Múlt héten a Krím lett az a „lőporos hordó”, mely levegőbe röpítheti az orosz–ukrán kapcsolatot, miután Vlagyimir Putyin orosz elnök megvádolta Ukrajnát, hogy „terrorista” módszerekkel akar konfliktust kirobbantani a Krímen, a kijevi vezetés pedig visszautasította a vádakat és azt mondta, Moszkva ürügyeket keres a katonai konfliktus fokozásához. Interjú Vladimir Socorral, a Jamestown Alapítvány és az Eurasia Daily Monitor elemzőjével.

Szabad Európa: Mit gondol azokról a dolgokról, melyek éppen e napokban történnek a Fekete-tengernél, az Oroszország és Ukrajna közötti feszültségekről?

Vladimir Socor: Oroszország arra a következtetésre jutott, hogy Ukrajna, az elnök, Ukrajna Parlamentje az ukrajnai Donbasz régió jövendőbeli politikai jogállása terén nem engednek majd Oroszországnak. Oroszországnak Ukrajnában az a stratégiai célja, hogy ne engedje meg ennek az országnak a normális működését, a jog uralmának bevezetését Ukrajnában és közeledését a Nyugathoz. Oroszországnak negatív és úgy is mondhatjuk, hogy minimális célja van.

A donbaszi háború ezt a célt szolgálja: Ukrajnát állandó feszültségben és esetleg – Oroszország reményei szerint – instabilitásban tartani. Oroszország kezében az lenne az instabilitás eszköze, ha az Oroszország által Ukrajna keleti részén, nevezetesen a Donyeck és Luganszk régiók jelentős részén megszállt területeknek megadnának egy „különleges jogállást”.

Ez a különleges jogállás orosz találmány, Európában sehol sincs rá példa.

Azt jelenti, hogy egy országon belül létrehoznak egy – gyakorlatilag – független területet. Ennek a területnek az Oroszország által ellenőrzött képviselői azért válnának Ukrajna politikai rendszerének részévé, hogy belülről destabilizálják. A szóban forgó terület, a Donbasz – Oroszország elképzelése szerint – csak papíron, a jogelmélet szemszögéből nézve lenne része az ukrán államnak, míg a gyakorlatban Oroszország ellenőrizné a helyzetet az orosz megszálló csapatok és az Oroszország által megválasztott és hatalomba juttatott helyi politikai vezetők révén. Ez az alapelve a 2015. februári minszki tűzszünet által előírt és az Oroszország által Ukrajnában követelt úgynevezett különleges jogállásnak.

Ukrajna ellenáll, Ukrajna nem akar belemenni egy ilyenfajta állítólagos politikai megoldásba. Oroszország a donbaszi háború eszkalálásával erre akarja rákényszeríteni Ukrajnát.

Nap, mint nap sebesülnek és halnak meg ukrán katonák. Most, az utóbbi néhány héten megnőtt a halott és sebesült ukrán katonák száma. Oroszország azt reméli, hogy Ukrajnában és az ukrán politikai rendszeren belül elégedetlenségek jelentkeznek a háború miatt, Ukrajna vezetősége elleni elégedetlenségek, vagyis azt, hogy Ukrajna gyakorlatilag felőrlődik erkölcsileg, pszichológiailag, anyagilag, gazdaságilag. De Ukrajna, az orosz tervekkel ellentétben, nem enged. Oroszország ezért fokozza az ellenségeskedéseket Ukrajna keleti részén.

Vlagyimir Putyin úr legutóbbi kijelentései még messzebb mennek:

gyakorlatilag vitatja az ukrán kormány legitimitását,

úgy beszél a mostani ukrán kormányról, mintha csak ideiglenes kormány lenne, azt mondja, hogy ez a kormány, Porosenko elnök kormánya törvénytelen módon, államcsínnyel került hatalomra. Következésképpen, Oroszország elképzelése szerint ez az ukrán kormány nem tekinthető sem legitimnek, sem állandónak. Ez volt az ukrán kormányhoz való viszonyulás a donbaszi háború első, 2014-es szakaszában is, talán 2015 elejéig, a minszki tűzszünet megkötéséig. Úgy tűnt, hogy a Kreml azután legitimként és tartósként fogadja el Ukrajna vezetőségét. Putyin úr most újra hangot váltott, újra ideiglenesnek és illegitimnek tekinti az ukrán kormányzatot és az állam vezetését. Mintha azzal fenyegetőzne, hogy Oroszország nemcsak Donbaszban, de akár még Ukrajnán belül is politikai műveleteket hajthatna végre a kormányzat destabilizálására.

