Magyarország a második világháború után arra használta fel az erdélyi magyar kisebbség ügyét, hogy minden fronton támadja Romániát. Az egyik nyilvánvalóan alaptalan vád Larry Watts történész szerint a „kulturális genocídium” volt, mely Budapest meghatározása szerin, a magyar identitás román földön történő teljes elfojtására irányuló kampány volt.

A Romániával szemben leghatékonyabban felhasználható állítás a kisebbségek diszkriminációja volt. Ennek hatékonyságát nem a kisebbségekkel szembeni visszaélések adták, hanem sokkal inkább az, hogy szinte minden állam úgy van felépítve, hogy elsősorban a többségi lakosság érdekeit és igényeit elégíti ki és kvázi egyetemes az a tendencia, hogy a saját etnikai, kulturális, vagy vallási csoport tagjainak kedvez a „többiek” rovására. Így aztán minden állami struktúrában és minden egyénben van egy benne rejlő diszkriminatív impulzus. Igen, Romániában létezett a kisebbségek diszkriminációja. De vajon hivatalos politika volt-e? És hangsúlyosabb volt-e, mint bárhol máshol a szovjet tömbön belül?

Területi követelések helyett

Budapest már a 40-es évek végén elindított egy hosszú távú kampányt, melynek az volt a célja, hogy a román hatóságokat az erdélyi magyar kisebbséggel szemben visszaélőnek fesse le, mintegy felváltva az illegitimmé vált területi követeléseket. Ezek az erőfeszítések nem voltak eredményesek, főleg az 50-es évek kezdetén zajló műperek idején, egészen az 1956-os magyar lázadás szovjet leveréséig és aztán a 60-as évek elejéig. Ennek ellenére az 1963–1965 időszakban újult erőkkel jelentek meg az egyesült államokbeli magyar–amerikai szervezetek segítségével, melyeknek sikerült rávenniük kongresszusi képviselőket, hogy 1963-ban egy nyilatkozatot követeljenek az erdélyi magyar etnikumúak állítólagos elnyomásáról.

A 70-es évek elejétől kezdve azonban az a kijelentés, hogy Románia „kulturális genocídiumot” követ el a magyar kisebbség ellen, a budapesti hivatalosságok és az egyesült államokbeli elamerikaiasodott magyarok szervezeteinek harci kiáltásává vált, amit a leghatározottabban és legkitartóbban a Romániában 1975-ben megadott legnagyobb vámkedvezményi záradékkal kapcsolatos éves kongresszusi meghallgatásakor fejeztek ki. Az (amerikai – a szerk.) Kongresszus és Külügyminisztérium a 70-es években ismételten és külön-külön folytattak nyomozást és vizsgálatokat az állítólagos brutalitás és diszkrimináció ügyében, és a vádak – szinte minden alkalommal – megalapozatlanoknak bizonyultak. Sőt, ellenkezőleg, fontos pontokban az, ahogy Románia az etnikai és vallási kisebbségekkel bánt, engedékenységben felvette a versenyt Budapest politikájával. De a magyar ügy felkarolása után a fő egyesült államokbeli magyar–amerikai szervezeteket bizonyítékokkal már nem lehetett meggyőzni, főleg, hogy a magyar etnikumúakkal szembeni román visszaélésekkel kapcsolatos vádak beleillettek a sokkal régebbi kognitív tendenciákba, melyek arra irányultak, hogy megszerezzék Erdélyt Romániától.

