Öregség és múlt századi illat érezhető a perzsaszőnyeges, festményes, bekeretezett okleveles és karikatúrás, masszív, kemény és drága fából készült bútorzattal telezsúfolt félhomályos helyiségben. 2011 februárjában járunk, az asztalnál pedig Angelo Niculescu, a román labdarúgás legismertebb edzője várja türelmesen és enyhén lehangoltan a riporter kérdéseit. A beszélgetés kígyószerűen kanyarog a témák, évtizedek, szereplők, történések között. Most Guttmann Béláról beszélünk, arról a magyar edzőről, aki azelőtt, hogy az 1-4-2-4-es felállással forradalmasította volna a világ labdarúgását, Romániát is megjárta, ahol a Ciocanul Bukarest csapatát edzette. „A játékban automatizmusokra támaszkodott”, mondja Angelo, aki megdöbbentő pontossággal idéz fel akár 60 évvel ezelőtti aprócska eseményeket is. „Más-más csapatoknál voltunk: én a Carmennél, ő a Ciocannál, a majdani Dinamónál. Személyesen nem ismertem Bélát, de sokszor kereszteződött az utunk. Emlékszem, hogy egyszer a Szent György (Sfăntu Gheorghe) téren, a központban láttam, a megállóban várta a 19-es villamost, mert a Dudeşti lakótelepre akarta menni, ott volt a Ciocanul edzőpályája. A megállóban volt és egy csokoládészeletet evett…”

Tovább kérdezgettem Guttmannról Angelót. Lenyűgözött az öreg. 2011-ben már 90 éves volt és igazi időkapszulaként működött. Érintetlen, tartósan rögzített és rendezett kincset rejtegetett az elméjében, örökre eltűnt történelmi korszakokra vonatkozó emlékekkel. Olyan események szemtanújával találkoztam, melyekről ma már csak tankönyvekből lehet olvasni. Tehát milyen volt Guttmann, a háború után, 1946-ban Romániába edzősködni érkezett magyar, útban nyugat felé, ahol megváltoztatta a világ labdarúgásának képét? „A Ciocanuból Moisescuval és Barthával barátkoztam. A mérkőzés utáni nap a bukaresti játékosok elmentek «fáradságtalanítani», ahogy mi viccesen a Központi Bázisnál végzett masszázst és szaunázást neveztük. Azután a vendéglőben folytatódott a «fáradtságtalanítás»… Ott aztán Barthát és Moisescut Guttmann munkamódszeréről kérdezgettem. Voltak bizonyos megrögzöttségei a fizikai felkészülés tekintetében, melyektől sohasem tért el. Minden edzés előtt 20 pályakörre kötelezte a játékosokat, szünet nélkül. Csak ezután kezdte el a gyakorlatokat. A program általában semmilyen változást sem mutatott. Nagyon erősen támaszkodott az automatizmusokra. Folyamatos ismételgetésről volt szó. Mindig ugyanazokat a gyakorlatokat végezték, a játék üteméhez nagyon hasonlító intenzitással. Olyan típus volt, aki képes kivívni a játékosok tiszteletét. Ritkán mosolygott, az edzéseken nem nevetett és nem viccelődött velük. Ott, a Ciocanulnál olyan játékosok voltak, akik inkább fizikai képességekkel rendelkeztek és nem technikaiakkal. Így hát az ilyenfajta edzések nagyon segítették őket a mérkőzéseken, ahol kitartásukkal és erejükkel tűntek ki”, mondja Angelo.

Eltávolodunk a témától és a jelen felé siklunk – „Alex Ferguson edző, a többi csak bohóc” –, de a párbeszéd fonala újra visszatérít minket a világháborúk közötti időszakba, amikor a labdarúgás igazán gyökeret eresztett Romániában. „Az Egyesülés után indult el nálunk a labdarúgás. Munténiában addig túl nagy kifinomultságok nélküli focit játszottak. A csapatokban sok külföldi munkás volt. Angolok, németek, hollandok… Az erdélyiek hozták az igazi labdarúgást, akik a közép-európai iskolában nőttek fel. Különbség volt a Regátban és az Erdélyben játszott foci között. Ott olyan játékosok voltak, akikben megvolt a technikai kifinomultság, a kombinatív játék iránti hajlam, a labdarúgás taktikájának megértése”, tekint a távolba, a vállam felett, látszólag az ablakokat eltakaró függönyök felé nézve Angelo.