Azt hiszem, hogy ezek a cselekedetek a Kreml részéről a tehetetlenség, a kétségbeesés, illetve annak a bizonyítékai, hogy Oroszországnak nem sikerült térdre kényszerítenie Ukrajnát. És minél több idő telik el, Ukrajna annál inkább képes lesz ellenállni, a gazdaság stabilizálódik, az elhúzódott visszaesés után megjelentek a gazdasági növekedés első jelei, az ukrán Parlamentben pedig nagyon egyértelmű többség körvonalazódott Donbasz különleges jogállásának lehetőségével szemben. Az ukrán Parlamentben néhány hónappal ezelőtt még tapasztalható volt némi habozás, de néhány hónapja megszilárdult egy kimondottan erős többség, így a Parlamentben egyszerűen semmilyen javaslat nem menne át, mely különleges státuszt adna Donbasznak. Ezért próbálja meg Putyin úr a hadszíntéren megváltoztatni a helyzetet, de nem hiszem, hogy sikerülni fog neki.

Mégis, ön szerint Putyin úr milyen messzire fog elmenni? Tekintettel arra, hogy tőle már megszokhattunk ilyenfajta eszkalálási taktikákat, melyekkel a tárgyalásokhoz készíti elő a terepet, és arra is, hogy általában ezek augusztusban történnek, amikor a nyugati kancelláriák szabadságon vannak, amikor nem nagyon figyelnek oda, mi történik a térségben.

Igen, így van.

Klasszikusan augusztus az orosz inváziók, háborúk vagy nagy politikai műveletek hónapja.

Mindenekelőtt ott volt a berlini fal felépítése 1961 augusztusában, aztán a Csehszlovákia elleni invázió 1968 augusztusában, majd a grúziai háború 2008 augusztusában. Grúziát éppen a pekingi olimpia nyitónapján rohanták le, a Krímet a szocsi olimpiai játékok zárónapján és most éppen a riói játékok zajlanak, tehát van erre néhány precedens.

Valóban, ahogy ön is mondta, az oroszok abban bíznak, hogy a nyugati kancelláriák augusztusban szabadságon vannak. De Ukrajna erősebbnek bizonyul annál, amit az oroszok hittek. Ukrajnában példátlan sebességgel fejlődött ki az ukrán nemzettudat, az ukrán nemzeti egység tudata, az az ukrán polgári hazafias érzés, mely nem annyira a nyelven és az etnikumon, mint inkább az állami és területi polgári hazafiasságon alapul.

Oroszország folytatja majd ezt a taktikát, mellyel mintha azzal akarja fenyegetni a Nyugatot, hogy igazi háború robbanhat ki Ukrajnával, hogy elérje azt, amit Donbasz jogállásával kapcsolatosan akar?

Igen, azt hiszem, hogy Oroszországnak nincs más megoldása. Ha Oroszország el akarja érni ezt a közbülső célt, a közbülső cél egy különleges jogállás Donbasz számára, ha Oroszország eltökélte, hogy eléri ezt az eredményt és úgy tűnik, nagyon is eltökélt, akkor nincs más megoldása, mint a donbaszi fegyveres összetűzések fokozása.

Másrészt az ellenségeskedések eszkalálása

az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciók meghosszabbítását jelenti.

Sok nyugati politikus és gazdasági-pénzügyi érdekcsoport megszüntetné az Oroszországgal szembeni szankciókat, nem hirtelen vagy drámai módon, de elindítana egy folyamatot a gazdasági szankciók lebontására. De a Nyugaton zajló vitákban ez az érv mindaddig háttérbe szorul, amíg Oroszország nyilvánvaló, tudatos módon fokozza a katonai szembenállást Donbaszban és így Oroszország elveszti a gazdasági szankciók feloldása melletti érvet. Oroszország gyakorlatilag e dilemma előtt áll: egyrészt csak a katonai erő egyre brutálisabb alkalmazásával tudja rákényszeríteni Ukrajnát az említett engedményekre, másrészről a katonai erő brutális alkalmazása elodázza, késlelteti vagy éppenséggel kizárja az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciók megszüntetését, tehát Oroszország ebben a dilemmában találta magát.

Ami Moldova Köztársaságot illeti, egyes helyi kommentárokban felmerült, hogy az Orosz Föderáció megvárja az elnökválasztást, vagyis nem fog közvetlenül beavatkozni, főleg, hogy tudja, a felmérések szerint az oroszbarát jelölt az esélyes és itt Igor Dodonról beszélek, ezt követően pedig majd megtalálja a mechanizmusokat, melyekkel ugyanúgy alá tudja majd ásni az állam intézményeit, ahogy eddig is. Mit gondol erről?