Az AEÁ nem állapít meg diszkriminációt

Ezen vádak kitartó hangoztatása és az ezeket felvetők politikai befolyása a 80-as években is hasonló vizsgálatok kezdeményezésére késztette az amerikai Kongresszust és adminisztrációt. „Elemeztük továbbá a nemzeti kisebbségekkel, különösen a magyarok etnikai csoportjával szembeni bánásmódra vonatkozó aggodalmakat. Ezzel kapcsolatosan az amerikai nagykövetség hivatalosságai újra ellátogattak azokba a román régiókba, ahol jelentős magyar nyelvű lakosság él. Bár helyi szinten megállapítást nyertek diszkriminációs esetek, nagykövetségünk úgy értékeli, hogy nincsenek bizonyítékok azon jelentések alátámasztására, melyek szerint Románia kormánya diszkriminációs politikát alkalmaz a magyar etnikai kisebbséggel szemben”, írta 1980 júniusában az amerikai Külügyminisztérium. Hasonlóképpen a Kongresszus egyik vizsgálócsoportját, a Módozatok és Eszközök Bizottság Kereskedelmi Albizottsága részéről, 1980 áprilisában Erdélybe küldték, hogy kivizsgálja a magyarok és a magyar-amerikaiak vádjait azokról a brutális elnyomásokról, melyeknek állítólag a kisebbségek ki vannak téve. A Kongresszus vizsgálata arra a következtetésre jutott, hogy az állítólagos „kulturális genocídium nem észlelhető és nem úgy tűnik, mintha az állam nyíltan, hivatalos politika részeként elnyomná (a magyar kisebbséget).”

Az erdélyi „magyar terrorizmus” helyzete

A fő magyar-amerikai szervezetek, a kétnevű, Emberi Jogok Romániában Bizottság/Magyar Emberi Jogok Egyesülettel (helyesen: Alapítvány – a szerk.) (EJRB/MEJA) az élen, figyelmen kívül hagyták a Kongresszus 1980. áprilisi vizsgálatának következtetéseit és igyekeztek azt hitelteleníteni, azt állítva, hogy a román hatóságok manipulálták. Például kitartva amellett, hogy a romániai magyar etnikumúak rendszeresen tájékoztatták szervezete tagjait a kisebbségekkel szembeni súlyos diszkriminációkról és visszaélésekről, az EJRB/MEJA vezetője, Hámos László később, tautologikusan azt állította, forrásai azért megbízhatóak, mert nehezen hihető, hogy az ilyen súlyos visszaéléseknek kitett személyek hazudnának vagy túloznának. Charles Vanik szenátor, annak a záradéknak az egyik támogatója, mely liberálisabb kivándorlási politikáktól tette függővé a legnagyobb vámkedvezmény megadását, kihangsúlyozta, hogy az amerikai hivatalosságok helyszíni vizsgálatai és megfigyelései meggyőzőbbek, mint az EJRB/MEJA „hallomásokon” alapuló beszámolói. Hámos azonban erősködött, hogy forrásainak nagyobb hitelt kell tulajdonítani, mint a Kongresszus (vagy a Külügyminisztérium) vizsgálócsoportjai következtetéseinek, mert „a Románia által folytatott diszkriminációs és elnemzetlenítési kampány legtöbb elemét nem lehet helyszíni megfigyeléssel feltárni, főleg azért, mert a nyugati küldöttségek nagyon exponáltak voltak és nyíltan vagy burkoltabban, de gondosan figyelemmel kísérték ezek minden lépését”.

Az amerikai Kongresszus, állította Hámos, többre menne azzal, ha „a magyar disszidensek több helyi vezetőjének” – angol fordításban közölt – írásaira alapozna, „ahelyett, hogy olyan külföldi küldöttségek másodkézből vett megfigyeléseire és általánosításaira támaszkodna, melyek szigorú körülmények között látogathattak Erdélybe és inkább azokra kellene figyelnie, akik tényleg Romániából beszélnek”.

A 80-as évek első felében az egyre nehezebb belpolitikai helyzet hitelességet kölcsönzött az ilyenfajta állításoknak, melyek továbbra is kitartóan érkeztek mind Budapest, mind a magyar-amerikai szervezetek részéről, és melyek egyre kisebb ellenállásba ütköztek a Kongresszusban és a Külügyminisztériumban.

