Ősbemutatót tart szerdán a Kolozsvári Állami Magyar Színház: a marosvásárhelyi születésű Dragomán György Kalucsni című darabját Visky András rendezésében láthatja először közönség. Méghozzá plexi által világosan: a sokkolóan valósághű díszletet, a ’80-as évekbeli romániai lakásbelsőt egy plexifal választja el a nézőtértől a Stúdióteremben.
Mert az előadás bevezetés a ’80-as évekbe, mégpedig múzeumszerű bevezetés, mondta Visky András a mai beharangozó sajtótájékoztatón: a fotografikus valószerűség közelít, a plexifal távolít a diktatúra mindennapjaitól, de nézőként körbevesz majd minket a ’80-as évek hangja. A díszleten kívüli falakon Erdély szerte híres és / vagy hatalmi pozíciót betöltött szerkesztők – Gáll Ernő, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Könczei Ádám és Markó Béla – titkosszolgálati anyagát olvashatjuk faximile másolatban.
A Kalucsni főszereplője is egy erdélyi város helyi lapjának a szerkesztője, feleségével, lányával és édesanyjával él egy negyedik emeleti tömbházlakásban. A család saját boldogságát keresi, és a kivándorlásban véli megtalálni – de mit hajlandó feladni a boldogságért és a szabadságért a Szeku darálójában? A két házkutatás közötti családi mindennapok része az is, hogy a férj beleszeret a szekusezredes lányába, a szerelmi háromszög nagyon éles csúcsai pedig kikezdik ezt a világot – ismertette (tőle szokatlan módon) a darab alaphelyzetét Visky.
Fotók: Biró István
Az viszont egyáltalán nem szokatlan, hogy végérvényes válaszokat nem kapunk. A Kalucsni nem tézisdarab, a nézőnek is hozzá kell tennie a saját történetét, figyelmeztetett a rendező, de ettől még érthető lesz egy mai középiskolás számára is, aki még nem élt a ’80-as években vagy diktatúrában.
Azért kell nyilvánosan és otthon is beszélnünk a ’80-as évekről, hogy mit tettünk, hogyan éltünk akkoriban, hogy a mostani kamaszoknak ne kelljen hasonlót megélniük. Nagyon nem mindegy, milyen mintákat adunk át a gyerekeinknek: a szolgaság, a rabság, a megalázkodás mintáit ugyanúgy akaratlanul és tudattalan módon adjuk tovább, ahogy gyerekként, kamaszként belénk ivódtak a kommunista diktatúra utolsó évtizedében – mondta Visky András, akit leginkább az zavar, amilyen általánosságban szoktunk komcsizni, holott azok közül is, akik utálták a rendszert, nagyon sokan besúgtak. Ezt a saját, 1485 oldalas titkosszolgálati anyagából is tudja, amellyel túl későn kezdett el foglalkozni, vallotta be.
Hogy miért kell a személyes és a nyilvános térben is feldolgozni a ’80-as éveket, a főszereplőt játszó Dimény Áron illusztrálta. Miközben egyik gyermeke rákérdezett a tárcsás telefonra, hogy az micsoda, bőven van rá esély, hogy másik gyermeke úgy fog voksolni a következő választásokon, hogy az akkori jelöltlistákon is szerepelnek majd olyanok, akik 1989 előtt hatalmi pozícióban súlyos döntéseket hoztak.
A ’80-as években elsajátított reakcióink, viselkedésünk olyan normákra épül, amelyekre a diktatúra szocializált minket, mondta. Hajlamosak vagyunk indokolatlanul óvni magunkat, fejet hajtani, elhallgatni, nem megkérdőjelezni. Dimény Áron nagyon nem szeretné, ha ezt adnánk át a gyerekeinknek, ahhoz viszont a magunk számára is tisztázni kell ezt a csomagot, amit cipelünk magunkkal.
A tisztázáshoz látnunk kell a mindennapi ember és a hatalom szintjén is, hogyan működött az akkori rendszer, amelynek elnyomó mechanizmusa ha beindult, nem lehetett leállítani, ahogy a darabban maga a szekusezredes sem tudja leállítani – árulta el Visky András. Azt viszont már lekéstük, hogy a személyes tisztázás és feldolgozás társadalmi katarzishoz vezessen, véli a rendező.
Ha a szocializáció miatt veszélyes feldolgozatlanul hagyni a ’80-as éveket, mit kérne számon a saját szülein? – kapta a kérdést Dimény Áron. Nem kéri számon, válaszolta a színész, de az egyetlen, amit számon kérhetne, az az, hogy ebből a kisebbség a diktatúrában helyzetből olyan patetikus masszát sikerült kavarni, amit azóta is megpróbálunk lenyomni a gyerekeink torkán, miközben őket ez már messze nem érdekli. Saját diktatúraélményeink kibeszélése nélkül viszont lezáratlan helyzetekbe fogunk folyton belefutni.
A díszletet az a képzőművész, Miklósi Dénes tervezte, aki most a Făclia és az Igazság napilapok 1960 és 1990 között készült sajtófotóinak gyűjteményén dolgozik (az online archívum itt böngészhető). Az előadás megvalósításában a rendező további alkotótársa Carmencita Brojboiu jelmeztervező, Lőrincz Ilona, a díszlet- és jelmeztervező asszisztense, valamint Veres Emőke munkatárs.
A szereposztás tagjai: Dimény Áron, Kézdi Imola, Sigmond Rita, Kali Andrea, Albert Csilla, Szűcs Ervin, Balla Szabolcs, Buzási András, Árus Péter, Orbán Attila, Fogarasi Alpár.
Az előadásra jegyek vásárolhatók online a jegymester.ro weboldalon, valamint a színház jegypénztárában (hétköznapokon 10-14 óra között, és előadások előtt másfél órával, tel.: 0264-431986).