Ha figyelmesen megnézi, mit nyilatkozott Dmitrij Rogozin a legutóbbi chişinău-i és tiraszpoli látogatása alkalmával, akkor megfejthetjük Oroszország jelenlegi céljait. A Rogozin úr nyilatkozataiban elég világosan kifejtett rövidtávú célokról beszélünk.

Az első következtetés az, hogy

Oroszország együtt akar dolgozni – a „работать” szónak számos jelentése van – a Vladimir Plahotniuc úr által uralt jelenlegi kormánnyal.

Persze, Rogozin úr nem találkozott Moldova Köztársaság nem hivatalos vezetőjével, Plahotniuc úrral, a hivatalos vezetőkkel folytatott megbeszéléseket, de Rogozin úr nagyon világosan kimondta, hogy Moldova Köztársaságban most stabil kormányunk van, eddig instabil kormányunk volt, évente változott a kormány és mindig újabb moldovai kormányfő-helyettes érkezett Moszkvába, hogy a kétoldalú kapcsolatokról tárgyaljon… Ez egy cirkusz volt, mondta Rogozin úr a saját szavaival. A cirkusz most véget ért, hosszútávra szóló vezetés van Moldova Köztársaságban, mellyel tárgyalni és együtt dolgozni akarunk – ez az első következtetés.

A második következtetés, szintén Rogozin úr nyilatkozataiból és a chişinău-i kormányzattal folytatott megbeszéléseiből: Oroszország ki akarja használni azt, hogy Moldova Köztársaság újra meg szeretne jelenni a termékeivel Oroszország piacán. Maga ez az óhaj Moldova Köztársaság részéről annak kifejezése, hogy Moldova Köztársaság kudarcot vallott a gazdaság korszerűsítésében, kudarcot vallott a külföldi befektetők vonzásában. Éppen e kudarcok miatt a mezőgazdasági termelést minőségi szempontból nem sikerült javítani, nem sikerült korszerűsíteni, továbbra sem versenyképes, legfeljebb az oroszországi piacon, bár úgy hiszem, hogy már ott sem, de a chişinău-i vezetők valószínűleg úgy hiszik, hogy Moldova mezőgazdasági termelése az orosz piacon még mindig versenyképes.

Moldova tehát

a reformok kudarca miatt rákényszerül arra, hogy visszatérjen Oroszország piacára,

ha tud, bár nem hiszem, hogy tud, de ha tud. Ebből következik az a politikai igény Moldova Köztársaság részéről, hogy normalizálja politikai kapcsolatait Oroszországgal – ezt a második következtetést lehet levonni Rogozin chişinău-i nyilatkozataiból és találkozóiból.

A harmadik következtetés az, hogy Oroszország, Moldova Köztársaságnak ezt a helyzetét kihasználva, a Moszkva és Chişinău közötti kapcsolatok normalizálását attól akarja függővé tenni, hogy Chişinău különleges jogállást adjon Transznisztriának. Rogozin, Oroszország kormánya tehát Moldova Köztársaságnak ezt a nagyon rossz gazdasági helyzetét akarja kihasználni, szelektív hozzáférést biztosítva Oroszország piacához azért cserébe, hogy

Chişinău különleges státuszt ad Transznisztriának.

Ezek a következtetések szűrhetők le Rogozin úrnak azokból a kijelentéseiből és tárgyalásaiból, melyeket Chişinăuban, de Tiraszpolban is tett és folytatott.

A kapcsolatok normalizálása terén az év végére várható az orosz–moldovai kormányközi bizottság összejövetele a gazdasági együttműködés kérdésében. Ez a bizottság 2012 óta nem ülésezett, az oroszok szerint Moldova Köztársaság politikai instabilitása miatt, de ennek az is oka volt, hogy Moldova Köztársaság akkori kormányai európai irányt követtek. Tehát 2016 végén tervezik összehívni ezt az orosz–moldovai kormányközi bizottságot, de csak bizonyos feltétekkel. Oroszország feltételei egy úgynevezett menetlevélben szerepelnek, és ez egyaránt kitér a moldovai termékek Oroszország piacára történő visszatérésére, valamint bizonyos politikai engedményekre is, melyeket Chişinăunak kell tennie Transznisztria ügyében. Tehát itt láthatják azt a kapcsolatot, amikre Rogozin egyértelműen kitért a nyilatkozataiban, és ami a Chişinău–Moszkva politikai normalizálás és a Chişinău–Tiraszpol politikai kapcsolatok között fennáll. A menetlevél egyértelműen tartalmazza ezt az összefüggést.

