A képviseleti demokrácia védelmében, avagy fürdővízzel a csecsemőt

Tökéletesen érthető az az elemi erejű felháborodás, amely az elmúlt napokban nemcsak a regnáló kormány, hanem az egész romániai politikai elit ellen irányult. És itt jön a nagybetűs DE.
Hirdetés

A spontán tömegmozgalmaknak mindenkoron az volt a sajátosságuk, hogy a társadalom legkülönfélébb, a „hivatalos” véleményformáló csatornákon kívül rekedő figuráinak és csoportjainak is fórumot biztosítottak. A bukaresti klubtragédiát követően kibontakozott utcai megmozdulásokra – és a közösségi hálón végigsöprő véleménycunamira – ez fokozottan igaz. Ezeknek a valós és virtuális demonstrációknak nincs határozott, konkrét céljuk – azon kívül, hogy Ponta monnyonle, de ezen már szerencsére túl vagyunk –, inkább

„érzületi” jellegük van:

annak kifejezése, hogy a romlott, korrupt, inkompetens politikai osztály cakkumpakk menjen a fenébe.

Ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember számára ez az érzület csakis jogosnak tűnhet ebben az országban, amelyet lassan elkezdhetünk Román DNA Köztársaságként (copyright Fall Sándor kollégám) emlegetni, és amelynek kivétel nélkül minden politikai aktora rászolgált az elmúlt évtizedekben a közmegvetésre. Abban a pillanatban azonban, amikor a rendszerváltó lelkesedésben eluralkodik a

„nem kellenek pártok, nem kellenek politikusok, nem kell parlament, minden hatalmat a népnek”

követelése, a tömegmozgalom kudarcra van ítélve, több okból is.

Aki ezt nem tudta volna eddig, az vigyázó szemeit vesse Klaus Johannis államelnök „válságmenedzseri” viselkedésére. Johannis, aki már pártelnök korában is szívesen tetszelgett a kívülálló, kvázi pártonkívüli pozitúrájában, jó érzékkel igyekszik meglovagolni a formátlan és iránytalan közhangulatot: bejelentette, hogy nemcsak a pártokkal konzultál majd, hanem egyeztetésre hívott „egy csoportot, amely képviseli mind a civil társadalmat, mind pedig azt, amit utcának nevezünk”. Nem merülnénk el most hosszasan annak taglalásában, hogy mit jelent ez a lépés Johannis elnök saját politikai pozíciójának és törekvéseinek viszonylatában, mert számunkra most érdektelen. (És azt is jegyezzük meg: nem tudhatjuk, mi lesz a vége ennek az egyeztetősdinek, de a lényegen ez nem változtat.)

A hangsúly itt a képviseleten van.

Az „utca” hangját tehát, amely egyre inkább kimerül abban, hogy a népnek nem kell képviselet, a politikusok (meg a pártok meg a parlament meg mellesleg a pátriárka) húzzanak a vérbe, most reprezentálni fogja „egy csoport”. Hohó, de hát álljon meg a verekedés: én is „civil” vagyok, engem mégsem invitál meg Johannis államelnök, akit egyébként magam is megszavaztam, helyette meghívja a „képviselőimet”, akiknek viszont én nem adtam felhatalmazást a képviseletemre. Nyilvánvaló, hogy több tízezer ember – és akkor csak a protestálókról beszélünk, nem a teljes „népről” – nem férne el az elnöki palotában; csakhogy pont itt hal hamvába az egész politikaellenes „közvetlen demokrácia”.

Hirdetés

A „politikai” és a „civil” képviselet között ugyanis az az alapvető különbség, hogy

az egyiknek van demokratikus legitimitása, a másiknak pedig nincs,

hacsak a közfelkiáltást nem tekintjük annak. Mindez nem azt jelenti, hogy azok a problémák, amelyek a népharagot kiváltották, ne léteznének, szó sincs erről – csak veszélyesen naiv azt feltételezni, hogy ezeket majd valahogy „közösen”, a képviseleti demokrácia eszköztárának teljes mellőzésével meg tudjuk oldani.

Lehet más a politika, de attól még politika marad.

Fotó: Szabó Tünde
 

Hirdetés