„A kormány dicsérte is a kérlelhetetlen ellenőrök munkáját, az ellenzéki lapok és pártok pedig túlzottnak nevezték az adóellenőrök szigorát, és azt harsogták, hogy bezzeg a nagykorruptak vígan élik életüket. Destruktív fellépésük nyomán végül is a kormánynak úgy kellett döntenie, hogy csak háromszáz lejes különbség fölött lehet bezárni az egységeket. De meg is mondta ám a kormány, hogy ezzel éppen a »csalánárus« kiskorrupciót bátorítják.

A kormány illetékesei meg az adóellenőrök szerint ugyanis nem szabad különbséget tenni az egy lejes vagy az egymillió lejes korrupció között. Mindkettő az állam pénzét – a közpénzt – károsítja. Az »egy lejes« korrupció ugyanolyan veszélyes lehet, mint a nagykorrupció. Az első világháború idején Amerikába kiment székely atyafi is úgy lett milliomos, hogy talált öt centet az utcán, abból vett egy citromot, kettévágta, és eladta tíz centért, amiért vett két citromot, kettévágta… És már a századik citromnál járt, amikor meghalt a nagybátyja és 10 millió dollárt hagyott rá. Sok kicsi sokra megy, ha elhalálozik a nagybácsi.

Abban van némi igazság, hogy a csalánárus néni lebukik, a milliárdokat sikkasztók közül pedig sokan még mindig szabadlábon vannak. Igen ám, de a korrupció hatalmas építményét a legjobb alulról kikezdeni! Ha egy piramist akarnánk mondjuk elbontani, akkor a leghelyesebb, ha az alsó köveket kellene húznánk ki alóla, így aztán az egész építmény összeomlana, mert hát csak nem állhat meg alap nélkül a levegőben, legyen bármennyire piramis…

Reméljük azonban, hogy a törvény kényszerűen módosított formájában is hatásos lesz. Nem szabad megfeledkezünk ugyanis arról, hogy az adócsalás, a sikkasztás, a csúszópénzek területének olyan hatalmas szakértője dolgozta ki, mint maga a korábban a pénzügyminiszteri tisztséget betöltő Darius Vâlcov. Aki éjszakánként nájlozacskókban vette át a temetőben a végül is kétmillió euróra rúgó kenőpénzeket, több mint száz értékes festményt, aranyrudakat harácsolt össze…”