Az anti-Johannis szindróma

Andrei Pleşu türelemre inti az elnöki cirkuszra szomjazó népet.
Hirdetés

Klaus Johannis mandátumának alig egy hónapja alatt képes volt általános morgást kiváltani. A hangzavarban már nem könnyű felismerni a választás előtti „táborokat”. Morognak a volt băsişták és a jelenlegi PMP-sek is, a „macovisták” és egyes antibăsişták is.

De még súlyosabb, hogy mindeközben a PSD és az Antena 3 felől kis dicséreteket, vagy éppenséggel udvariaskodásokat lehet hallani. Röviden: a „jobb körökhöz” tartozók, akik megszavazták, már csalódottak, míg a „rossz fiúk”, akik Victor Ponta győzelmében reménykedtek, most jól érzik magukat. Mondhatni, egy igazi választás utáni „neurózis” áldozatai vagyunk. Győztünk, de nagyon elégedetlenek vagyunk.

Inkább a vesztesek tűnnek elégedettnek.

A helyzet egyik magyarázatát a pszichoanalízis adhatja meg. Tíz év alatt hozzászoktunk Băsescu stílusához. Végül a volt elnök hívei és bírálói egyaránt hiányolni kezdték. Hívei el voltak ragadtatva keresetlenségétől, harcias reaktivitásától, mindennapi konfrontációs buzgóságától. Szinte már rítussá váltak esti megjelenései a cotroceni-i pulpitusnál. Ezek végén egyik-másik miniszter, egyik-másik törvény, egyik-másik újságíró, vagy maga a miniszterelnök vérző szemöldökkel hagyta el a színpadot. Volt mit nézni, volt mit hallani, volt mit kommentálni. Az „antibăsişták” napokig és hetekig megéltek az elnöki műsorból. Úgy tűnt, erőfeszítés nélkül biztosított a téma műsoraik számára: elég volt meghallgatni, mit mond – szorgosan – a diktátor, és máris körvonalazódott a talk-show: a (haszonleső) felháborodások, az (ideges) viccelődések, az („exkluzív”, „megdöbbentő”) leleplezések maguktól érkeztek, túl sok képzelőerő és jóhiszeműség nélkül.

A „többiek” a lelátóról fütyültek, az ellenfelek (kiszámítható) manővereit látva, és vigyorogva fogadták Băsescu minden egyes sikeres „knock-out”-ját. Mindent egybevetve, nem volt nap a maga „fun”-adagja nélkül. A politikai pofozkodást egyaránt elítélték és serkentették. Úgy tettünk, mintha elegünk lenne a háborúból, mintha egy kis nyugalomra, némi békés párbeszédre vágynánk, de mindent elkövettünk azért, hogy elkerüljük. Végül aztán megválasztottunk egy elnököt, aki „másfajta politizálást” ígért. Keveset beszél, nem provokál, nem verekszik, „nem vállal szerepet” határozott módon az „égető” ügyekben. És hirtelen unatkozni kezdtünk! Béke, béke, de azért ez túlzás! Elegünk van az ökölvívó szorító légköréből, de a „talpalatnyi földön” való mioritikus megpihenés sem mulattat minket. Hogyan lehet a legkisebb lárma nélkül politizálni, tévéműsorokat készíteni, nyereséges újságírást folytatni?! Pszichoanalitikus értelemben véve kemény frusztrációt élünk át, mely annál nagyobb, minél kevésbé bevallható.