Többek között azt kérik Chişinăutól, hogy fogadjon el olyan jelképeket, melyek Transznisztria szuverenitására utalnának:

Transznisztria különleges jelzésével ellátott rendszámtáblákat, a Tiraszpoli Állami Egyetem pecsétjével ellátott okleveleket, külön telefonos hívószámot Transznisztriának, mely különbözne a jobb parton használttól és más hasonló engedményeket. Ezek valójában a szuverenitás jelképei. A föderalizálásról egyes németek is azt mondják, hogy fogadják el, mintha hasonlóak lennének a körülmények. A német tartományoknak nincsenek külön rendszámtábláik, melyeken a saját zászlójuk és címerük szerepelne, például, Németországnak egyetlen nemzetközi telefonos hívószáma van, a tartományoknak belső külön hívószámaik vannak, nem Németországétól különböző nemzetközi hívószámuk stb.

Ezek az engedmények, melyeket Oroszország és Németország egyaránt kér Chişinăutól, még nem tartoznak a különleges státuszról szóló tárgyaláshoz és ez nagyon rossz dolog. Mert ez azt jelenti, hogy egy esetleges különleges státuszról csak azután tárgyalnának, hogy bármilyen tárgyalás előtt Chişinău ezeket a lépéseket egyoldalúan már megtette. Tehát bármiféle tárgyalások előtt kész tényeket akarnak. Bármilyen tárgyalásoknak, ha lennének, de remélem, hogy nem lesznek, de ha lennének, ezekből a Chişinăuő által egyoldalúan már megtett engedményekből kellene kiindulniuk.

És itt érek el az úgynevezett különleges státuszról szóló tárgyalásokhoz. A nyugati diplomácia, a németet is beleértve, a nemrég Chişinăuban járt Steinmeier urat is beleértve,

azt a benyomást keltik, hogy Moldova Köztársaságtól függ a különleges státusz megadása Transznisztriának.

Tehát, ezek szerint Chişinău döntéséről van szó, mely nagylelkűségében vagy kevésbé nagylelkűségében döntést hozhatna arról, hogy különleges státuszt ad Transznisztriának, a Parlament ezt megszavazhatja, a közvélemény megvitathatja, a kormány pedig végrehajthatja. Ez teljesen hibás megközelítés, mert az oroszok és Transznisztria szemszögéből nézve, pontosan úgy különben, mint Ukrajna esetében a Donbasszal, bármilyen különleges státuszról Chişinăunak és Tiraszpolnak kellene megegyeznie, egyenlő jogokkal rendelkező felekként, egy tárgyalások nyomán esetleg elfogadott különleges státusznak pedig két teljesen egyenértékű fél közötti szerződés jellege lenne.

Az alkotmányjogban nagyon világos különbség van aközött, hogy egy bizonyos jogállást vagy alkotmányt vagy bármilyen kiváltságot felülről lefele vagy a központból a periféria felé adnak meg – ezt nevezik „oktrojálásnak” (vagyis valamilyen engedményt megadni, átadni) –, ami azt jelenti, hogy erről nem tárgyalással döntenek, hanem egyoldalúan adják meg felülről lefele vagy a központtól a periféria felé, ezt nevezik egy alkotmány, egy státusz stb. oktrojálásának. És van a másik modell, amikor két egyenlő fél közötti tárgyalással jutnak el bizonyos státuszhoz, alkotmányhoz – ez az orosz modell. Az oroszok csak ezt a modellt fogadják el, semmilyen más elképzelést. Ezt a modellt akarták az oroszok Transznisztriában kikényszeríteni és eddig ez nem sikerült nekik, és ezt akarják Ukrajnára is rákényszeríteni.

Oroszországnak az az álláspontja, hogy bármilyen Kijev által Donbasznak megadott különleges jogállás érvénytelen, bármilyen Kijevben Donbaszra vonatkozóan elfogadott választási törvény érvénytelen – csak a Kijev és Donyeck–Luganszk által közösen elfogadott dokumentumok, csak ezek az alkotmányos törvényhozási dokumentumok érvényesek – ez Oroszország álláspontja.

Oroszország egész Eurázsiában csak két helyen kívánja ezeket a célokat elérni: Donbaszban és Transznisztriában.

