Mit lehetne még mondani kollégánk, Simona Popescu elmúlt napokban megjelent kitűnő kommentárja után, melynek címe amennyire megdöbbentő, annyira sokatmondó is: Hans Klemm Ribbentrop és James Pettit Molotov? Ami engem illet, tovább vinném a gondolatmenetet, még ha futurisztikusnak is tűnik. Abból indulok ki, amit egyik kartársamtól hallottam, aki egy ideig Montrealban letelepedett lányánál élt. Egyik nap, e kanadai város egyik parkjában megismerkedett egy washingtoni műsorkészítővel, aki többek között azt mesélte neki, hogy

az amerikai Külügyminisztériumban a „Koszovó-projektet” mesterműként tartják számon,

ami egy kisebbség, jelen esetben a volt jugoszláv államon belüli albán kisebbség jogainak védelmét illeti. El kell mondani, hogy ez az elképzelés már a Clinton-adminisztráció alatt kikristályosodott, amikor az akkori külügyminiszter, Madeleine Albright, a demokrata elnökség egyik jól ismert „héjája” megveszekedett módon szorgalmazta a NATO fegyveres beavatkozását Jugoszlávia ellen, a Slobodan Milošević elnök által gyakorolt diktatúra ürügyén.

Ez egy eszement beavatkozás volt, melynek során az azt kidolgozó, végrehajtó és állításuk szerint a demokrácia értékeinek és az emberi jogok tiszteletben tartásának nevében cselekvő „héják” odáig is elmentek, hogy semmilyen formában nem mentek bele a II. János Pál pápa által 1999 áprilisában, húsvét alkalmából kért tűzszünetbe.

Miután a koszovói parlament 2008. február 17-én egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget, az új államot nem ismerte el az ENSZ (tekintettel arra, hogy azt a Biztonsági Tanács 15 tagjából legalább kilencnek kell elfogadnia és meg kell kapnia az 5 állandó tag támogatását is, amit eddig csak három tett meg, majd az ENSZ-tagállamok többségének elfogadására van szükség) és az Európai Unió sem, tekintettel arra, hogy több tagállam – Románia, Ciprus, Spanyolország, Görögország és Szlovákia – ellenzi. A Koszovó függetlenségét elismerő országok többsége jó kapcsolatokat ápol az AEÁ-val és szövetségeseivel, szemben Oroszországgal és Kínával, például, vagy a dél-amerikai államok jelentős részével. Végül, mint mondtam, egyes EU- vagy NATO-országok nem akarják elismerni ezt az államot, jogosan hivatkozva arra, hogy

egy ilyenfajta politikai és diplomáciai gesztus egy sor régió, vagy területük egy részének szeparatista igyekezeteit legitimálná.

Miután Clinton elnöksége alatt az AEÁ-ban és a világon szabad utat adtak ennek az új független államnak, röviddel azután, hogy a Nemzetközi Bíróság elnöke, Hisashi Owada 2010. július 22-én azt nyilatkozta, hogy „a bíróságnak nem feladata kimondani, hogy Koszovó elérte-e az állami minőséget”, a volt First Lady, az Obama-adminisztrációban külügyminiszterré lett Hillary Clinton Koszovó elismerését kérte minden országtól, Oroszországot és Szerbiát is beleértve. Ez egy aberráció volt, tekintettel arra, hogy ez az első alkalom, amikor egy egyszerű autonóm tartomány, ami Koszovó Jugoszlávián belül volt (és nem egy szövetségi állam tagköztársasága, mint Szlovénia, Horvátország, Macedónia, Bosznia, Montenegró vagy a volt szovjet szövetségi köztársaságok) egyoldalúan kikiáltotta a függetlenségét. De ahogy ez kilométerekről is látszik, az amerikai Külügyminisztériumnak ez a rendkívül nagy aprócska részlet nem számított.