Románia az első Világkupán: öt magyar, három román, két német, egy zsidó

Az 1918-as Egyesülés után az 1922-es volt az első országos bajnokság, melyen az erdélyiek is részt vettek. A döntőt a temesvári Chinezul és a kolozsvári Victoria játszotta (5–1). Hosszú időn át a Kárpátokon túli tartományok csapatai uralták a bajnokságot. A Chinezul egymás után 6 bajnoki címet nyert el (1922–1927). A Regát csak 1926-ban bukkant fel újra először a bajnokság döntőjében: a bukaresti Juventus 0–3-ra veszített. A temesváriak uralmát 1928-ban egy másik erdélyi csapat, a brassói Colţea törte meg. A bajnoki cím, az erdélyiek bekapcsolódása óta, csak 1929-ben, a Venus révén tért vissza a fővárosba.

1930-ban, az első Világkupán a Perut 3–1-re megverő Románia kezdőcsapatában nyolcan más nemzetiségűek voltak: Ion Lăpuşneanu, Constantin Stanciu, és Ştefan Barbu románok, Steiner Albert, Raffinsky László, Volg Imre, Kovács Miklós és Deşu Albert magyarok, Rudolf Burger, Alfred Eisenbeisser (akit a románok Fredi Fieraru, azaz Vasas Frédi néven ismertek) németek voltak, Rudolf Wetzer pedig zsidó. A válogatást a bukaresti elinduláskor Rudi Wetzer, a csapat vezetője és informális edzője végezte el. A híres hátvéd, aki éppen egy emlékezetes, kalandfilmbe illő budapesti kiruccanásról tért vissza – a magyarok csábításai, a szövetségi tisztviselők korrupciója, egy éjszakai rohanás a határ felé, biankó felmentések, eltusolási kísérletek és az ezzel járó botrány a két ország sajtójában –, sietősen összeállította a válogatottat és a szervezéssel foglalkozott. Végül minden jól sikerült, még akkor is, ha akkor sem hiányoztak a „szövetségi koloncok” (még egy szövetséggel baráti kapcsolatban álló újságírót is bevettek a küldöttségbe, akit akkoriban azzal vádoltak, hogy bundákkal és gyanús átigazolásokkal foglalkozott).

Románia sztárjai: Dobay István, Baratky Gyula, Petschovschi József

Sok történet maradt fenn a világháborúk közötti időszakból. A legenda szerint a „Ló”-nak is nevezett Dobay István rúgása olyan erős volt, hogy néha átszakította a kapu hálóját és ha elsprintelt, akkor lehetetlenség volt utolérni vagy feltartani. Baratki Gyuláról az a szóbeszéd járta, hogy a 16-os vonaláról bármikor eltalálta a kapu keresztrúdját. A régi Rapidosok még azt is állították, hogy Baratki volt a legnagyobb játékos, aki valaha Romániában játszott. A bánságiak a mai napig vitatják ezt a kijelentést, mert szerintük valójában Petschovschi József volt minden idők legnagyobb romániai labdarúgója. Tény, hogy Baratky 9 mérkőzést játszott Magyarország csapatában, 1930 és 1933 között és tovább húszat Románia válogatottjában, 1933 és 1940 között. Petschovschi évtizedekig volt a bajnokság vitathatatlan sztárja, románok egész nemzedékének bálványa, akiknek belelopta a szívükbe a labdarúgást. 40 éves koráig játszott az első ligában és 32 mérkőzésen képviselte jól Romániát, 11 gólt rúgva.

A román labdarúgást 1945 után hosszú ideig továbbra is az Erdélyből érkezett játékosok uralták és főleg azok a magyarok, akik magukkal „hozták” az 1938-ban és 1954-ben kétszer is világbajnoki ezüstérmes Magyarország labdarúgó-iskoláját. Románia 1945. szeptember 30-án, Budapesten, a háború utáni első mérkőzések egyikén 2–7 arányban kapott ki Magyarország nagy csapatától (Puskás, Hidegkúti, Sárosi III. Vilmos). A trikolórok két gólját a magyar Fábián Ferenc és Petschovschi József rúgta. Válogatottunkban Aurel Boroş, Remus Ghiuriţan, Gheorghe Băcuţ, Vasile Ion, Nicolae Simatoc és Bazil Marian mellett akkor Ritter József, Spielmann Ferenc, Reuter Miklós, Incze Lajos, Farkas Gyula és – természetesen – Fábián Ferenc és Petschovschi József is játszott.

60 évig Bodola Gyula volt Románia gólkirálya. 2000-ig a legtöbb válogatottsága Bölöni Lászlónak volt

A dolgok nem sokat változtak azóta. A világháború utáni első világbajnokságon, melyen Románia is részt vett – az 1970-es mexikóiról van szó –, olyan csapat jelent meg a guadalajarai kemencében, melyet a védelemben Sătmăreanu Lajos, a középpályán pedig Dembroschi Imre és Gergely László erősített. A magyar nemzetiségű román Dembroschi (akit Románia, tévesen, „Dembrovschi”-ként ismer) éppenséggel a trikolór válogatott legjobb játékosa is lett azon a világbajnokságon.

