Szerdán a Cotroceni-palotába hívták a parlamenti pártokat, hogy megvitassák a pillanatnyi törvényhozási prioritásokat. Ezek között van az új választási törvény.

A téma egyszerű és bonyolult is egyben. Egyszerű, mert a megoldások közismertek, az utóbbi években ugyanis különféle alkalmakkor hosszasan megvitatták őket. Bonyolult, mert bizonyos körülmények között alkotmányos akadályokat lehetne felhozni.

Nagy vonalakban úgy tűnik, a román politika megegyezésre jutott a mandátumok arányos elosztását biztosító elv megerősítését illetően. A politikai színtér egyre nagyobb töredezettsége még a többségi szavazás leghatározottabb híveit is meggyőzte, hogy a román valósághoz az arányosság jobban illik. A többségi rendszert valójában 1990 óta egyszer sem alkalmazták, de a jelenlegi választási törvény azoknak a vitáknak a következménye, melyek e rendszer bevezetésének szükségességéről szóltak. 2007-ben az elnök népszavazást írt ki a kétfordulós egyéni körzetes rendszer bevezetéséről, amit – bár a részvétel a törvényes küszöb alatt maradt – a választók 81,36 százaléka megszavazott. Valójában, emlékezetünk szerint, az egész egy nagy félreértés volt, a választókat ugyanis nem a többségi elv ragadta meg (amiről egyáltalán nem volt szó), hanem annak a lehetősége, hogy egy bizonyos személyre szavazhat és nem egy ismeretlen jelölteket tartalmazó listára. Az emberek az egyéni körzetesség és

nem a többségi jelleg mellett szavaztak.

A pártok végre meggyőződtek arról, hogy jobb, ha trükközések nélkül vállalják az arányosság elvét és visszatérnek a listás szavazáshoz. De ezúttal az arányos listát ötvözni lehetne a két egymást követő (2008-as és 2012-es) választáson szerzett tapasztalattal. Más szóval, egy vegyes választási rendszer mellett lehetne dönteni, amilyen Németországban van, ahol a választónak két szavazólapja van, az egyiken egy egyéni körzetes jelöltre, a másikon pedig egy pártlistára szavaz.

De hol léphetnének fel nehézségek? Egy kicsit menjünk vissza az időben. Az Alkotmánybíróság 2012-ben elutasította a Crin Antonescu és Victor Ponta USL-vezetők által kezdeményezett választási törvényt, mely olyan többségi rendszert javasolt, amilyen Nagy-Britanniában van. Az USL ezzel akarta megadni a kegyelemdöfést az elnöki pártnak, mely 2005 után szintén el akarta távolítani a politikai színpadról a PNL-t.

De az Alkotmánybíróság olyan érvekkel utasította el a tervezetet, melyekről újra meg lehetne nyitni a vitát. A bíróság 2012 nyarán született döntésében rámutattak arra, hogy a vizsgált törvény azért ellentétes az alkotmánnyal, mert „a nép által a 2009. november 22-i országos népszavazás alkalmával kifejezett akarattal ellentétes törvényi megoldást vezet be”. Márpedig ez a legfeljebb 300 tagú egykamarás parlamentet jelenti.

Ebből az következne, hogy az Alkotmánybíróság elutasíthatna bármilyen választási törvényt, mely egy kétkamarás parlament megválasztásához vezetne.

Ennek az lenne a következménye, hogy a választási törvény módosításához konszenzus kellene, hogy azt senki se támadja meg. Furcsán hangzik, de

egy meg nem támadott „alkotmánysértő” törvény „alkotmányos”.

Tehát elég lenne, ha a törvény nem kerülne a bíróság elé (ugyanez a helyzet a jelenleg hatályos, kétkamarás parlamentre vonatkozó törvénnyel).

Ugyanakkor nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a törvény mégis az Alkotmánybíróság elé kerül. Egyértelmű, hogy az alkotmányos fórum nagyon leszűkítette az értelmezési lehetőségeket, túlzottan nagy hatalmat tulajdonítva a népszavazásnak. A 2012-ben döntést hozó bírák véleménye szerint bármilyen népszavazást, akár ügydöntő, akár konzultatív, kötelező módon, módosítások nélkül törvénnyé kell változtatni. Íme, maga az Alkotmánybíróság teszi lehetővé a demokratikus jogok népszavazáson keresztül történő korlátozását. Ami eddig elképzelhetetlen volt, főleg úgy, hogy (teljesen más okok miatt) csökkentették a népszavazási részvételi küszöböt.

Ez egy elhamarkodott döntés volt, mely megbontja az alkotmány 2. cikkelye által meghatározott egyensúlyt: „A nemzeti szuverenitás a román népet illeti meg…” Ez a cikkely két eltérő fogalmat kívánt ötvözni: a nép szuverenitását és a nemzeti szuverenitást, ahogy azt Ion Deleanu alkotmányjogi professzor magyarázta, aki szakértőként vett részt az 1991-es alkotmány megírásában. Bár egyáltalán nem hangzik egyértelműen, éppen ez volt az alkotmányozó gyűlés szándéka, hiszen különben közvetlenül és kizárólag a nép szuverenitásáról beszélt volna.

Talán jó lenne, ha az alkotmánybírók adott alkalommal újra elővennék ezt a témát és árnyalnák a népszavazás ügyét, annál is inkább, hogy figyelmen kívül hagyták a 2009-es népszavazás nem megfelelő megszervezését is.

Ezzel szemben a parlamenti képviselők számának csökkentése nem kellene gondokat okozzon. Mindenki, Klaus Johannis elnököt is beleértve, egy karcsúbb és működőképesebb parlament mellett foglalt állást. De az intézményi rendszeren belül állandó fenyegetésként és tűrhetetlen bizonytalanságként marad függőben az egykamarás jelleg.