A kisebbségekkel szembeni, egy állítólagos „legitim” terrorizmus erdélyi kirobbanásának indokául is szolgálható román brutalitás és halálos erőszak témáját 1987-re már széles körben és kitartóan terjesztették az egész szovjet tömb szintjén folytatott aktív lépésekkel. Például a legnagyobb példányszámú finn napilap, a Helsingin Sanomat azt írta, hogy az erdélyi magyar etnikumúakból „terroristákat csináltak” és hamarosan „nemzetközi célpontokra kezdenek majd csapást mérni”, mint a baszkok, az örmények és a palesztinok, mert a bukaresti hatóságok által kifejtett belpolitikai elnyomás „logikus alternatívává” változtatta a terrorizmust.

Bukarest közel-keleti hiteltelenítése

Magyarország bukaresti nagykövetsége továbbra is ugyanolyan aktív volt bizonyos aktív (a fogalmazás az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) hiteltelenítési lépések előmozdítása terén, mint volt abban az időszakban, amikor a magyar hírszerzés korábbi főnöke, Rajnai Sándor volt a nagykövet (1978–1982). Szűcs Pál nagykövet 1988-ban Fazekas Jánost, magyar etnikumú volt román kormányfő-helyettest elvitte egy találkozóra, melyet a bukaresti izraeli nagykövettel szervezett meg. A találkozó nemcsak azért volt rendkívüli esemény, mert azt sugallta, hogy a magyar hivatalosságok támogatták a romániai szeparatista mozgalmat. Magyarországnak akkoriban még diplomáciai kapcsolatai sem voltak Izraellel és egy ilyen találkozó elképzelhetetlen lett volna a varsói paktum bármely másik államában.

Szűcs és Fazekas előadták az izraeli diplomatának a „kulturális genocídiumról” szóló meséket, kihangsúlyozva, hogy a romániai „állítólagos magyarellenes «elnyomás»” a náci időszak antiszemitizmusára emlékeztet, és arra fogja késztetni az erdélyi magyar etnikumúakat, hogy fellázadjanak és ezáltal „vér fog folyni az utcákon”. Budapest 1989 után is fenntartotta apokaliptikus szemléletmódját, egy elkerülhetetlen „erőszakrendszert” jósolva meg, mely „emberek megöléséhez, vérfürdőkhöz – etnikai tisztogatástól bizonyos jellegű üldözésekig” és „a térségen belüli és azon kívüli ellenőrizhetetlen migrációhoz” vezet, ha Erdély nem kap autonómiát.

Szűcs – látszólag – jó kapcsolatokat ápolt az izraeli nagykövettel, részben azért, hogy eltávolítsa Bukarestet Tel Avivtól és előrehaladjon az általános cél, Romániát nemzetközi partnerektől való elszigetelésének elérése felé, részben pedig azon specifikus cél érdekében, mellyel alá kívánták ásni a Bukarest által a közel-keleti békefolyamatban őszintén kifejtett erőfeszítéseket. A romániai magyar etnikumúak helyzetének a zsidók Holokauszt alatti helyzetéhez való hasonlítása eszköz volt e célok elérése felé. Másrészt a kisebbségekkel szembeni román politikák elítélésének előkészítésével hitelteleníteni akarták Bukarest igyekezetét, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezethez (PFSZ) tartozó egyes személyiségeken keresztül részt vehessen a közel-keleti közvetítésekben.

Bukarest kizárása a békefolyamatból

Ezt támasztja alá az az interjú, melyet 1988. augusztus 22-én készítettek Abu Íjáddal (Szalah Kalaf), Jasszer Arafat (PFSZ) biztonsági főnökével. A standard magyar állításokhoz – mint a „kulturális genocídium – folyamodó Íjád azt kérte, hogy Romániát zárják ki a közel-keleti békefolyamatból. Akkoriban Íjád, az Arab-közi Elutasítási Front (ezt a Kapitulációs Megoldásokat Elutasító Palesztin Erők Frontja néven is ismerték és egy radikális palesztin frakciókból álló politikai koalíció volt) nyílt támogatója folyamatos erőfeszítéseket tett az arab–izraeli tárgyalások megakadályozása érdekében. Nyilatkozatai és viselkedése nagyon is egybevágott azzal, hogy Kochubey álnéven a KGB ügynöke volt. Úgy tűnik, a szovjet hatóságok hozták össze a PFSZ biztonsági főnökét – az inkább Carlos, a Sakál néven ismert – Ilich Ramírez Sánchez terroristával, amikor 1979-ben mindketten Moszkvában tartózkodtak és Husszein jordán király meggyilkolására szerveztek összeesküvést.