A 80-as évek közepéig a román labdarúgást külföldön éppen a magyar sztárjai révén ismerték. Az otthon Ştefan Covaci-ként ismert Kovács Ismert edzette az Ajax Amsterdamban Cruyffot, Repet és Neeskenst. Jenei Imre a Steauával megnyerte a Bajnokcsapatok Kupáját, néhány évvel később pedig, két évtizednyi szünet után, 1990-ben újra kijuttatta a válogatottat a világbajnokságra. Zárójelben legyen mondva, 2000 nyarán személyesen lehettem tanúja egy igazán emlékezetes epizódnak. A válogatott egyik edzésének végén Bölöni László szövetségi kapitány egy kis játékot indított: addig senki sem mehetett az öltözőbe, amíg nem találta el 16 méterről a kapu keresztrúdját. A trikolórok összes sztárja sorra megpróbálta (Hagi már nem volt tagja a válogatottnak, az európai bajnokság után visszavonult). Első kísérletre senkinek, még Bölöninek sem sikerült eltalálnia. Utolsóként, könnyű, nyári szandáljában a technikai igazgató, Jenei közelítette meg a labdát. Az 50-60-as évekbeli Steaua nagy csapatának bajnoka, aki azon a nyáron, 2000-ben már 63 éves volt, játékból, tankönyvbe illő biomechanikával megsuhintotta a labdát, és az aranycsapat összes játékosa csípőre tett kézzel nézte a tökéletes pályaívet, melynek vége, természetesen, a keresztrúd volt. Jenei egy szó nélkül összehajtogatta az egész idő alatt a kezében tartott újságot, a hóna alá fogta és elment, ahogy az neki kijárt, és ahogy a fogadás is szólt, az öltöző felé.

Románia válogatottsági rekordját (104) nagyon sokáig, a 2000-es évek környékéig Bölöni László tartotta, mint ahogy a legtöbb rúgott gólok rangsorát is, eddig az évezredig, Bodola Gyula, a kiváló csatár vezette, aki 48 mérkőzésen 31 találatot ért el, és ezt a hatékonyságot a gólok számát tekintve őt végül megelőző Mutu és Hagi (egyenként 35 gól) sem érte el.

Hogyan nézett volna ki Románia a trikolórért játszó magyarok, németek és zsidók nélkül

Ma nehéz megmondani, hogy milyen lenne a román labdarúgás, ha a magyarok nem gazdagították, támogatták, szépítették volna, ahogy azt az utóbbi 95 évben tették. Lehet, hogy Románia Rónay Ferenc 1922. június 8-i gólja nélkül is győzelemmel kezdte volna nemzetközi szereplését, amely az első volt a trikolórok történelmében és a csapatunk Belgrádban, az örök rivális Jugoszláviával szemben mindenképpen megszerezte volna a híres Aranykupát. Lehet, hogy Románia 1930. július 14-én Desu Albert és Kovács Miklós góljai nélkül legyőzte volna Perut a világbajnokság nyitányán. Lehet, hogy ha nem lett volna Dembroschi Imre, akkor valaki más rúgott volna gólt Görögországnak az 1-1-re végződött 1969. november 16-i mérkőzésen, melyen eldőlt, hogy húsz év után újra kijutunk-e a világbajnokságra, vagy sem, és az Augusztus 23 Stadionban összezsúfolódott 100.000 román amúgy is átélte volna egy nemzedék örömét. Nagyon is elképzelhető, hogy Románia Bölöni 24. percben kilőtt torpedója nélkül is legyőzte volna a legendás 1983. április 13-i mérkőzésen a világbajnok Olaszországot, aki a csapatunkat először juttatta el egy európai bajnoksági döntőre.

Lehet, hogy így történt volna. De mindez csak találgatás. Amit biztosan tudunk az az, hogy Rónay és Bodola, Baratky és Bölöni, Petschovschi és Jenei, Dobay és Sătmăreanu, Kovács és Dembroschi tényleg léteztek. Emlékezetes pillanatokat szereztek, miattuk utcára vonult Románia, kijuttatták a nemzeti válogatottat az európai és világbajnokságra, elnyerték a Bajnokcsapatok Kupáját, boldogságot és büszkeséget vittek a hideg lakásokba, amikor úgy tűnt, hogy erre a csodára senki sem képes. A Románia stadionjaiba most járó szurkolókat, talán úgy, hogy nem is tudják, a trikolórral a mellükön játszó magyarok, németek és zsidó vonzották oda.

A december 1-i események után Románia standionjain újra felbukkantak az ősi „halál a bozgorokra” és „kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” skandálások. Úgy tűnik, a „jókívánságok” szerzői megfeledkeztek arról, hogy mit köszönhetnek – egyesek szerint sokat – azoknak, akiknek most a halálát, vagy legalább a történelemből való kitörlését kívánják.

Fotó: prosport.ro