Emlékeztetek arra, hogy 1991-ben Tatársztán, Csecsenföld, Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria és Hegyi Karabah is megtette ezt, de ez volt az első alkalom, hogy bizonyos számú (2012-ben 97) ország az AEÁ nyomására elismerte Koszovó függetlenségét. Más szavakkal, az amerikai Külügyminisztérium boszorkánykonyháiban semmit sem hagytak figyelmen kívül a pristinai politikai gesztus után, minden külügyi forrást megmozgattak nemzetközi elismerésének érdekében, amivel voltaképpen a saját gesztuukat legitimálták, ami elvezetett ahhoz a „diplomáciai remekműhöz”, egy bizonyos helyen lévő kisebbség úgynevezett jogát illetően – de csak ott, ahol az Amerikának megfelelt, és amivel aztán büszkélkedhetett.

Visszatérve Klemm nagykövethez, megemlítenék itt egy másik aspektust,

melyet egyáltalán nem tisztázott: a „székely zászlóval” nemcsak fellengzősen fotózkodott, hanem a latin „Quod liced Iovi, non licet bovi! (Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek!)” szólás bölcsességét is bizonyította, ugyanis más alkalmakkor durván kifakadt a regáti korruptak ellen, sőt, még utasításokat is adott és javaslatokat is tett a DNA-nak (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.), hogy aztán a szóban forgó fényképen zavartalanul együtt szerepeljen olyanokkal, akik ellen bűnvádi eljárás folyik. Egyesek azt mondhatnák, hogy nem neki kellett volna ismernie az életrajzukat, hanem a nagykövetség csapatának, de ez nem állja meg a helyét, hanem arra mutat rá, hogy miként gondolkodik Klemm csapata.

Végül az a tény, hogy a brit nagykövet is lefotóztatta magát a „székely zászlóval”, a fényképen szereplő többiek pedig minden úton terjesztették a felvételt, nem jelent egyebet, mint annak bizonyítékát, ahogy London régóta mindenben követi a nagy Szentjánosbogarat, sőt, jelen esetben éppenséggel a jövőbeli diplomáciai lépéseinek volt egyfajta előfutára (Traian Băsescu elnökként nyilatkozta azt, hogy Románia külpolitikájának alakítójaként inkább szop le egy „nagy szentjánosbogarat”, vagyis szolgálja ki az AEÁ-t, mint sok kicsit, vagyis az Európai Unió nagyobb államait – a szerk.). Azt hiszem, ez egy hosszú távú célt szolgáló egyértelmű összehangolás és Albion legendás kétszínűségét ismerve meggyőződésem, hogy nem tévedek, még akkor sem, ha a bizonyítékok csak később jelentkeznek majd.

Van még valami, ami nem világos és kérdés formájában fogalmazom meg: mivel magyarázzák olvasóink, hogy

az Egyesült Államoknak, mely nagyon odafigyel arra, hogy európai stratégiai régiókba is elhelyezze hadserege kontingenseit, egyetlen katonája sincs Erdélyben?

Ezzel cseng egybe az is, hogy nemrég hallottam Románia egyik volt kormányfőjét, amint feltette a szónoki kérdést, hogy 1989 után vajon miért nem sikerült az ország semelyik kormányának sem elfogadni egyetlen Munténiából, Olténiából, vagy Moldvából Erdélybe irányuló autópálya-tervet? Azt hiszem, kérdése mögött durva igazság rejtőzik.

Írásomat az amerikai Külügyminisztérium diplomáciai ékszerének tartott „Koszovó projekt” felidézésével kezdtem és annak egyértelmű kijelentésével akarom befejezni, hogy teljesen elképzelhető ennek megismétlése Hargitában, ott, ahol a bukaresti központi hatóságok közömbössége, felelőtlensége és hazafiatlansága évtizedek óta az ottani románok elüldözéséhez vezetett. Ez olyan igazság, mely amennyire fájdalmas, annyira szégyenletes is! Más szavakkal, szakmaiatlan és teljesen „eltörökösödött” bukaresti hatóságokkal nincs más esélyünk! Ezért bármennyire is tűnne ez semănătoristának (a Sămănătorul folyóirathoz kötődő, tradicionalista mozgalom a XX. század elején – a szerk.) vagy elavultnak, a következőképpen fejezem be:

Isten óvja a románokat!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.