„róbáljuk meg viszont megérteni: hol lehet a bajok forrása. Amikor helyi tanárok javítottak, csupán az elnök jött más városból, akinek zsúfolt, de kedvére való programot szerveztek, így az érettségiztető bizottság zavartalanul dolgozhatott. A jegyeknél sokat számított, hogy a diák melyik tanárhoz jár magánórára, a tanárok pedig egymásnak ajánlották tanítványaikat. Nem volt ez jó, mint ahogy az elmúlt huszonöt év sorozatosan elbukott reformkezdeményezései sem.

Előbb azt hittük, hogy a politikum győzött a szakmaiság felett. Azért nem mennek jól a dolgok, mert pártérdekek szerint neveztek ki igazgatókat és tanfelügyelőket, így háttérbe szorultak azok a tehetségek, akik nem hajlandók beállni a pártkatonák soraiba. Úgy tűnt, hogy ennek a végét jelenti az a rég várt döntés, hogy versenyvizsgát hirdetnek a tanfelügyelői és az igazgatói tisztségek betöltésére. Az első vizsgákon a legtöbben elbuktak, elég sokan nem mertek vizsgázni sem. Ehhez hasonló helyzet alakulhat ki az igazgatók vizsgáztatásakor is. Nekik volt döntő szavuk eddig, de megtörténhet, hogy így lesz ezentúl is.

Itt lenne az alkalom, hogy jelentkezzenek a vizsgákra azok a tehetséges pedagógusok, akik eddig háttérbe voltak szorítva, mert ha ők lennének többségben, talán lenne befolyásuk arra, hogy ne lehessen tanügyminiszter az, aki arra alkalmatlan. Akkor talán nem fordulhatna elő, hogy a vizsgáztató tanárok nem bíznának egymásban, csak a megfigyelőkamerában és a hangfelvételekben.”