„János bácsi, a szomszédom azzal kopogtatott be hozzám a minap, hogy ő is kérne egy alelnöki állást, ha már ennyire könnyen osztogatják. Mit tanácsolok neki? Értetlenségemre azzal rukkolt elő, hogy bizony nála tapasztaltabb belső ellenzékit keresve sem találni, ugyanis negyven éve civakodik élete párjával annak ehetetlen főztje miatt. Ráadásul negyedszázada mindig a tulipánra üti a pecsétet, a tagdíjat is rendszeresen fizette, amíg volt aki összegyűjtse. Csak ekkor vált világossá számomra, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ belső hatalmi csörtéjét értette félre öreg barátom. Magyarázni próbáltam, hogy nem állásról van szó, hanem önkéntes munkáról, és egyébként is ezeket a tisztségeket nem osztogatják, adják, veszik. Küldöttgyűléseken választják az arra rátermetteket, mert így működik egy demokratikus szervezet. Akkor milyen alapon kéri a belső ellenzék vezérszónoka a szervezet legfontosabb három alelnöki tisztségét? Az elnök pedig alkuba bocsátkozik. Valami furmányos dolog történik, ha senki sem akarja egy kis »alelnöki ingyenmunkáért« a szabályzatot betartani – vonta le a következtetést csalódott szomszédom.

Két évtizede még ott tolongtak a jó szándékú, tenni akaró emberek a szervezet körül. Ám a szekértáborharcok kiábrándították őket. Ki emlékszik még a hat-tíz évvel ezelőtti erőszakos jelölőgyűlésekre, amikor az önkormányzati tisztségek megszerzéséért folyt a harc? Az ökölre menő küzdelem. Ez a leköszönt vezetőség sara.

Ne legyünk naivak: nem a gyűléspénzért akar mindenki helyi tanácsos lenni. Hanem az engedély-elintézőknek járó hálapénzért. Na meg a bizottságos helyekért. A mostani belháború is ezért tört ki. A jövő évi választási listák előcsatája. Bár most azt rebesgetik, hogy lesz valamiféle előválasztás. Ami dicséretes próbálkozás, de már volt bundázásra példa. Azért legyünk csak bizakodóak.”