Mint ahogy Oroszország a közelmúltban csak Moldova Köztársaságban és Ukrajnában akarta a föderalizálást, nem rendelkezett más föderalizálási tervekkel. A föderalizálást most „különleges jogállásra” keresztelték át és az oroszok csak Moldova Köztársaságban (Transznisztria) és Ukrajnában (Donbasz) szorgalmazzák. Itt nyilvánvaló kapcsolat van Oroszország részéről. Amennyiben Ukrajna – hipotetikusan – enged és elfogadja, hogy tárgyalásokat folytasson Donyeckkel és Luganszkkal a terület különleges jogállásáról, akkor nehezen tudunk majd ellenállni egy hasonló megoldásnak a Moldova Köztársaság–Transznisztria ügyben. Ha pedig Moldova Köztársaság enged elsőként, akkor az veszélyes precedenssé válik Ukrajna számára. Ezt a két ügyet szoros összefüggésben kell nézni.

És engedni fog Moldova Köztársaság? Miként látja a dolgok mozgásából, annak a bizonyos megállapodásnak az esetéből, főleg arra való tekintettel, hogy Németországban is van egy játék, mely Chişinău esetében mintha Oroszországot igyekszik segíteni abban, hogy elérje, amit akar?

Németország Ukrajna–Donbasz esetében is segíti Oroszországot. A német politika nem fix, hanem idővel változott. Vegyük a jelenlegi helyzetet – Merkel kancellár elveszítette annak a befolyásának a jelentős részét, mellyel a politikában általában, és különösen a külpolitikában rendelkezett. Merkel asszony presztízse Németországban a migránsok kérdésében elfoglalt álláspontja miatt folyamatosan csökken.

Merkel asszonynak ez a tekintélyvesztése Steinmeier úr, a külügyminiszter, Merkel asszony berlini kormányon belüli koalíciótársa helyzetét erősíti. A Steinmeier úr által képviselt Szociáldemokrata Párt ideológiája az, hogy bevonja Oroszországot az európai kontinens nagy politikai és biztonsági döntéseibe, nem távol tartani igyekszik Oroszországot, hanem ellenkezőleg, tényezőként igyekszik bevonni Oroszországot ezekbe a döntésekbe, többek között azokat az állítólagos különleges érdekeket is figyelembe véve, melyekkel Oroszország a volt Szovjetunió államaiban rendelkezik – ez Steinmeier úr hozzáállása, aki úgy tűnik, hogy most hangadóvá vált Németország kontinentális és európai politikájában.

Ezen kívül Steinmeier úr 2016-ban két kalapot is visel – nemcsak német miniszter, de egy évre ő az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) soros elnöke is. Steinmeier úr minden áron bizonyos sikerekkel akarja zárni decemberben a mandátumát, legalább papíron, de olyan tartalmi sikerekkel is, melyek némi elégtételt nyújthatnak Oroszországnak. Elképzelhető, hogy egy csomagban tárgyalnak majd Oroszországgal Donbaszról és Transznisztriáról is. Persze, Steinmeier úr nagyon jól tudja, nagyon jól érti, hogy ezeket az engedményeket, melyeket Chişinăutól kér –

különleges rendszámtáblák, telefonos hívószám, egyetemi oklevelek Transznisztria számára –,

Ukrajna esetében is megismételhetik. Steinmeier úr túlságosan tapasztalt politikus, hogy ne fogja fel az ilyenfajta moldovai engedmények precedens értékét Ukrajna–Donbasz számára. Tehát ezzel magyarázható Steinmeier úr jelenlegi álláspontja.

Nem tudom, hogy e tekintetben mi a chişinău-i kormány álláspontja. Csak azt tudom, hogy a reintegrációs kormányfő-helyettes, George Bălan úr következetes, büszke és kemény hozzáállást mutat e téren és önként nem fog engedményeket tenni. Ha lesznek ilyen engedmények, akkor tudni fogjuk, hogy Bălan úrra ennek érdekében nyomást gyakorolt a Plahotniuc úr által uralt kormányra.

A német diplomaták körében elterjedt az a személyesen hallott vélemény, mely szerint a chişinău-i kormánynak belpolitikai szempontból szabad keze van egyoldalú engedményeket tenni – elsősorban – Oroszországnak, Oroszországon keresztül pedig Transznisztriának, mert – vélik a német diplomaták – a moldovai választók számára nem fontos Transznisztria ügye, más gondjaik vannak, nem büntetnék a kormányt, ha az egyoldalú engedményeket tenne Transznisztriában Oroszországnak – ez a német diplomaták elképzelése. Valószínűleg erre is alapoznak a német diplomaták. Nagyon remélem, hogy Bălan úrra nem fognak nyomást gyakorolni abból a kormányból, melyet nem Bălan úr ellenőriz, hanem teljesen másvalaki, ha pedig lesznek engedmények, akkor tudni fogjuk, hogy az engedményeket nyomásgyakorlással kényszerítették ki.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: ibtimes.com