Íjád célja, Bukarest közel-keleti közvetítői szerepének hiteltelenítése akkor vált nyilvánvalóvá, amikor azzal vádolta a románokat, hogy „bűnt” követnek el a palesztinok ellen, „ugyanolyan kegyetlenséggel bánva az erdélyi magyarokkal, ahogy az izraeliek bánnak velünk a megszállt területeken”. Ahogy azt a KGB PFSZ-en belüli fő ügynöke a Magyarországon hatalmon lévő párt sajtószolgálatának kijelentette: „Nem tudta felfogni, egy szocialista ország hogyan képes ennyire drasztikus lépéseket tenni a (magyar) falvak megsemmisítése érdekében, melyeknek semmi közük sincs sem a marxizmushoz, sem a szocializmushoz. El szeretném mondani, hogy szimpátiát érzek az erdélyi magyarok iránt, akik ugyanúgy szenvednek, mint a palesztin nép a katonai megszállás alatt. Arra kényszerülnek, hogy elmeneküljenek a földjükről, melytől megfosztják őket; falvaikat lerombolják; megfosztják őket kulturális és nemzeti identitásuktól.”

A falvak ügye

Valójában egyetlen magyar (vagy bármely más etnikai kisebbséghez tartozó) falut sem romboltak le, vagy módosítottak bármilyen formában a „szisztematizálási” program keretében, annak ellenére, hogy Budapest folyamatosan azt állította, ez a „magyar falvak lerombolására” szolgáló terv. Magyarország valójában egyetlen menekültet sem fogadott be a lerombolt magyar falvakból (mint ahogy nem léteztek lerombolt szerb vagy német falvakból érkező menekültek sem), egyszerűen azért, mert Ceauşescu 1987-ben kivette Erdélyt a szisztematizálási folyamatból és 1988-ban tájékoztatta is erről Budapestet. Szűcs magyar nagykövet a következőt mondta 1988. október 23-án Govrin nagykövetnek (Josef Govrin izraeli nagykövet – a szerk.): „Ceauşescu azt állította, hogy a falusi szisztematizálást Moldvában, Havasalföldön és Dobrudzsában hajtják végre, Erdélyben nem, ahol «a falvak kompakt formában alakultak ki».” A magyar hivatalosságok és a magyar–amerikai szervezetek egyszerűen figyelmen kívül hagyták ezeket a biztosítékokat és a programot – mely az 1986–1990 időszakban három, Bukarest és a főváros fő repülőtere között lévő falut érintett – a „magyar falvak lerombolását” szolgálóként írták le.

Miután érvényesítette az aktív lépések ezen témáját, Íjád kijelentette: „(A román politikák Erdélyben) semmi jóval nem kecsegtetnek, ami Ceauşescu közvetítését illeti köztünk és Izrael között, tekintettel arra, hogy egy ország csak azután tud fellépni az elnyomással és az ellenségeskedésekkel szemben, ha már rendet csináltak [sic] a saját otthonukban. […] Ha nem képesek megoldani a saját gondjaikat, akkor hogyan tudnának segíteni az izraeli–palesztin és az izraeli–arab konfliktus megoldásában?” Ahogy azt a Szabad Európa Rádió egyik elemzője megjegyezte, Íjád kijelentése, mely szerint „már nem kívánatos” a románok közvetítése a Közel-Keleten és a Romániával szembeni ennyire látványos, ha nem éppenséggel eltúlzott támadását egy bizonyosfajta, Magyarországtól vagy a Szovjetuniótól kapott „speciális biztatás” válthatta ki. De az biztos, hogy nem az izraeli és egyiptomi hivatalosságok elképzeléseit és gondolkodásmódját tükrözte.

A címet a szerkesztőség adta.