Az erdélyi civilizációból a tomisi mocsárba

Van olyan város Romániában, ahonnan nézve Kolozsvár a paradicsomnak látszik.
Hirdetés

A napokban tértem vissza Kolozsvárról. Ne mondják, hogy nem számítottak rá, hogy majd írok erről valamit, hiszen elengedhetetlen az összehasonlítás. Az erdélyi civilizációban való megmártózás után újra belemerültem a „tomisi mocsárba” (Marin Mincu kifejezése; ebben az esetben is tökéletesen alkalmazható).

Amit én Kolozsváron láttam

… az nem a Nyugat, ahogy azt egyesek hiperbolizálva állítják, de ez a város megérdemli a megyeszékhely nevet.

Járóköves vagy hibátlan aszfaltozású, gödrök nélküli járdákat láttam és jártam be (még magassarkúban is!). Ejha!

Légkondicionált környezetkímélő járművekre (villamosokra, trolibuszokra) szálltam fel. Ejha, ejha! Jegyet a megállóban vettemegy automatából és még vissza is adott. Minden mondat után tegyenek hozzá gondolatban

egy-egy kicsit irigy konstancai „ejhát”!

Az utcákon táblák igazítottak el. Hibátlan komfortú és tisztaságú egyetemi kollégiumban laktam, amelyet lélegzetelállítóan szép és friss zöldövezet vett körül, meg egy óriási sporttelep, több tíz pályával és teremmel, minden lehetséges sportág számára.

Lábfájásig (ebből a terület nagyságból következtethetnek) sétáltam egy (központi) parkban, ahol nem szemetet és kiszáradt füvet láttam, hanem zöld területeket,

(működő) szökőkutakat, tavat (igazi és vízibicikliként működő) hattyúkkal és vadkacsákkal, gödrök nélküli sétányokat, sportolásra kialakított helyeket, sértetlen padokat, szépen kiemelt jelentős szobrokat, Kaszinót – makulátlanul fehér épület, amely építészetileg nem annyira szép vagy jellegzetes, mint a mi romhalmazunk –, zenepavilont fúvósokkal, árnyékot, tiszta levegőt, nyugodt felnőtteket, boldog gyermekeket.

Konstancán egy régóta nem javított peronra szálltam le a vonatból,

bőröndömet a lépcsőkön cibáltam végig, mert nincsenek rámpák, bazárszerű területre léptem ki az állomásról, nehezen kerülve el a taxis hiénákat, majd elhaladtam az óriási alkalmi parkoló mellett, ahol mindenki úgy állítja le a kocsiját, ahogy – és ahol – tudja. A kipufogógázok szaga pregnáns, főleg a végállomáshoz közelítő vagy onnan távozó (nem környezetkímélő) buszoké, de ezt hamarosan elnyomja a parkot övező sugárúton uralkodó szarszag, mely a ökovécék felől érkezik (ilyesmivel nem találkoztam Kolozsváron, de ott láttam közvécét a park bejárata melletti egyik épületben, és nem volt bűz körülötte).

Hirdetés

Erőfeszítéseket tettem, hogy legalább a fertőző gócok közelében visszatartsam a lélegzetemet – nem tudok nem gondolni arra, hogy a szag egy bizonyos anyag adott részecskéi és az orr erre szakosodott sejtjei találkozásának a következménye, és elviselhetetlen és hányingert keltő az a gondolat, hogy egy csomó ember szarának molekulái az ÉN orrom szaglósejtjeivel találkoznak.

Átrángattam a banyatankomat a járda gödrein – ismétlem, a sugárútról, a város egyik bejáratáról van szó –, miközben tudtam, hogy hamarosan elhagyhatom a kerekeit, elkerültem az öntözőt, amely nagyrészt a járdát mosta, ahelyett, hogy a park füvét locsolta volna…

nagyjából így néz ki a visszatérés a mocsárba.

Kezdetben nehezebb, amíg a kellemes emlékek már nem annyira frissek és áthatóak, és már nincs késztetés az összehasonlításra. A helyi közigazgatás vezetői is erre számítanak, a feledésre és a beletörődésre.

Egy kérdés furdalja az oldalamat: én még csak hagyján, elmentem Kolozsvárra és tátottam a számat, a civilizációnak örvendezve, ugyanakkor viszont dühöngtem amiatt a csúfság miatt, aminek a konstancaiak ki vannak téve. De polgármesterünk, Decebal Făgădău, aki annyi éven keresztül alpolgármester is volt, ő vajon hogyan viszonyul ehhez a helyzethez, amikor egy olyan romániai városba látogat (amelynek mérete és költségvetése nagyjából akkora, mint a mienk), ahol szemmel látható, hogy

a polgárok pénzének nagy részét a polgárok javára használják fel,

és nem személyes és csoportérdekek felé szivárogtatják el? Képes örülni a komfortnak és a szolgáltatásoknak, vagy elfogja a szégyen az otthoni nyomorra gondolva?

Hirdetés