív fejlemények feltételének beállítani a társadalmi egyenlőtlenséget? Nyilvánvalóan nincs, a többek között a nagy teológiai tekintélyek által is kukába dobott régi vallási diskurzusok kivételével, ahogy azt a Vatikánban látjuk.

A „populizmus” kritikusai azt nem merik kimondani, vagy képtelenek a saját lelkiismeretükben elfogadni, hogy az ígért általános jólét egyre inkább egy egyszerű mozgósító, vagy – esetenként – kábító fikció lett, mely már elvesztette a varázserejét. Ahogy azt valaki mondta, a Brexit és Trump győzelme a „boldog globalizálás végét” jelenti.

Ennek egyik következménye pedig az lesz, hogy a liberálisok által a globalizmus fékezése miatt mindennek elmondott, a marxista baloldal által pedig a társadalmi alap elszipkázása miatt utált populizmus kilép abból a gettóból, melyben elszigetelve tartották és lassan-lassan kezd tiszteletre méltó politikává változni.

Hirdetés