Nem ismerhetjük be fennhangon, hogy vérre szomjazunk…

A morgás másik típusa Monica Macovei és tábora felől érkezik. Természetesen emberi dolog azt akarni, hogy a tied legyen a végső igazság. „Nem megmondtuk, hogy Johannis nem az, akire szükségünk van?” „Nem megmondtuk, hogy Monica Macovei lett volna az egyetlen megoldás?” „Persze más lett volna a helyzet, ha ő van Cotroceni-ben! Ponta másnap politikai menedékjogot kért volna Kínában, a PSD tömegesen áttért volna az igazságosztó új elnök tízparancsolatára, az ország összes (itt apokaliptikus szám következik!) plagizálója munkanélkülivé vált volna, és olyan bírságokat kaptak volna, melyekből megoldottuk volna a fiskális zavarokat!” Ami minket illet, nem kételkedünk abban, hogy Macovei asszony hiteles és szükséges elnök lett volna, bár – természetéből fakadóan – talán nem lett volna mentes bizonyos szögletes túlkapásoktól, nem szerencsés rugalmatlanságoktól, kontraproduktív csökönyösségektől. De más a gond: Monica Macoveinek ahhoz, hogy vezethessen minket, mindenképpen több szavazatot kellett volna szereznie, mint amennyit végül kapott. Ez is a politikai harcos kötelező tulajdonságai közzé tartozik. Ez a demokrácia „sorsszerűsége”. Létfontosságú, hogy becsületes, felkészült és jogilag hatékony, tervekkel és érvekkel felvértezett legyen. De megnyilvánulásaiban meggyőzőnek, szimpatikusnak, hitelesnek és érettnek is kell lennie. Ahhoz, hogy győzhessen. Monica Macoveinek – őszintén – olyan politikai jövőt kívánok, aminek mindnyájan haszonélvezői lehetünk. De a választási taktikán és stratégián, önmaga bemutatásán és a természetességen még dolgoznia kell. És akiknek ő bejött, nem fognak neki túlságosan segíteni, ha euforikusan (és valójában saját döntésükkel elégedetten) a kedvenc nótáját fújják.

Hirdetés

A mostani „politikai pillanat” megértésére tett kísérletem végén azt javasolom, ne siessük el a dolgokat. Ne kérjük a jelenlegi elnöktől, hogy másmilyen legyen, mint amilyen valójában, a mandátum egy hónapjáról ne készítsünk egy egész mandátumra vonatkozó mérleget. Hagyjuk meg neki az időt (és lehetőséget), hogy hozzászokjon új helyzetéhez, hogy tanuljon (és hibázzon), vagy akár csalódást is okozzon nekünk. Egyelőre megengedhetetlenül hamar vágtunk komor képet. Már eleve csalódottak vagyunk. Nézzük csak meg! Nevetséges elvárnunk, hogy a kormány máris távozásra, a parlament átszervezésre kényszerüljön, a jogrend pedig hibátlan legyen. Én már azzal is elégedett vagyok, hogy Ponta egyre cicusabbá válik, Crin Antonescu fecsegése csak saját magának hiányzik, és van idő kis bóbiskolásokra is. Természetesen kevésbé látszatlépéseket is várok, kevésbé „nyugodt” megoldásokat. De nincs még okom követ ragadni és ádáz képpel, ráncoktól szabdalt arccal sétafikálni a közvélemény előtt.

Morogni én is moroghatok. Úgy hiszem, például, hogy Johannis úr fő gondja a suta (és távlatilag veszélyes) káderpolitika. Jövendőbeli tettei nagyrészt a csapattól függenek majd. A technikaitól és a politikaitól. Nem tudom megítélni, mikor van szó a saját döntéseiről, mikor kénytelen elfogadni a környezetéből érkező „javaslatokat”, mikor köt konjunkturális kompromisszumokat. De, hogy egy példát is mondjak, semmilyen elfogadható indokot nem tud felsorakoztatni amellett, hogy kikényszerítette egy Alina Gorghiu típusú tartalmatlan, a közhelyességből csak kis hiúsági és beképzeltségi kirohanásokkal kilépni képes személy megválasztását a párt élére. És van még néhány hasonló „kisiklás”. De várjuk ki a végét! Senki sincs beoltva a csapdák, tévedések, hibák ellen. Ne vezessünk be már az első naptól kezdve maximális elvárásokat! Ha már megválasztottuk, akkor tanúsítsunk iránta egy kis türelmet.

Hirdetés